Magdalene Thoresen – Hardangeri történet

Közzétette:

 

 

A hardangeri fjordnak azt a részét, amelyet Szem-fjordnak szoktak mondani, szörnyű nagy sziklatömegek zárják körül: hidegen, elutasítóan fordulnak el a tenger vizétől, mintha csak gőgösen pihennének erejük tudatában. Mert igaz ugyan, hogy a fjord néha oly lágyan, szerelmesen simul a sötét sziklatömeghez, mint a gyermek, aki puha párnák között dudorászva szenderedik álomba, máskor meg felkorbácsolja a vihar, dacossá válik, és tombolva csapkodja hullámait fel a magasba, hogy azt hinnéd: zubogó üst vize tajtékzik feléd – ámde a szikla hatalmas tömege továbbra is egykedvűen, gondolataiba mélyedve tornyosodik ott; nem áll ki harcra a fortyogó vízzel, nem is ereszkedik le játszadozni a szökellő hullámocskákhoz – csak éppen ott van. Mégis a víz okozza a pusztulását: ez a torkos szörnyeteg lágy nyelvével elnyaldossa a sziklát, és csak akkor csillapul falánksága, amikor már felmorzsolta az egészet, és a hullámok dölyfösen átcsapnak a szikla felett.

 

Hardanger-fjord Odda

A Hardanger-fjord Oddából

Nyárba hajlott már az esztendő. A nap melegen mosolygott a fjordra. A könnyű ellenszél apró, csillogó hullámokat hajtott felénk, de úgy látszott, nem lesz nehéz dolog áthatolni a csapdosó hullámokon. De a tenger örvénylett, a csónak, bár könnyű volt, és három férfi evezőcsapásai hajtották, mégis nehezen haladt előre. Aztán megálltunk. Előszedtük az élelmiszeres ládikót, megettük egyszerű uzsonnánkat, miközben a csónak, mint a dióhéj, fel s alá bukdácsolt a csapkodó hullámokon, és azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban nekivág bennünket a vöröslő földnyelvnek, amely óriási kanyarral hasít bele a víztükörbe.

Közben mozgás támadt odafönn a sziklán. Emberek jöttek elő, a keskeny vízfelület csak úgy hemzsegett a járművektől, itt-ott egy-egy alak tűnt fel: végigkutatta a sziklákat, és letépte a kiálló kövek között előbúvó kevéske füvet.

Most, hogy a bárka utasai békésen ültek és eddegéltek, megeredt a szavuk. Kiderült, hogy falubeliek mászkálnak a sziklákon, és hogy Knud Legrének, a falu legmódosabb gazdájának van ott fent a birtoka.

A magasból kiáltás csattant! Végigvisszhangzott a sziklák között – s nyomban utána újabb kiáltás harsant. Női hang volt, de ezúttal könnyedén, vidáman nevetve csilingelt felénk. Mi történt?

A szemünkhöz tartottuk a kezünket, úgy néztünk fel. Tarka ruhadarab lebegett lefelé a sziklafal mentén, aztán fennakadt egy hatalmas borókabokron, amely mintegy ezer lábnyira a víz felett egy sziklahasadékból tárta szét ágait.

Valaki lekiáltott hozzánk, és bár irdatlan távolságból jött a hang, tisztán értettük a szavakat, mintha hangtölcsér beszélne. A szavak rákapaszkodtak a hanghullámokra, és azoknak a hátán lovagoltak le a csónakba.

Így aztán megtudtuk, miről is van szó. Thorbjör Legre kiejtette kezéből a kendőjét, éppen amikor fel akarta akasztani egy ágra, hogy ne piszkolódjék be egész addig, amíg hazafelé menet ismét felveszi a munkaruhájára. Most aztán nézhette, hogy ott függ lenn a borókabokron, és onnan lebeg-lobog feléje.

A következő baj volt az egészben: fentről lemászni és onnan felvinni teljes lehetetlenség, még gondolni sem lehet arra, hogy valaki megpróbálja. Lentről, a csónak felől pedig szinte szédítően emelkedett a magasba a sima, lecsiszolt sziklafal, és ameddig a szem fellátott, sehol egy hasadék, amelyben a legkisebb láb is megkapaszkodhatna – még a gondolat is lecsúszik onnan.

– Mit adsz a kendődért, Thorbjör? – kiáltott fel a legfiatalabb fiú a csónakból. Jóképű, fekete hajú legény volt, kék szeme élénken villogott, kihívóan mosolygott, míg homlokát szigorúan ráncolta össze.

– Ugyan, szóra sem érdemes, ott lóghat nyugodtan – kiáltott le egy fiatal, tisztán csengő női hang.

– Azt kérdeztem, mit adsz a kendődért – makacskodott a fiú.

– Kár annyit fecsegni a kendőről – nevetett le a lány. – Ha kell, hozd el, neked adom!

– Jól vigyázz – kiáltott vissza fiú, és vetkőzni kezdett -, a szavadon foglak!

– Mit akarsz, te fiú? – nézett fel a legidősebb csónakos, egy öreg férfi, aki egy mócsingos húsdarabot rágcsált.

– Hogy mit akarok? – mosolygott a legény. – Azt, hogy elhozom a kendőmet.

– Őrültség! – robbant ki az öreg férfi. – Ameddig a szem ellát, nincs egy kiálló szikla, amelyen megvethetnéd a lábadat, és mire hazaérünk, már besötétedik.

De a legény nem tágított, ő bizony elhozza a kendőt, és ha nincs, amin megvesse a lábát, hát majd csinál magának lábtámaszt. Ezzel kinyitott a csónak végében egy kis rekeszt, és elővett hét-nyolc rövid facöveket: a halászemberek mindig tartanak ilyesmit, hogy szükség esetén gyorsan fabrikálhassanak evezőtámasztót. És a csónakban állva elkezdte ék alakúra kifaragni a cövekeket, tengerkék szemével időnként magabiztosan, fürkészve felnézett a sziklára, és valahányszor a borókabokorhoz ért a tekintete, mintha megvilágosodott volna napégette, sötét arca.

Odafordította a csónakot, szorosan a sziklafalhoz, felállt a csónak szélére, felnyúlt olyan magasra, amennyire csak bírt, beverte az egyik éket egy lentről nem is látható sziklahasadékba, bámulatos hajlékonysággal felhúzódzkodott, jobban mondva felkapaszkodott a cövekre, és megvetette rajta a lábát. Itt megint teljes magasságában kinyújtózott – egyik oldalát állandóan a sziklafalhoz szorította -, keresett egy újabb hasadékot, abba beleverte a másik éket, és – ugyanúgy mint az előbb – felmászott rá, és valamivel feljebb a harmadik után kutatott. Most megkapaszkodott a lábával a legfelső cöveken, fejjel lefelé lassan lecsúszott a másodikhoz, és bal kezével megragadta, a jobbal meg kihúzta a legalsó éket, aztán a lábát a legfelső ékről letette a középsőre, megfordult, és megint felfelé igyekezett, így haladt fel, szabályosan kúszva a törékeny lépcsőzeten. Felette a sima, lecsiszolt szikla, alatta a sötéten tátongó víz.

Szörnyű volt nézni, mégsem tudta senki levenni róla a szemét. Mindenki úgy érezte, mintha kísértethistóriát hallgatna: minél borzasztóbb a történet, annál nagyobb kíváncsisággal figyel oda az ember, így nyilatkozik meg futólag a démoniság a természetünkben.

De lent a csónakban az embereket látható módon nem különösebben rendítette meg az egész, ők is felnéztek a fiúra, aki lassanként elveszett már a szemük elől, de nem nyugtalankodtak, nem féltek, ugyanúgy figyelték a legényt, mint ahogy a felhők járásából igyekeznek kiolvasni, milyen messze jár a vihar, vagy merre fordul a szél. Az egyik csónakos például megjegyezte, hogy elég nehéz lehet megkapaszkodni ott fent a magasban, a másik pedig ráfelelte, hogy tőle ugyan mászhat a legény, ameddig neki tetszik. Az öreg időnként nagyot ásított, a fiatalabbik meg valami népdalt énekelt, amely tulajdonképpen a boldogságról szólt, de mindig oly lassúdan, búbánatosan hangzott, hogy egyetlen vidám gondolatot nem tudott ébreszteni sem abban, aki énekelte, sem abban, aki hallgatta.

A szikla tetején feszülten figyeltek az emberek. Hirtelen letört az egyik ék, a legény megcsúszott, és tehetetlenül lógott le a legfelső cövekről. Kétségbeesett sikoltás hangzott a szikláról, majd egy mély férfihang szólt le:

– Ne ereszd el! Hát ilyen gyenge legény vagy, te fiú?

– A fa volt gyenge, nem én! – válaszolta bosszúsan a fiú, és alaposan nekirugaszkodva felkapaszkodott a szilárdan álló ékre, és újra kezdte, egymás után vágta be az ékeket, olyan hévvel és erővel, hogy valóban nemsokára fent volt a borókabokron. Soha nem emeltek magasra győzelmi trófeát oly büszkén, oly boldogan, mint ahogy a fiú – ég és föld között lebegve – a borókabokorról belelobogtatta a vörös csíkos kendőt a lebukó nap fényébe.

– Thorbjör, mit adsz a kendődért? – kiáltott diadalmasan a fiú.

– Szégyellheted magadat, hogy egy vacak kendőért kockára teszed az életedet – morogta az előbbi mély férfihang.

– Ó, nem – felelt vissza a fiú -, a kendő nagyon is jó, és most már az enyém.

Ezzel leszedte a bokorról a kendőt, és szorosan a hátára kötötte.

– Aztán kinek adod, te fiú? – szólt le a szikla pereméről a férfi. – Nincs feleséged, aki felvehetné.

– Soha nem árt, ha az ember előrelátó – vágott vissza a fiú, és elkezdett készülődni a lemászáshoz. – Arra gondoltam, hogy elteszem jegykendőnek a kedvesem számára.

És ezzel lekászálódott a borókabokorról.

– Hohó – nevetett fent a férfi -, nem olyan egyszerű ám az! Vigyázz csak, és ne siess annyira lefelé a kendővel, különben a lány kereshet magának másik vőlegényt és másik jegykendőt.

– Ugyan, csak az első lépés nehéz! – válaszolta a legény, és most már komolyan nekilátott, hogy lemásszon.

Lefelé gyorsabban haladt, ám sokkal megerőltetőbb és veszélyesebb volt a kúszás, mint felfelé, mert amikor megfordult, hogy kiszedje a legalsó éket, mindig remegni kezdett, aztán össze kellett csavarodnia, mint egy csigának, hogy megvethesse a lábát a középsőn. A lefelé való kúszásnál azok voltak a legizgalmasabb pillanatok, amikor a fiú – a lábával a legfelső ékbe kapaszkodva úgy lógott lefelé, mint egy kampó, a térdével rátámaszkodott a középsőre, és leereszkedett, hogy találjon egy elég nagy hasadékot, amelybe belefér a faék. A felmászásnál még lehetett egyszer-másszor hátborzongató históriákra emlékezni, de most, amikor a legény oly nehezen csúszott lefelé, az emberben csak egyetlen gondolat élt: „Bárcsak simán lejutna!”

A csónakban egyetlen szó nem hangzott el, senki nem mert a másikra nézni, és az öregember arcán időnként árny suhant végig.

De a fiú merészen jött lefelé. Nem adta könnyen az életét: hiszen csak most kezdett élni, és az életért érdemes harcolni!

És lám! Még néhány merész fogás – és már ott is áll a csónakban.

Itt aztán egyszerre megváltozott minden. Vidám egymásutánban váltakozott a „csakhogy itt vagy” és a „fene a dolgodat”, és ez az ellentét mutatta meg igazán, mennyire féltek. Mint aki menekülés közben hátranézeget, hogy megmutassa: ő azért ott volt.

A fiúnak – érthető módon – még kóválygott a feje. Szeme vöröslött, arcizmai remegtek. „Mindjárt magához tér” – mondta az öregember, és megragadta az evezőket. De a legény már leült a padra, és társai kedélyes biztatása közepette óvatosan, szinte szeretetteljesen a térdére terítette a kendőt, kifeszítette az evezőket, és a csónak, mint a sirály, repült a villogó vízen.

– Most már csak találj valakit, aki felveszi a kendődet – dünnyögte az öreg -, mert úgy illik, hogy ismerőshöz kerüljön.

– Azzal ugyan várhat – vetette oda nyeglén a fiatalabbik. – Thorbjör Legre még csitri gyerek, különben sem könnyű őt táncba vinni. Olyan férfi kell neki, akinek elég földje van, akkor aztán mindkettő büszkélkedhetik a magáéval, és egyik sem lesz alábbvaló a másiknál.

– Tőlem azt csinál, amit akar – vágott vissza a fiú. – Tudom én, hogy nem Thorbjör az egyetlen lány a faluban.

És úgy megrántotta az evezőket, hogy a csónak beleremegett. De a szája körül megfeszült valami, ajka összerándult, nagyon nyelt, mintha gombóc menne le a torkán. Vagy talán gondterhelten sóhajtott? Valószínűleg, mert könnycsepp csordult ki szemhéja alól, és végiggurult az arcán. A legény szörnyűségesen goromba képet vágott, mert nem volt ínyére, hogy ilyesmit látnak rajta.

De már elérték útjuk célját. A csónak besiklott a csendes öbölbe, amely békésen tükrözte vissza a lemenő nap fényében izzó magas sziklacsúcsot.

Amikor megálltak, és kikötötték a csónakot, a sziklaösvényen egy zömök, éltesebb gazdaember jött lefelé; gyorsan, bátran közeledett a nyaktörő úton. Mögötte – szinte a sarkában – egy gyönyörű, világosszőke hajú lány lépegetett; olyan finom termetű, olyan sudár növésű volt, mint a nyírfák szemben a hegyoldalban. Egyenest felénk jöttek.

– Isten hozta magukat a szárazföldön! – üdvözölt bennünket a gazda.

Ugyanaz a mély, erős férfihang volt, amely az imént a szikláról szólt le.

– Ügyes vadászok ma a vendégeink – folytatta kurta, ellenvetést nem tűrő modorában: látható módon nem várt választ.

– Ezúttal megmenekültél, Ejnar – mondta a fiúnak, aki ott állt tanácstalanul, azt sem tudta, hova nézzen. – Hát illik egy férfiemberhez, hogy ilyen vacak holmiért kockára tegye az életét?

Keményen beszélt, de az arca meghazudtolta szavait, mert kedvtelve nézegette a fiút.

A legény megkérdezte, miért jöttek le ma este olyan korán a földekről, és hogy vajon a csónakkal akarnak-e hazatérni.

– Igen, így gondoltuk – mondta a gazda -, és arra is gondoltam, hogy ha már szereztél ma jegykendőt, legjobb, ha mindjárt menyasszonyt is kapsz hozzá… és Thorbjörnek is ez a véleménye.

De Ejnar sem az a legény, akinek kétszer kell ilyesmit mondani. Egyszerre ott termett a lángba borult arcú lány mellett, aki kétségbeesetten igyekezett megbújni apja széles háta mögött.

– Nézd ezt az Ejnart! – szólt fel a csónakból az öregember. – Azt hiszem, a fiú a hátad mögött csavarta el a lány fejét – sőt biztos vagyok benne, hogy már találkoztak is a kerítés mögött.

– Én is azt hiszem – mondta az apa, és hátranézett a fiatalokra, rájuk is mosolygott. – Nos, Ejnar, azt hiszem, indulhatunk haza.

Ejnar beugrott a csónakba, és a vörös csíkos kendőt ráterítette az evezőpadra. A következő pillanatban már ott ült rajta a szemérmesen mosolygó Thorbjör, hátul a kormánynál pedig a vakmerő fiú. Mert most az apa akarta megmutatni, mit tud, hadd pihenje ki magát Ejnar.

És a csónak a csendes, vöröslő vízen kisuhant az öbölből. A lenyugvó nap egyik sugara tisztán, vidáman végigsiklott a boldog páron – aztán eltűntek a földnyelv mögött.

(Ford.: Lontay László)
Forrás: Holdfény – Klasszikus elbeszélések (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Magdalene ThoresenMagdalene Thoresen

Szerzőnő

Született: 1819. június 3., Fredericia, Dánia

Meghalt: 1903. március 28., Koppenhága, Dánia

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s