Charles Baudelaire-re gondoltunk

Közzétette:

 

 

Charles Baudelaire (1821-1867) – a modern dekadens költészet atyja, a Gautier hirdette polgári esztétikának, a l‘art pour l’art elméletének legsúlyosabb és legjelentősebb képviselője. Párizsban született. Életének külső eseményei: távol-keleti útja Afrika partjai mentén, húsznapos mauritiusi tartózkodása, a trópusi tájak és tengerek varázsa, majd hazatérve Párizsba, az ópium- és hasisevők összejöveteleiről híres Hotel Pimodanban töltött hónapok, több mint másfél évtizedig, 1842-től 1858-ig tartó szenvedélyes viszonya „fekete Vénusz”-ával, a Théâtre du Panthéon jelentéktelen mulatt színésznőjével, Jeanne Duvallal, s közben 1852 és 1854 között átszellemült szerelme Mosselman bankár barátnője, Madame Sabatier, s 1855 és 1859 között, a Porte Saint-Martin „aranyhajú” színésznője, Marie Daubrun iránt, bohémiája, alkoholizmusa, betegsége és eladósodása – mindez a gazdag életrajzi anyag megszűrve, átlelkesítve, lényeges költői tartalmában jelenik meg nagy verseskötetében, A Romlás virágai-ban, amely a legnagyobb Baudleaire-kutató, Jacques Crépet szerint a francia irodalom „legcsodálatosabb önéletrajza”. Baudelaire a hangok, a színek és illatok rejtett korrespondenciáira épülő új esztétikájával, a színes hallás elméletével, a testi és a lelki szerelem s a modern nagyvárosi élet rajzával, miszticizmusával és satanizmusával, a fantasztikus, a beteges és morbid iránti mély vonzalmával, dekadens életérzésével és halálsejtelmeivel, mint Hugo mondja, „új borzongást” teremtett a francia költészetben. Életműve tiltakozás az elamerikanizálódó civilizáció embertelensége ellen, de reménytelen menekülési kísérlet a kor megoldatlan társadalmi és gazdasági problémái elől.

 

Forrás: A Világirodalom klasszikusai – Klasszikus francia költők, II. kötet (604-605. oldal) Európa Könyvkiadó, 1984 HU-ISSN 0230 6522

 

Charles Baudelaire, 1862

Charles Baudelaire (Párizs, 1821. április 9. – Párizs, 1867. augusztus 31.)

Himnusz a szépséghez

Mennyeknek méhe szült, vagy bús gyehenna téged,

óh, szépség? A szemed egyként tud ontani

égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,

s bízvást lehet a bor másának mondani.

Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,

illatos vagy, miként a felhős estelek,

csókod varázsital és amfora az ajkad,

melytől gyáva a hős és bátor a gyerek.

Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?

Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;

szeszélyes kezeid a Jó és Rossz magvetői,

mindent kormányozol s ajkad választ nem ád.

A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,

s nem megvetett díszed a Szív Borzalma sem;

a Gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,

kedvenc ékszereid között, szerelmesen.

Láng vagy az elvakult lepkék feléd repesve

elégnek reszketőn s mondják: Áldott láng!

A hő szerelmesek édes párjukra esve

sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt.

Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?

Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde szent!

Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem

az imádott, soha nem ismert Végtelent!

Légy Isten angyala, vagy a Sátán szirénje,

mit bánom! Bársonyos tündérszemmel ha kelsz,

úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,

enyhül a rút világ s könnyül a lomha perc!

Tóth Árpád

Exotikus illat

Ha langyos őszi est kéjén szemem lezárul

és szívemig szívom keblednek hév szagát,

elém boldog sziget tárja dús évszakát,

hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull.

Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárul

ős hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát,

edzi a férfiak ideges derekát,

s fényén a nők szeme döbbentő nyíltra tárul.

Óh, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt,

tág öblöt látok én, árbóc- s vitorla rajt,

mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, –

zöld tamariszkliget lehe a légbe gyűl,

s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám,

s a matrózok dala lelkemben elvegyül.

Tóth Árpád

Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, – most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Tóth Árpád

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s