A barokk és a gitár

A barokk stílus a 16. századi Itáliában keletkezett, majd hamarosan másutt, elsősorban német és osztrák földön is teret hódított. A szó, amellyel csak később jelölték, eredetileg portugálul jelentette a tökéletlen gyöngyöt, és csak később használták átvitt értelemben a rendhagyóra vagy természetellenesre.

A képzőművészetben ezt a stílust az érzékiség, a pompa, a túlzott díszítés (amelyet ma éppen emiatt mondunk „barokkosnak” is) jellemzi, valamint a törekvés a drámaiságra.

Használják a barokk szót a zenében is, de nem ugyanilyen jelentéssel, hanem általában az 1600-1750 között született zeneművekre; ezt az időszakot az egyre összetettebb harmóniák jellemzik. A barokk zene egyik jellegzetessége az ellenpontozás, mikor is különálló dallamok szövődnek egymásba bonyolult, többszólamú művet létrehozva. Ugyanígy jellemző a basso continuo, azaz egy megszakítatlan basszushang alkalmazása kísérő szólamként valamilyen húros hangszeren, például lanton vagy gitáron, illetve billentyűsön. Ezt megerősíthette egy mély hangú másik hangszer, például cselló, a mélyhegedű vagy a fagott dallama is.

Új zenei formák is születtek, mint például az olasz szonáta és versenymű, melynek a legkiválóbb művelői Arcangelo Corelli és Antonio Vivaldi voltak, valamint a francia és német szvit mesterei: François Couperin, illetve Georg Friedrich Händel és Johann Sebastian Bach. Ekkor kezdtek a zeneszerzők külön darabokat írni egyes hangszerekre, hogy maximálisan kihasználják azok fizikai adottságait.

Az egyházi zene továbbra is virágzott, ugyanakkor világi, szórakoztató formák is születtek, melyeket előszeretettel hallgattak a királyi főnemesi udvarokban – majd szélesebb körben is, miután a 17. századtól divatba jött a nyilvános koncert.

Új hangszerek

A hangszerkészítés technikája sokat fejlődött, ami megnövelte az egyes eszközök kifejezőerejét. Kísérő hangszerként divatba jött a csembaló.

A gitárra jó ideig öt pár húrt szereltek, ám ezt a 18. század vége felé felváltotta a mindmáig szokásos hat húr. Már a barokk gitáron is játszottak ujjal és pengetővel egyaránt, énekhang kíséretére vagy szólóban.

„Musica donum Dei” („A zene Isten ajándéka”)

(Andreas Ruckers holland hangszerkészítő felirata csembalón, 1651)

velencei gitár

Velencei gitár

Ezt a húros hangszert 1638-ban készítette a híres velencei hangszerkészítő dinasztia sarja, Matteo Sellas, aki bátyjával, Giorgióval együtt a gitárkészítés központjává tette az észak-olasz várost. Műhelyük védjegye volt az elefántcsont alkalmazása, a geometrikus berakás, valamint a hátoldalon látható csíkozás.

Udvari zene

barokk zene A zenészek megélhetéséről vagy az egyház, vagy az arisztokrácia gondoskodott. Az európai királyi udvarokban élénk zenei élet folyt, különösen XIV. Lajos idején Párizsban, majd Versailles-ban (képünkön). Zene kísérte a tűzijátékokat, lakomákat és persze a bálokat is. A Tudor-kori Angliában alakult ki az udvari maszkabál műfaja színpadi jelenetekkel és hangszeres zenével.