Gondolatok a szerelemről…

Közzétette:

 

 

Kit szeretnek a nők

Vátszjájána

Az asszonynép kit szeret?

Ki nyeri el kegyüket?

Aki szívük ismeri,

aki velük volt kicsi,

akinek a szava méz,

aki ifjú és merész,

aki kezd és célba fut,

aki parancsolni tud,

aki, ha szól, szellemes,

aki hallgat s jellemes,

aki vágyak követe,

akinek lát a szeme,

akit más és legkivált

a barátnő is megkívánt,

aki szomszéd, régi, jó,

aki rokon, új s bohó,

aki színházakba jár,

akit vonz a zöld határ,

aki jókedvűen ad,

aki hős és elragad,

aki úr a sors felett,

aki hírben, pénzben, észben

vagy szépségben, ölelésben

lefőzi a férjüket.

(Szabó Lőrinc)

A hatvanötéves költő meg egy tizenötéves leány

Po Csü-ji

Csitris haja még két fonatba van,

Tizenöt éves – mondom untalan,

Édes ruhája csillogó selyem,

és vándorol hegyen-vízen velem.

Tavaszi árba hancúrozva fürdünk,

virágos fákra mászunk, leng fürtünk.

Orcája kipirul a tánc hevétül,

a homloka, ha nótáz, elsötétül.

Ne énekeld a versem: „Fűzfa ága…”

Már nem tudok érted meghalni, Drága.

(Kosztolányi Dezső)

Egy keresztény leányra

Abu Nurász

Elmész előttem, némán elpirulok,

Elfordulsz büszkén, mintha meg se látnál.

Ruháidnak alatta minden este

reszket egy illatozó virágszál.

Elnyűtte a testemet a vágy miattad,

szememnek héja vért hullajt utánad;

moszlim-gyötrő keresztény őzikém, te,

minden igazhitű áhítja bájad.

Ha nem tudnám, hogy a gyehenna vár rám,

bizony Alláh helyett Krisztust imádnám!

(Jékely Zoltán)

Pietra

Dante

Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,

ahogyan velem bánik ez a szép nő,

ki csillog, mint az ékkő,

és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.

Úgy jár-kél, mint akit jáspis-ruha vértez,

csupa keménység, csupa büszkeség ő;

megcélozod, s rádvillan égő

szeme, s ruhájáról lepattan.

Ő bezzeg öl-vág, – forgatja a pengét,

sisak és páncél nem véd –

ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,

– már nem tudok ellene védekezni.

Szívét szerelem tépje szét, kívánom,

annak, ki enyémet tépi, vágja,

úgy hogy már semmi vágya

dobogni – ez a nő halálba kerget.

Hogy észre térjen, nem lehet kivárnom,

s gőgjével el vagyok már telve torkig –

ó, jaj, miért is nem ordít

e nő, mint én, kit az ég véle vert meg?!

Ha én pillantanám meg őt a forró

szakadékban, vicsorgó

foggal gyötrődni: futnék, hogy kimentsem;

dús fürtjébe akasztanám tíz ujjam,

s ő engedné, hogy a mélyből kihúzzam.

Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,

mely vadságban korbáccsal vetekszik:

virradattól napestig

tartom, kegyetlenül marokra fogva,

s nem kímélem e szép gyilkost, e tolvajt:

cirógatom, mint őzikét a medve.

Most még úgy tartja a kedve,

hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!

Akkor közelről nézek ám szemébe,

a vergődésnek vége:

körmei több sebet már nem hasítnak,

megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.

Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,

s míg karjaim közt béke száll szívére.

Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,

ki megsebezte szívem és nem átall

gúnyolódni, – zengve szárnyalj:

röpíts nyílvesszőt kőkemény szívébe,

és akkor meg tudok nyugodni végre

(Képes Géza)

 

Kernstok Károly - Szerelem

Kernstok Károly: Szerelem, 1899

Forrás: Énekek éneke – A világirodalom szerelmes verseiből, Európa Könyvkiadó 1974 ISBN 963 07 0355 6

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s