Heinrich Heine

 

 

Akik épphogy belekukkantottak a német nyelvbe és egy-két német verssort idézni is tudnak, azok valószínűleg Goethe “Erlkönig”-jének és Heine“Loreley”-ének első sorait mondják el, akkor is németül, ha valójában nem is tudják ezt a számukra idegen nyelvet. A legklasszikusabb német költők sorozatos kiadása mindig ebben a sorrendben jelenteti meg, népszerűsíti a német költészet legjavát: Goethe, Schiller, Heine. – Heinét ugyan éppen a németek közt számosan szidalmazták, még ki is rekesztették a németségből. De nemcsak a “Loreley”, szerelmes dalainak jó része hamarosan népdallá vált és terjedt el németségszerte. Ugyanúgy volt a “szabadság, szerelem” ihletett költője, mint nálunk Petőfi, és különös érdekesség, hogy kölcsönösen hatottak is egymásra. Volt ugyanis egy közös ismerősük. Kertbeny Károly német származású magyar, illetve magyarrá lett német műfordító volt. Pesten Kertbeny Károly, Bécsben és Berlinben Karl Benkert volt a neve. Mindenütt megbecsült népszerűsítője volt a két nép költészetének. Heinét magyarra, Petőfit németre fordította, mindkét nagy költőnek személyesen is sokat beszélt a másikról. De a hallomáson és a kölcsönös hatáson kívül eredetileg is közös volt bennük a szabadság és a szerelem romantikus hevületű hitvallása és vállalása. Csakhogy Petőfi 48-49 hősi halottja lett, Heine pedig megérve és túlélve a magyar és az európai szabadságharcok bukását a gyásznak és az elkomorodásnak is halhatatlan költője lett. Amikor 1849 végén Világos és Arad gyászhíre szétterjedt Európában, az irodalom két óriása gyászolta Magyarországot és a magyar népet: Ibsen a “Magyarországhoz” című elégiában és Heine az “1848 októbere” című lírai vallomásban.

De mire elérkezett 1848-49, Heine már súlyos beteg volt, s ép szellemmel, de ágyhoz kötve figyelte az eseményeket. A szabadság és szerelem mellé odasorakozott a haláltudat komor témája is. “Matrac-sírnak” nevezte ágyhoz kötöttségét, amely 1856-ban bekövetkezett haláláig egyre gyötrőbb és gyötrőbb lett. Ez a betegség 1845-ben kezdődött. Előbb végtagjait mozgatta nehezen, majd lesántult és némiképp meg is bénult. A forradalmak híreit már az ágyban vehette tudomásul. Szelleme, elméje azonban mindvégig csillogó maradt. De a korábbi évek szakadatlan mozgalmassága már csak emlék maradt.

Heinrich Heine

Christian Johann Heinrich Heine (Düsseldorf, 1797. december 13. – Párizs, 1856. február 17.) Heinrich Heine portréja (David Oppenheim, 1831)

Úgy kezdődött, hogy Düsseldorfban született egy módos zsidó családban. Apja textilkereskedő volt. Egyik nagybátyja Hamburgban élt, igazi milliomos volt. Nőtlen agglegény lévén bőven támogatta rokonait, ha erre szükség támadt. Végrendeletében annyit hagyományozott tehetségesnek bizonyuló unokaöccsére, hogy annak a nyomorúságos időkben se kellett éheznie, és halála után özvegye is elélhetett a maradékból.

Ifjan apja és az egész család kereskedőnek szánta. Egy ideig részt is vett a családi üzletben. Közben azonban a költészet és a filozófia érdekelte. A népszerű Bürger balladái, Lessing elméleti művei lelkesítették, de főleg Schiller pátosza és formatökéletessége ragadta el. Goethe költészetével csak később barátkozott meg. A még élő Goethét nagyra tartotta, de nem volt rá olyan kimutatható hatással, mint Schiller. Magába szíva a költészet varázsát ifjú korától verseket írt. Minden fellobbanó szerelem költészetté vált. Minél reménytelenebb volt, annál szebbé. A folyton szerelmes és egyre csiszoltabb verseket író ifjú kereskedő egyetemre is beiratkozott. Volt is egy professzora, aki tudására és tudatára nagy hatással volt: Hegel, aki tudatossá tette filozófiai érdeklődését. Közben összeismerkedett az egyre forradalmibb szellemű ifjúsággal. Vágyaik és indulataik megfeleltek lázongó lelkialkatának. Ez a lázongás ifjúkori élményekben gyökeredzett. Düsseldorf a napóleoni háborúk alatt francia fennhatóság alá került. Napóleon uralmának ugyan már nem volt forradalmi tartalma, de a polgári demokrácia és liberalizmus merőben más, emberségesebb volt a német fejedelemségek elavult feudalizmusánál. Ebben a francia eszményű jogrendben és társadalmi kapcsolatokban a zsidók polgári egyenjogúságban éltek. Heinéék pedig zsidók voltak. Ezek a német világ nyugati táján élő zsidók ősidők óta itt éltek, héberül rég nem tudtak, a keletebbi zsidókra jellemző jiddisch nyelvet sem ismerték. Polgári életformájuk, kapcsolataik jó ideje németekké tette őket. Egy nemzedékkel előbb a berlini Mendelssohn, Lessing barátja és eszmetársa már a német nyelvű irodalom és tudomány szószólója volt. Düsseldorfban a francia fennhatóság nem akarta korlátozni a polgárok német-létét. A zsidó polgár ebben a liberális rendben olyan volt, mint a keresztény. Vallásuk szabályait, imádságaik rendjét még úgy-ahogy őrizték, de zsidó voltuk alig-alig jelentett valamit akár számukra, akár szomszédaik számára. 1813-ban azonban véget ért a francia fennhatóság. Zsidónak lenni egyszerre hátrányos lett. Heinének és vele számos zsidó vallású németnek elment a kedve, hogy zsidó legyen. De még néhány év kellett, hogy Heine elszánja magát a megkeresztelkedésre. Amikor azután mégis keresztény lett, akkor nyerte a keresztségben a Heinrich keresztnevet. Addig polgári finomkodással az angolos Harry nevet viselte. De amikor már keresztény volt, annak is elérkezett az ideje, hogy szerelmes dalait, balladáit, romantikus hangulatképeit kötetbe gyűjtse. Ez 1826-ban történt. A könyv címe: “Dalok könyve”.

Már nem volt kereskedő, már túl volt az egyetemen is. Apja előbb nagybeteg lett, majd meghalt. A család üzleti és általában anyagi ügyeit a segítőkész milliomos nagybácsi vette át. Heine elment újságírónak egy haladó szellemű laphoz, ahol hamar kiderült, hogy publicistának is kitűnő. És akkor megjelent a “Dalok könyve”. Talán sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen sikere lírai versgyűjteménynek. Telibe találta a romantikus közízlést. Közelítése a népdalok nyelvéhez és formáihoz egyszeriben új utakra indította a német költészetet. Szerelmes ifjak szerelmi vallomásként olvastak fel Heine-verseket. Ami verseskönyvnél alig történik meg, hamarosan új kiadásra volt szükség, majd évről évre megint új kiadásokra. Az azóta eltelt több mint 150 év alatt csak a Biblia és néhány politikai kötelező olvasmány jelent meg annyi kiadásban és annyi példányban, mint a “Dalok könyve”. És ez még se hivatali, se világnézeti ellenszenvet nem ébresztett. Itt még alig volt szó a szabadságról. Ezek a művészien rövid, hatásos dalok mindenekelőtt a szerelemről szóltak. Méghozzá a romantika és az éppen divatos “biedermeier” ízlés szerint, tehát őszintén, de mértéktartó szenvedéllyel.

Újságíróként azonban az izgatott ifjúság hangját hallató újsághoz tartozott. És a közéletben minél erősebben érvényesült a fejedelemségek maradisága, önkényeskedése, annál láthatóbban lépett a szabadságvágy a szerelemvágy mellé. Ez már sokaknak nem tetszett. Újságok betiltása, a hangos szavúak bebörtönzése következett. És 1830-ban Párizsban a júliusi forradalom eltörölte a visszatért Bourbon-királyok uralmát. Lajos Fülöp “polgárkirályság”-a megint a demokrácia és a liberalizmus felé tolta a francia közéletet. Heine pedig ifjúkora óta jó viszonyban volt a francia szellemmel. Franciául jól tudott, tehát akár hivatalt is vállalhatott a polgárkirályságban. Tehát 1831-ben – 34 éves korában – Párizsba költözött. És ha onnét sokat és sokfelé utazott, s ha a német hazába látogatóként vissza-vissza is tért, de otthona Párizs volt mindhalálig. Még hivatalt is vállalt. Ezt a németek egy része sohasem bocsátotta meg neki. De hiszen azt se, hogy hirdette a német-francia barátság kívánatos voltát. – De mindvégig német költő maradt. Verseit, izgalmasan érdekes útirajzait, politikai szatíráit Párizsban is csak németül, a legszebb németséggel írta. És akármiről írt, egyre ismertebb és egyre népszerűbb lett a legszélesebb olvasói körökben. A magyar költők ugyanúgy lelkesedtek érte, mint a franciák, angolok, oroszok. A szabadság és a szerelem szószólója lett. Nem érdektelen, hogy Erzsébet királyné, Ferenc József király-császár nálunk oly szeretett felesége Heinét vallotta kedvenc költőjének, olykor maga is írt Heine-stílusú kis verseket. Szobrot is akart állíttatni neki Bécs közepén. De az osztrák főváros igen reakciós vezetősége a császárnét se kedvelte, még kevésbé Heinét. El is érték, hogy a bosszús királyné az elkészült szép szobrot nem Bécsben, hanem kedvenc üdülőhelyén, a görögországi Korfu szigetén állíttatta fel. Heine akkor már rég halott volt, életműve egyre jobban és egyre szélesebb körökben élt. Helye pontosan ott van a klasszikus német könyvsorozatokban, közvetlenül Goethe és Schiller után.

Forrás: Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s