A „modern Villon” hányatott, tragikus életű költő, a szimbolista-dekadens költészet egyik vezéralakja. Szerencsétlen házassága, rövid politikai szereplése a Kommün alatt, gyilkossági kísérlettel végződő beteges barátsága Rimbaud-val, közös belgiumi és angliai utazásaik, börtönbüntetése, váratlan megtérése a monsi börtönben, bohémiája, pánerotizmusa és alkoholizmusa mély nyomokat hagyott gazdag életművében. Első kötete a parnasszizmus jegyében született, majd ő fogalmazta meg a szimbolizmus alapelveit a monsi börtönben írt híres Költészettan-ában (1874). Később feladja programját, verseibe beárad a nyersebb valóság. Költészetében szinte egy időben szólal meg a vallásos-misztikus hang és a pornográfiáig szókimondó erotika. Mint „a költők fejedelme” hal meg a nyomor, a züllés és dicsőség tetőfokán.
Paul Verlaine (Metz, 1844. március 30. – Párizs, 1896. január 8.)
Kandalló s esti fény
Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben;
Felkönyökölni és álmodni elbűvölten;
egymásba mélyedő szemek szent mosolya;
a könyv becsukva, és gőzölög a tea;
érezni boldogan, hogy az est elköszön már;
zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már a mennyegzői árny s az édes-édes éj –
annyi halogatás után a szenvedély
óh, hogy kergeti lelkem e messzi vágyhoz:
unja a heteket s minden napot megátkoz!
Szabó Lőrinc fordítása
Az én meghitt álmom
E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.
Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? – nem tudom,
s neve? – emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
Tóth Árpád fordítása
Érzelmes séta
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták –
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Klasszikus francia költők II. kötet (124-180. oldal és 611. oldal) Európa Könyvkiadó, 1984
HU -ISSN 0230 6522 ISBN 963 07 3208 9
