Új hangzásvilág a zenében

Közzétette:

 

 

Amikor elérkeztünk a tizenhetedik századba, még mindig Itália nagy városai és udvarai jelképezik az emberi alkotókészség elképesztő kirobbanását, a reneszánszt – akárcsak a bankárok, kereskedők és politikusok világi hatalmát, az olyan családokét, mint a firenzei Mediciek vagy a mantovai Gonzagák. Ami az emberi kapcsolatokat illeti, még nagyobb lett a művészet hatalma a szíveken, és a század egyik legizgalmasabb jelensége, hogy fokozatosan összezárul a szakadék a művészet és a hétköznapi élet között. Immár nem Palestrina, vagy a Tudor-korabeli komponisták nyugodt, kiegyensúlyozott harmóniáit halljuk, hanem a szenvedélyek vérbő kifejezését, például Carlo Gesualdo zenéjében, aki végsőkig feszíti a harmóniavilág korabeli kereteit. Megint csak a művész testesíti meg a társadalmi változásokra legfogékonyabb emberi érzékenységet, ő ébreszt tudatára az egyéni élet fontosságának.

Akkoriban az európai ember szilárd keretekre vágyott, biztos fogózóra itt, a Földön. Olyan időszak volt ez, amikor rajongnak a számokért és a mérésekért. Most már az óra, a számokon, mechanikus rendszeren alapuló legegyszerűbb és legpontosabb műszer szabta meg az élet ritmusát, sokkal inkább, mint a nap és a csillagok. Hasonlóképpen a zenében is megfogalmaztak egy ritmikai és harmóniai szabályrendszert, amely lehetővé tette, hogy nagyon sok önálló hangszeres és énekszólam szólhasson egyszerre anélkül, hogy kakofóniát vagy elviselhetetlen disszonanciát eredményezne. Ez az a nagyszerű alkotás, amit európai összhangzattannak és ellenpontnak nevezünk.

Láttuk azt is, hogy a tervszerű disszonanciát nem csak egyszerűen elfogadták, de kifejezetten keresték is. Nincs elviselhetetlen disszonancia, ha feloldódik. Legalábbis így volt ez az európai zenében egészen a legutóbbi néhány évtizedig. A kor felfogása szerint ahogyan az élet a halálban oldódik fel, és a túlvilág a menny, az üdvözülés fogalmával azonosul, ugyanúgy oldódik fel a zenei disszonancia is, először uniszónóra vagy oktávra, később üres kvintre vagy kvartra, végül dúr vagy moll tonikai hármashangzatra. A törvényszékek arra valók, hogy segítsenek feloldani a társadalom disszonanciáit, és sokak szerint a lélek dolgaiban ugyanerre képes a vallás. A zenének van kellő ereje, hogy megteremtse ezt az eszményt, és a hangok nyelvén megfogalmazza: ez a zene egyik legnemesebb feladata. A zene nem nyújthat valódi megoldást a szó szoros értelmében, de amit ad, azt sokszor valóságosabbnak érezzük bármiféle anyagi elégtételnél. A zene az emberiség örökölt érzéseit, eszményeit testesíti meg és fejezi ki: az ember kapcsolatát a természettel és önmagával.

1600 körül, a felfedezések évszázada után új tengeri kereskedelmi utak nyíltak meg Kelet és Nyugat felé. A Földközi tenger – amely hosszú ideig oly nagy hasznot hajtott Itáliának – többé nem az, amit a neve jelent: nem „a világ közepe”. Anglia a Tudorok alatt nagyhatalommá nőtt, és most Erzsébet királynő uralkodásának utolsó éveiben fénykorát élte. A bonyolult, szerteágazó, keresztbe-kasul házasodó Habsburg-család uralkodott számos német állam fölött, hatalma nyugat felé Flandriáig, déli irányban Spanyolországig terjedt.

Miért ebben az országban, miért az olaszok ajkán lett az emberi hang a legdallamosabb kifejezőeszköz beszédben és énekben egyaránt? Talán a meleg éghajlat, vagy ingatag kedélyük miatt, amely gyakori érzelmi kitöréseket kíván? Vagy talán az a felfogás az oka, hogy az élet csupa játék, amelyben az ember kirótt szerepet játszik? Bármi legyen is az oka, rá kell jönnünk, hogy a derűs mediterrán vidék, ahol tiszta az égbolt és kiszámíthatatlan a tenger, egy ősi civilizáció élményével párosulva nem serkenti sem a tökéletesség illúzióit, sem fanatikus elszántságot, hogy ideális társadalmat teremtsenek bármi áron. Itália tiszta fejű és világos beszédű népei mindig tudták, hogy lesznek uralkodók és alattvalók, lesznek bűnösök, és lesznek, akik feloldozzák őket, lesznek építők és lesznek lakók, és tudták, hogy a szerepek időről időre változhatnak vagy felcserélődhetnek. Az efféle felfogás nem nagyon erősíti a kötelességtudatot, de nagyon könyörületes cselekedetekre indít.

Ilyen emberek között születhetett meg a nagyopera: köztük, akiket megragadott a színház szelleme, hatalmába kerített a zene, akiknek mérhetetlen tehetsége volt minden művészethez és tudományhoz. Tulajdonképpen a katolikus mise is drámai színjáték, és nincs is olyan nagy szakadék a mise és az opera között. A keverékhez tegyük hozzá a nép zenéjét – madrigálokat, a trubadúrdalokat, a népszerű pantomimeket és a misztériumjátékokat –, és máris elkerülhetetlen, hogy egy nagy ember, aki együtt lélegzik kortársaival, ugyanúgy érez, mint ők, ebben a műfajban, az operában adjon hangot érzelmeiknek. Ez az ember Claudio Monteverdi volt.

1567-ben született, Cremonában, abban a városban, ahol alig két tucat esztendővel azelőtt az első igazi hegedűket készítették az Amatik. Monteverdi mint kórusénekes-fiú alapos vokális képzést kapott, az orgona és sok más hangszer kezelését ugyanolyan jól megtanulta, mint a komponálás mesterfogásait. Még csak tizenöt esztendős volt, amikor első művét, a Sacrae Canticulae-t közreadta. Nem sokkal később Vincenzo Gonzaga mantovai herceg szolgálatába lépett, és 1612-ig, a herceg halálának évéig maradt Mantovában. Itt lett érett muzsikus, alkotta ma is játszott mesterműveit. Az opera-szenvedély csaknem kizárólag neki köszönhető: az 1607-ben bemutatott Orfeo adta az első lökést.

 

Claudio Monteverdi

 

Monteverdi negyvenéves volt, amikor bemutatták az Orfeót, és ezzel a művel azonnal az európai zene élvonalába került. A Gonzaga-család büszke volt rá, hogy azzal kérkedhet: a reneszánsz Itália egyik legnagyszerűbb udvartartását teremtette meg, ahol kiváló művészek és muzsikusok gyülekeznek, elismerésre áhítozva. Az Orfeo viharos gyorsasággal hódította meg Mantovát, és olyan híres lett országszerte, hogy haladéktalanul kinyomtatták az egész partitúrát: most először részesült ekkora tisztességben egy ilyen terjedelmes műalkotás. A nyomdászatnak óriási fegyverténye, hiszen még nagyon új volt ez a mesterség. Bizonyára rendkívül sok példányt nyomtattak a partitúrából, de csak nagyon kevés maradt fenn. Ha egy ilyen horderejű műből is csak kevés példány maradt, akkor nem csoda, hogy igen sok korabeli muzsika elveszett azok közül, amelyek csak a zeneszerző eredeti kéziratában léteztek. Erre a sorsra jutott Monteverdi jó néhány későbbi színpadi műve is. Az Orfeo azonban egyengette az opera fejlődésének útját – ez a legrégibb mű, amely ma is szerepel a nagyobb társulatok repertoárján. …

 

Monteverdi: Orfeo

 

Forrás: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis – Az ember zenéje (91-94. oldal) Zeneműkiadó Budapest 1981 ISBN 963 330 397 4

 

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s