Guy de Maupassant – Kirándulás

Közzétette:

 

 

Montgilet bácsi a hivatalban tipus számba ment. Jámbor öreg tisztviselő volt, a ki világéletében csak egyszer tette ki a lábát Párisból.

Július vége felé jártunk s minden vasárnap kiszaladtunk a zöldbe, hempergőzni a fűben és bukdácsolni a hideg vízben. A hivatalban aztán mindig csak arról folyt a beszéd, hogy milyen pompásan mulattunk. Montgilet azonban csak mosolygott rajtunk.

– Majmok vagytok! Mind bolond, a ki kirándul! szokta mondogatni.

– Hát Montgilet bácsi sose sétál? kérdeztük.

– Dehogy nem. Csakhogy omnibuszon. Ha szép nyugodtan megreggeliztem itt lent a kis kocsmában, Páris térképén kijelölöm magamnak az utat. Aztán fölmászok egy omnibusz tetejére, kifeszitem a napernyőmet és gyű! Bizony többet látok, mint maguk. Akár csak a föld körül utaznám, olyan változatosak az utcák. Mindenik más. Senki nem ismeri nálam jobban Párist. És milyen mulatságos dolog bekandikálni a félemeletek ablakain! Mi mindent nem lát ott az ember! Higyjék meg, többet ér ez száz színháznál. Nem adnám az én omnibuszomat azokért az ostoba kirándulásokért.

 

Maurice Delondre (1880)

Maurice Delondre: Omnibuszon, 1880

– De azért jőjjön ki velünk egyszer a zöldbe, mondtuk neki.

– Soha! kiáltott az öreg. Most husz esztendeje belekóstoltam egyszer, de nem kérek belőle többet.

– Halljuk azt a históriát, Montgilet bácsi!

– Szívesen. – Ismerték Boivint, a fogalmazót, a kit mi Boileaunak hívtunk?

– Hogyne!

– Együtt szolgáltunk. Ennek a gazembernek Colombesban háza volt és mindig unszolt, hogy töltsek nála egy vasárnapot. Én oktondi, becsapattam magamat vele s egy reggel a nyolczórai vonattal kimentem hozzá. Háza olyan nyaralóféle volt. Köröskörül fal. Nagy nehezen rábukkantam a kapura és becsöngettem. Soká kellett várnom, míg végre nyitni jött valaki. Első pillantásra nem tudtam: asszony-e, vagy majom a jövevény. Rút volt, vén volt, lompos volt. A haja tele csirketollal. Úgy nézett rám, mintha föl akarna falni. Rám förmedt:

– Kit keres?

– Boivin urat.

– Mit akar Boivin úrral?

Megrettentem a sárkánytól. Csak hebegve tudtam felelni:

– Kérem szépen… vár rám.

– Ugy? Hát maga a vendég? Maga reggeliz itt?

Reszketve mondtam, hogy én. A némber pedig a ház felé fordult és dühösen üvöltötte:

– Hé, Boivin, itt az embered!

Barátom felesége volt ez a fúria. A kis Öreg Boivin mindjárt megjelent a bádogfödelü fészerforma házikó küszöbén. Foltos porcellán-nadrág volt rajta; a fején keshedt szalmakalap.

Kezet szorított velem, aztán bevezetett kertjébe. Tudniillik kertnek csúfolta azt a magas falakkal körülvett, négyszögletű kopár helyecskét, a hova az Isten napja csak két-három óráig sütött naponkint. Egynéhány árvácska, szegfű, sárga viola és rózsatő haldoklott e megrekedt levegőjű kút fenekén, a hol oly hőség volt, mint a kemenczében.

– Fáim nincsenek – mondá Boivin – de nem baj, mert a szomszédházak jó árnyékot vetnek ide. Olyan hűs van itt, mint valami rengeteg erdőben.

Aztán megragadta a kabátom gombját és halkan így szólt:

– Fiam, nagy szívességet tehetnél nekem. Láttad az asszonyt, ugy-e? Bizony házsártos egy kicsit. Ma, hogy vendéget vártunk, tiszta ruhát adott reám. Ha be találom piszkítani, kiesik a világ feneke. Azért arra kérlek, igen alázatosan, hogy öntözd meg a virágaimat.

Nem ellenkeztem. Levetettem kabátomat, feltürtem ingem ujját és neki feküdtem egy szivattyúnak, mely hektikás módjára zihált, hörgött, míg végre előcsurrant egy kis víz. Tíz percz tellett bele míg az öntöző kanna teli lett. Szakadt rólam a verejték. Boivin körülvezetett a kertben:

– Ezt a szegfűt… Még egy kicsit… Elég… Most ezt a másikat…

A kanna lyukas volt és csurgott. Lábaimat több víz érte, mint a virágokat. Lucskos nadrágom alul egy sár lett. S ez a mulatság húszszor ismétlődött. Húszszor izzadtam a nyikorgó szivattyúnál, húszszor áztam bőrig. S mikor pihenni szerettem volna egy kicsit, Boivin egyre nógatott:

– Még csak egy kannával… aztán nem kell több.

Köszönetképpen egy nagy rózsát adott. Mihelyt kabátomra tűztem, lehullott minden szirma, csak a kemény, zöld közepe maradt meg. Búsultam, de nem szóltam.

Messziről Boivinné szava hallatszott:

– Jőjjenek már! Százszor mondtam, hogy kész az étel.

A fészer felé indultunk.

Ha a kert árnyékos volt, bezzeg annál jobban sütötte a nap a házat. A török fürdő második izzasztó kamarája nem olyan meleg, mint az én pajtásom ebédlője vala.

Három tányér és három bádog villa volt a sárgára festett asztalon. A középen cserép-tálban tegnapi marhahús burgonyával. Enni kezdtünk. Szemem megakadt egy vörös borral rózsaszinüre festett vízzel teli palaczkon. Boivin elszégyelte magát és feleségéhez fordult:

– Ugyan édesem, nem adnál ma kivételképp egy kis tiszta bort?

– Még csak az kéne! pattant föl az asszony. Azért, hogy berugjatok s aztán egész nap itt orditozzatok a nyakamon? Köszönöm alássan!

Boivin elhallgatott. A hús után pörkölt burgonya következett. Mikor ennek is némán végére jártunk, a háziasszony ránk kiáltott:

– Nincs egyéb. Most már mehettek.

Boivin elképpedve nézett élete párjára:

– Hát a csirke… a mit ma reggel koppasztottál meg?

A hölgy csipőre tette a kezét:

– Hát talán nem volt ez is elég? Mert embereket czipelsz a nyakamra, az nem elég ok, hogy fölegyük minden eleségünket. Mi maradna nekem estére?

Asztalt bontottunk, Boivin suttogva hajolt fülemhez:

– Várj egy pillanatig és azonnal megyünk innen.

Azzal kiszaladt a konyhába, felesége után és a következő párbeszédet hallottam:

– Adj nekem húsz sout, édesem.

– Mit akarsz te azzal a húsz souval?

– Sose tudja az ember, mi jöhet közbe. Jó, ha van a zsebünkben egy kis pénz.

Az asszony most torka szakadtából kezdett kiabálni, hogy én is halljam:

– Nem adok! Ha ez az ember itt reggelizett, illik, hogy ő fizessen érted.

Boivin visszatért. Udvarias akarván lenni, meghajoltam a háziasszony előtt.

– Nagysád… köszönöm a szíves vendéglátást.

– Jól van, jól, szólt a hölgy. De annyit mondok, hogy részegen ne hozza haza a férjemet, mert meggyülik velem a baja!

Távoztunk. Egy napsütött, kopár mezőn kellett végigmennünk. Útközben le akartam szakítani valami zöld növényt. Alig nyúltam hozzá, felorditottam, olyan fájdalmat éreztem az ujjaimban. Tudniillik csalán volt az a növény. A rettentő trágyaszagtól meg majd elszédült az ember.

– Ne búsulj, vigasztalt Boivin, rögtön kiérünk a folyó partjára.

Csakugyan kiértünk a folyó partjára. Itt meg az iszap és a poshadt víz bűzétől kavargott a gyomrom s a kegyetlen napsütés majd megvakított. Könyörögtem Boivinnak, hogy forduljunk be valahova. Barátom bevezetett egy csapszékbe, a hol az édesvízi matrózok mulatoztak.

– Ne törődj a vegyes társasággal, szólt Boivin; a konyha, meg a pincze kitünő.

Éhes voltam, mint a farkas. Rántottát rendeltem. De a nyomorult Boivin már a második pohár bortól olyan lett, mint a csap; most már értettem, hogy a felesége miért nem ad neki egyebet pirosas víznél.

A boldogtalan perorált, felugrott, hősködni akart, aztán csitító szándékkal beleelegyedett két részeg czivódásába s bizonyára mind a kettőnket agyon vernek, ha a korcsmáros nem lép közbe.

Kivonszoltam Boivint és lefektettem egy bokorba. Aztán én is mellé heveredtem s elszunnyadtam.

Jó soká aludhattunk, mert sötét este volt, mikor fölébredtem. Boivin mellettem hortyogott. Fölráztam. Nagy nehezen fölkelt. Még mindig részeg volt, de már nem oly czudarul, mint az elébb.

Neki vágtunk az éjszakának s a pusztaságnak. Boivin fogadkozott, hogy ő tudja az utat. Hol balra vitt, hol jobbra, hol megint balra. Nem látszott se ég, se föld. Belebódorodtunk egy szőlőbe, a hol a karók között bukdácsoltunk. Világosság sehol. Vagy két óra hosszáig tévelyegtünk itt, vakon, tapogatózva; és mindig csak visszakerültünk oda, a hol elébb voltunk.

Végre Boivin neki zuhant egy karónak és végig hasította a képét. Aztán mozdulatlanul ült a földön és keservesen csuklott. Én pedig segítségért kiabáltam és sorra gyujtogattam viaszgyujtóimat, hogy a mentők tudják, hol vagyunk. Végre-valahára előbukkant egy későn járó paraszt és útba igazított bennünket.

Haza vezettem Boivint. De mikor kertjéhez értünk s ott akartam hagyni, a kapu hirtelen kinyilt s a küszöbön megjelent az asszony, gyertyával kezében. Mód nélkül megijedtem tőle.

Mikor észrevette férjét, kit már napszállat óta várt, őrült dühvel rohant felém:

– Tudtam, gyalázatos, hogy részegen fogja haza hozni!

De erre már kereket oldtam. Mint az űzött vad, rohantam a sötétségben a vasúti állomás felé s mivel azt hittem, hogy a sárkány üldöz, bezárkóztam a water-closetba, mert a vonat csak fél óra mulva indult.

Ezért nem házasodtam meg soha és ezért nem teszem ki a lábamat Párisból.

Fordította: Tóth Béla

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s