Francesco Petrarca

„Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?/ És ha szerelem ez, minő, miféle?”

Legszebb szerelmes versének ihletőjét, Laurát 1327. április 6-án, nagypénteken, a Santa Chiara templomban pillantja meg először.

A nap, a hó, az évszak áldva légyen

A nap, a hó, az évszak áldva légyen,

s az évet, órát, pillanatot áldom,

s a szép tájat, ahol elért sugárzón

szép szeme, és rabul ejtett egészen;

áldott az első édes szenvedésem,

mit éreztem, hogy megérinte Ámor,

az íj íve, a nyíl, sebezve, fájón,

és a sebek, szívembe vésve mélyen.

Áldott özönlő hangja dalolásnak,

mit hölgyem szólongatva, szétfolyattam,

a sóhajok s a könnyek és a vágyak;

és minden ív és árkus áldva mostan,

melyen hírt szerzek néki, senki másnak,

s eszméim is, mind néki áldozottan.

(Weöres Sándor fordítása)

Az olasz nyelvnek és költészetnek ez a klasszikusa azért volt ünnepelt, és azért koronázták Rómában, a Capitoliumon költőkirállyá, mert őt tartották a latinul legszebben író költőnek. Az olasz szerelmi líra halhatatlanja a maga korában legnagyobb költői és politikai sikerét latin nyelvű, Afrika című elbeszélő költeményével aratta.

Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. – Arquà, 1374. július 19.)

Ez az ókori római hadvezérről, Scipio Africanusról szól, de úgy, hogy mindenki érezte és kihallotta belőle, hogy Itália és földrajzi-szellemi közepe, Róma az ókori diadalmas Római Birodalom utódja és jogutódja. Ez a Francesco Petrarca nevű, firenzei származású költő-tudós-államférfi Franciaországban volt kisgyermek, hétköznapjaiban franciául beszélt, a hosszú ideig látogatott egyetemeken latinul vitatkozott, s tanárai és diáktársai őt tartották a legjobb latinistának.

Ha szerelmes volt, vallomásait és kesergéseit az otthoni toscanai tájszólású olasz nyelven varázsolta költészetté. Ez a firenzei, úgynevezett toszkán tájszólás volt a XIV. század három olasz klasszikusának a nyelve, ebből alakult az olasz irodalmi nyelv, ezt tanítják „olasz” néven minden ország iskoláiban és egyetemein.

forrás: literatura.hu