Nemzeti parkok

 

 

Elsőként Észak-Amerikában és Ausztráliában érezték szükségét annak (másképpen fogalmazva: engedhették meg maguknak azt a luxust), hogy legalább némileg visszafogják a megművelt földek terjeszkedését. A példát az afrikai gyarmatok követték, ahol a természetnek immár nemcsak az energiaforrásait akarták kiaknázni, hanem a csodálatra méltó értékeit megőrizni is. Európa csupán a 20. század elején csatlakozott ehhez a mozgalomhoz – eleinte amerikai mintára, kisvártatva azonban a maga útját kezdte járni, mivel itt figyelembe kellett venni a földrész jóval nagyobb népsűrűségét.

A fentiek ellenére z Óvilág két tekintetben is úttörő szerepet vállalt: először is itt született meg a természetvédelem eszméje azon területek megőrzésére, melyek minden olyan embert gyönyörködtetnek, akinek „van szeme a látásra és szíve az élvezetre”, ahogyan William Wordsworth angol költő fogalmazta meg szeretett Tóvidékéről szóló útikönyvében. Másodszor itt tettek először kísérletet a pusztulásnak indult erdők megmentésére (a német Drachenfels természetvédelmi területet már 1822-ben megalapították).

 

Lake District

A kicsiny Loughrigg ősszel. A legnagyobb angol tótól, a Windermere-től északra fekszik. A „tavi” költő William Wordsworth Diana tükrének nevezte, mivel „oly kerek, tiszta és fényes, akár az ég”. (Fotó: Adam Burton / Getty Images)

Maga a „nemzeti park” kifejezés viszont az Újvilágban született meg. Hivatalosan 1875-ben alkalmazták először a michigani Mackinac park alapításakor, a legelső igazi nemzeti parknak mégis az 1872-ben az „emberek javára és tetszésére” létrehozott Yellowstone-t tekintik Amerikában. Az úttörő létesítmények közé tartozik még a Royal Park Sydneyben (1879), a Banff a kanadai Alberta államban (1885), valamint a Kruger Dél-Afrikában (1898). Európában a svéd Sarek volt a legelső (amely ma már a hatalmas Lappföldi Világörökségi Terület része) 1909-ben. Ázsia jóval később csatlakozott a nemzetközi mozgalomhoz, noha valójában már előbb elkezdte a természetvédelmet: a mogóliai Bogd Khan hegyet lényegében már 1778-ban nemzeti parkká nyilvánították.

A természetvédelem fogalma a továbbiakban nyilvánvalóan fejlődött és bővült – kezdve azzal az elképzeléssel, miszerint a park olyan védett élőhely, ahol emberek tevékenykedhetnek és szórakozhatnak, addig, amely a parkot érintetlenül hagyott vadonnak tekinti, ahol az emberek legfeljebb megfigyelőként haladhatnak keresztül. Az egyes országok különbözőképpen (és nem mindig sikeresen) értelmezték a környezetvédelem fogalmát az általuk legmegfelelőbbnek tartott anyagi forrásokra támaszkodva.

 

Great egret

Nagy kócsag a floridai Everglades Parkban

1948-ban aztán megalakult a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN, melynek székhelye a svájci Glandban van. Ez tartja számon a veszélyeztetett fajokat az úgynevezett Vörös Listán, kategorizálja a védett területeket (és szükség esetén módosítja besorolásukat az 1981-ben létrehozott adatbázisban), modelleket és irányelveket dolgoz ki. Bolygónk jelenlegi állapotában sajnos a korlátozott mértékű természetvédelem nem akadályozhatja meg, legfeljebb valamelyest fékezheti a természetes életterek és az élővilág sokféleségének hanyatlását.

Rájöttek arra is, hogy a határokon átnyúló nemzetközi védett területeket is létre kell hozni a flóra és fauna szabadabb gyarapodása és terjeszkedése érdekében, s hogy egyes, már kihalással fenyegetett területeket visszanyerjünk a természet számára. Erre a felfedezésre Észak-Amerikában került sor, amikor 1932-ben létrehozták az első nemzetközi parkot a kanadai Waterton Lakes és a szomszédos amerikai Glacier Park egyesítésével a Sziklás-hegységben (az új képződményt eleinte „békeparknak” nevezték). Jelenleg ez a természetvédelmi harc új frontja: az IUCN 2007-es listáján 227 nemzeti park szerepel, összesen 4,6 millió km2 területtel – ez nem teljesen valós adat, mivel némelyik még csak papíron létezik.

Az IUCN irányelvei hangsúlyozzák a szélesebb körű, a helyi lakosságot fokozottabban bevonó irányítás, egyben a méltányosabb költségmegosztás szükségességét. Ez elősegítheti a japán Aicsiben megfogalmazott, a 2010-es évtizedre vonatkozó biodiverzitási stratégia megvalósítását: célul tűzték ki a szárazföld 17, a világtengerek 10%-os megóvását. A 2014-es hivatalos jelentés szerint az előbbiből már 15,4% megvalósult (hála elsősorban a Latin-Amerikában elért előrehaladásnak), míg az utóbbiból csupán 3,4% (e tekintetben Új-Kaledónia járt az élen). Összesen 32 millió km2 -nyi területről van szó, ami nagy előrelépést jelentene az 1990-es 13,4 millióhoz képest.

 

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (8. oldal, Bevezetés) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s