Az italo-hellenisztikus művészet

 

 

Midőn Nagy Sándor hódításai nyomán az egész civilizált ókori világot elárasztotta a görög kultúra hulláma, Itália nem görög népei is belevetették magukat ebbe a nemzetközivé váló hellenisztikus áradatba. Csakhogy amíg keleten a makedón-görög hódítók uralma segítette elő a hellenizálódást, az Appenin-félszigeten a görög birodalmak legfőbb ellenfele, Róma teremtette meg a kulturális egységesedés gazdasági és társadalmi feltételeit. Nem állíthatjuk, hogy a hódító köztársaság beavatkozása nélkül elmaradt volna ez a folyamat, bizonyos azonban, hogy másként és lassabban ment volna végbe. Miközben Róma a félszigetet átszelő útvonalaival, hadjárataival, politikai szervezetével, a társadalmi viszonyok egységesítésével előkészítette a talajt a kulturális egybeolvadásra, önmagának is el kellett sajátítania a hellenisztikus civilizációt és művészetet. El sem zárkózhatott a hellenizmus elől – hiszen azt ragályként hozták magukkal idegenben járó seregei, hivatalnokai és kereskedői –, ha nem lett volna már önmagában is elegendő hatalom és vagyon vonzására Rómába özönlő hellenizált tömegek és rabszolgák sokasága. De szüksége is volt Rómának a hellenisztikus kultúrára, hogy a legyőzöttekkel és az ellenfelekkel minden tekintetben egyenrangúan, sőt fölényesen nézhessen szembe, vagyis politikáját a nemzetközi diplomácia, közgazdaság és propaganda fegyvereivel valósíthassa meg.

Bronztükör Vulciból Ficoroni cista

 

Bronztükör Vulciból. Kr. e. 380 körül. Vatikáni Múzeum, Ficoroni cista Pranestéből, Bronz, i.e. 300 körül, Róma, Museo di Villa Giulia

A római birodalom leghaladóbb szemléletű rétege ezért a hellenizmus idején elfordult a régi közép-itáliai formavilágtól, mert azt elmaradottnak és falusiasnak érezte a korabeli görög kifejezésmódhoz képest. Legismertebb példája ennek az ízlésvilágnak L. Cornelius Scipio Barbatus szarkofágja. A római arisztokrácia vezető köreihez tartozó Scipiók az általános szokással ellentétben nem égették, hanem koporsóba temették halottaikat. Bár a szarkofágtemetkezés etruszk hagyomány volt, a család neves tagját mégsem az Etruriában őshonos és még a hellenisztikus időkben is általánosan használt kliné (ágy) vagy ház formájú, hanem tisztán görög elemekből szerkesztett szarkofágban helyezték nyugalomra.

 

Cornelius Scipio Barbatus szarkofágja

Cornelius Scipio Barbatusszarkofágja. I.e. III. sz. Róma, Vatikáni Múzeum


A dór és az ion architektúra gondosan faragott tagozataival díszített koporsó készítői tehát, tüntetően elfordulva a közép-itáliai ízléstől, egy görög oltár formáját utánozták. Míg a Scipiók nemzetségére és a haladás más híveire a hellén kultúra tisztelete, a görög irodalom, filozófia és nyelv elsajátítása volt jellemző, a római uralkodó körök más része konzervatív irányvonalat képviselt.
Ennek az irányzatnak volt legnevesebb képviselője M. Porcius Cato, az i. e. II. századi Róma egyik vezéregyénisége. Nemcsak jelentős politikus, hanem híres szónok is volt, aki először rögzítette beszédeit írásos formában, azonkívül mint író, a latin prózairodalom egyik megteremtőjének számított. Alakja és eszméi nagy hatást gyakoroltak az utókorra, amely azonban Cato személyét és nézeteit egyoldalúan eltorzítva örökítette meg.
A késő köztársasági rómaiak szemében Cato minden görög eredetű dolog esküdt ellensége volt, s a hellén kultúra átvételétől Róma politikai erejét féltette. Ez nemcsak anakronisztikus, hanem meghamisított kép volt: valójában Cato jól tudott görögül, használta és utánozta a görög irodalmat, ami pedig a művészetet illeti, egyike volt a görög mintákból kiinduló, de azokat a római igényekhez igazító önálló római művészet legnagyobb előmozdítóinak. censorként Róma csatornahálózatát a legfejlettebb boltozásos technikával újította meg és jelentősen kibővítette, megteremtette az első kifejezetten római profán épülettípust, a basilicát, s ugyanúgy templomépítéssel és istenszobor-állítással örökítette meg nevét, mint más vezető politikusok.
A puritánok mérgelődése természetesen nem vethetett gátat sem a luxusnak, sem a görög művészet behatolásának. Jellemző példája a dél-itáliai eredetű hellenisztikus művészet meghonosodásának az az i. e. II. századi sírszobor, amely az elbűvölt állatok körében éneklő Orpheust ábrázolja.
Az orphikus vallás tanai különösen kedveltek voltak a dél-itáliai görögség körében, ami a szobor formai sajátosságaival összhangban elárulja mesterének származását. Nem nagyigényű alkotásról van szó, vázlatos formakezelése és a kisméretű állatok naiv ábrázolása közepes megrendelőre és szobrászra vall. A piramidális kompozíció csúcspontját alkotó felfelé néző ifjúfej elragadtatott kifejezése azonban hamisítatlan hellenisztikus pátosszal teljes, átszellemült líraisága egyenes ellentéte a nyersebb érzéseket kedvelő etruszk-közép-itáliai hagyományoknak.
Az italo-hellenisztikus művészet fogalma azonban jóval szélesebb annál, hogysem a Rómában készült alkotásokkal kimeríthetnénk. Róma polgárai ekkor már szanaszét éltek Itáliában, az itáliai városok lakói pedig egyre inkább részt vettek a főváros életében. Az életmód és a sors közössége megkívánta a szellemi kifejezés közösségét, amit érintkezésben a latin nyelv, a művészet vonatkozásában pedig az itáliai színezetű hellenisztikus stílus biztosított. Nemcsak azért, mert éppen ez volt az akkori görög művészet divatja, hanem mert ez felelt meg az egész ókori világ állapotának.
A sok szempontból vizsgálható folyamatot ugyanis egyetlen alapvető erő mozgatta: a kontinensekre kiterjedő gazdasági és társadalmi kooperáció, a városi életforma, a társadalmi ellentétek kiéleződése, a rabszolgatartás tömeges elterjedése, a társadalmi viszonylatok soha nem látott kitágulása és bonyolultsága mindenütt egységes világszemléletet és ennek megfelelő művészeti formanyelvet hozott létre. Így válik érthetővé például, hogy a viszonylagos elzártságukból kiszabadult etruszk városok művészeti tevékenysége újra felpezsdült, és az itáliai görögökénél nem kisebb szenvedéllyel adták át magukat az érett hellenizmus lobogó pátoszának. Ezt a stílust ugyanúgy nem kellett rájuk erőszakolni, mint korábban az archaizmust, hiszen még annál is nagyobb teret engedett a közvetlen expresszivitásnak és a pillanatnyi hangulat megragadásának.
Azon sincs csodálkozni való, hogy amikor Róma először veretett pénzeket ezüstből a korszerű görög érmek mintájára, ezt a campaniai városokra bízta, ahol Róma nevében és jelképeivel színtiszta hellenisztikus korban készítették el őket. Az első éremképek között találjuk a Róma eredetére vonatkozó legendák jeleneteit, amelyek a következő századokban újra és újra felbukkannak a köztársasági pénzeken, annak tanújeléül, hogy Róma vezetői milyen fontosnak tartották államuk ősi és a görög múlttal kapcsolatos keletkezésének hirdetését.
Végül is abban az Itáliában, ahol egy-két évszázada még minden régió és nép külön, sajátos kultúrával és művészeti stílussal rendelkezett, s ahol civilizált és barbár népek éltek egymás mellett tarka összevisszaságban, a hellenizmus korában már alig különböztethetők meg az egyes vidékek és iskolák alkotásai.
A színvonal igen egyenetlen volt ugyan, az irányzatok időbeli eltolódással, gyakran vidékies modorban vagy éppen neofita túlzással érvényesültek, de a tarentumi műhelyek stílusa ugyanúgy megjelent Campaniában, mint a campaniaiaké Latiumban, jöttek-mentek a mesterek, és Itália fortyogó katlanjában végül is minden részecske egybeolvadt.

 

Forrás: Castiglione László – Római művészet (20-26. oldal) Corvina Kiadó Budapest, 1971 CO 590 -h- 7175

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s