Krúdy Gyula – A magyar föld élete

 

 

(Növény-regény)

Vajon miért nem írnak regényt a búzáról, a rozsról vagy az árpáról, hisz ők vannak olyan érdekesek, mint a világiaskodó pesti nők vagy bukott táncosnők?

Vajon miért nem írta még meg magyar író e földnek a regényét, tavaszát és nyarát, mi történik a földben márciusban, mit csinálnak a növénymagvak a hótakaró alatt, hogyan nő az élet, hisz a növények élete érdekesebb, mert rejtettebb, mint az emberek mindennapi tevékenysége?

Krúdy GyulaPedig agrárország vagyunk, Európa éléskamrája, búzánk, borunk oly hírneves, mint vitézségünk, és a hosszadalmas háború alatt mindenki megtudhatta, hogy hazánkban legfontosabb és egyetlen igazi érték: a föld: miért nem írja meg senki a magyar föld regényét?


Egyszer Bródy Sándor kezdett a búzáról írni, de csakhamar visszatért a nőkhöz. Herczeg Ferenc és Molnár sohasem gondoltak még írásaikban Magyarország legérdekesebb faunájára. Bársony írt a lápokról, ingoványokról, Gárdonyi a csodálatos szívekről, Tömörkény a nagyszerű parasztokról, csak a búzát, Magyarország kincsét nem írta meg senki, amint egy földmívelő országban földjéből, növényféléiből táplálkozó és abban élő királyságban az íróktól várni lehetne.

Avagy könnyebb és hálásabb feladat a női szeszélyekről, férfibalgaságokról, gyermekes szerelemről írogatni?

Lehetséges, hogy ez jobban érdekli az olvasót, ámde az írónak nem lehet hivatása mindig a közönség szája íze szerint folytatni királyi mesterségét. Állítólag az írót bizonyos isteni hivatás küldte el a milliónyi falevelek közül, adott neki szívet, szemet, hárfát és ásót, hogy körülnézzen a földön, és apró betűkkel papirosra vesse, hogy dalolnak az emberek, és mi van a szívek mélyében.

A divatok, eszmeáramlások, gondolat-légvonatok (amelyeket néha maguk az írók teremtettek) pontosan kiolvashatók a különböző korban élő írók műveiből. (Csak a legnagyobbak: Shakespeare vagy Dante építettek maguknak egészen különálló templomokat, ahol a maguk módja szerint dicsérték az urat, bármilyen szél fújt odakünn.) Az írók többsége szinte rabszolgája volt korának. Nehéz nem látni a jelenekben élő embereket, nehezebb nem hallani meg a valóságos élet lármáját, legnehezebb új eszméket oltani, új fényeket gyújtani és új tornyot építeni, ahonnan az életet látni lehet ismeretlen tájain. A korok divatja vezette az írók hajlékony tollát. (Mikor a legszerencsétlenebb nemzetnek éreztük magunkat, hazáról írtunk, őseinkről, hőseinkről, nemzeti regényeinkről álmodtunk. Angliában ugyanezen időben a nagyvárosi szegénységről, elhagyott gyermekekről, rossz iskolákról írják a legtöbb regényt. A franciáknál a divat szeszélye a demimonde felé hullámzik, míg a gondolkozó oroszok a jobbágyság felszabadításán törik fejüket.)

Nos, e háború alatt (és a háború után még inkább) bebizonyosodik, hogy e nemzetnek nem lehet más korszelleme, mint a föld. A követek a föld megosztásáról ábrándoznak, és kis földecskéről álmodik a somogyi baka messze Galíciában. Minden megingott régi helyén a háború orkánjában, csupán egy maradt ősi nyugalommal mindenhatóságában: a föld. Az ő gyönyörűséges, istenadta élete nem változott, és egy fűszállal sem nevelt fel kevesebb gyermeket kebelén. Búzája, termője, rétje, gyepes halma a régi. Az emberek csinálhatnak bármit, verekedhetnek, vagy egymás nyakába borulva sírhatnak, a természet végtelen fölényével átéli a föld a maga regényeit, a nap közelségét, a nap távolságát, míg a tengerek a sápadt holdat imádják.

Az elhullott drága embervér talán nem tűnik el nyomtalanul a föld mélyében, hisz az olcsóbb verejték nyomán is élet szokott fakadni. E kétesztendős esőzés talán a legdrágább májusi esője lesz Magyarországnak. A büszkén égbe meredő szemek alázatos, láb elé néző tekintetekké változnak; az árvaság, az özvegység, az emberritkulás majd ismét magukba szállottakká teszik a magyarokat. Pillantásunk nem kalandoz el idegen országok idegen eszméi, hangulatai, divatjai felé, a gondolatunk fészkét őrző gólya módjára kelepel kis házikónk felett, és a jövőnkbe vetett reménységet a lábunk előtt keressük, e leghűségesebb barátban, anyánkban, szerelmünkben, a magyar földben.

Még egyszer visszatérek e kis naplójegyzet eredeti céljához: a növényregényhez. Földünk megismeréséhez, a városi lakosság okosításához, magyar életünk megbecsüléséhez: szükséges volna, hogy íróink foglalkozzanak a föld regényeinek megírásával. Ha a vén, félkézkalmár Akadémiával lehetne beszélni, neki mondanám meg, hogy tűzzön ki összeharácsolt vagyonából tekintélyes pályadíjakat. De az orgazda mélyen ül pincéjében, majd csak a rendőrök felszólítására számol el sáfárkodásaival. Így talán a gazdák szövetségének kellene gondoskodnia arról, hogy írják meg a legigazabb magyar regényt, a magyar föld regényét, a tavaszt, a nyarat, a búzát honunkban, hogy bukott nőszemélyek helyett egyszer harmatos kalászok sorsát kísérje az olvasó figyelmező szeme.


Forrás: Krúdy Gyula – Magyar tükör (Magyar Elektronikus Könyvtár

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s