Kennedy elnök és öröksége

 

 

John F. Kennedy ötven évvel a halála után is lelkesíti és elbűvöli a világot

 

Választási éjszaka, 1960. november 8. John „Jack” Fitzgerald Kennedy (JFK) családjával a televízió előtt várta a választási eredményeket fivérének, a Massachusetts állambeli Hyannis Portban lévő házában. A véget érni nem akaró tévéinterjúk, stúdióviták, nagygyűlések és utazások láthatóan nyomot hagytak az egészségi állapotán. Két héten át nem evett rendesen és nem evett egy jót, rendkívül kimerült volt. Kezdett az idegeire menni az örökös kioktatás apjától, Joe-tól: az imázsról és arról, mennyire nem számít, ki vagy, csak az számít, kinek gondolnak az emberek. Még a felesége, Jackie is – aki normális körülmények között mindig a nyugalom forrása volt – kezdte idegesíteni. Amikor kedvező eredmények futottak be, az asszony megszólalt: „Jaj, nyuszikám, most már elnök vagy!”, mire ő gyorsan elfordult a televízió képernyőjétől, s fáradt tekintettel a feleségére nézett: „Nem… nem, még túl korai az öröm.”

Az északnyugati iparvárosok megnyerése után a kétkedés szelleme ülte meg az egyre zsúfoltabb nappali szobát, mert híre jött, hogy elveszett a Középnyugat és a Sziklás-hegység. JFK ellenfele, Richard Nixon tapasztaltabb volt, többen szegődtek hívéül a déli államokból, s őt támogatta a hivatalban lévő elnök, a háborús hős Dwight Eisenhower is. Kennedy fiatal, energikus trónkövetelő volt, és csak reménykedhetett, hogy amit addig a napig tett, az elég lesz az elnöki cím elnyeréséhez. „A történelem leghosszabb éjszakája” után, ahogy ezt később Jackie Kennedy nevezte, másnap reggel befutott a hívás: Nixon beismerte vereségét, és gratulált Kennedynek. Ez volt az amerikai történelem egyik legszorosabb választási eredménye: 34 227 096 választói szavazat szemben 34 107 646 választói szavazattal, illetve 303 elektori szavazat 219 ellenében a fiatalabb jelölt javára. A puszta tényeket figyelembe véve ez aligha volt harsány diadal Kennedynek, de tekintettel Nixon tapasztalataira és viszonylagos népszerűségére, mégiscsak látványos győzelemnek számított.

 

John F.Kennedy és Richard M.Nixon,a CBS chicago-i stúdiójában 1960.09.27.

 

Legközelebbi híveinek tanácsa ellenére Kennedy november 14-én felkereste Nixont Floridában. Kennedy csendben hallgatta, hogyan uralja Nixon az utóbbi néhány hónapról szóló baráti beszélgetést. Azon tűnődött, egyáltalán miként kerülhetett egy ilyen ember abba a helyzetbe, hogy versenyezzen az elnökségért. Amikor a találkozó után beszállt helikopterébe, egyik munkatársához fordult: „Mindnyájunknak így volt jó, hogy nem sikerült neki!”

Kennedy elnöksége úgy vonult be az amerikai történelembe, mint egy új korszak hajnala. A médiának udvarolva megváltoztatta a politika arculatát, és megteremtette saját kultuszát: kedvességével reményt, politikájával szabadságot sugárzott. Az Egyesült Államoknak megújult önbizalmat adott azzal, hogy külföldön kemény politikus hírében állt. Öröksége vitán felül tovább élt az ellene elkövetett dallasi merénylet után is.

 

John Fitzgerald Kennedy

Mert való igaz: Kennedynek akadtak bírálói is, de a médiával ápolt szoros kapcsolata, aminek komoly szerepe volt abban, hogy neve közismertté váljon – ügyelve rá, hogy családi kapcsolatai révén a lehető legkedvezőbb fényben tűnjön fel –, már az ötvenes években sikeressé tette politikai kampányait. A médiát elbűvölte jó megjelenésével, valósággal szerelmesek voltak szépséges feleségébe és fiatal családjába. Ő testesítette meg az amerikai álmot: ír bevándorlók gyermekéből – élve az Amerika által kínált korlátlan lehetőséggel – szenátor lett a világ legerősebb országában. A sajtóban róla és Jackie-ről a gyerekekkel együtt Hyannis Port-ban készített felvételek ugyan azért jelentek meg, hogy megmutassák, milyen nagyszerűen megfelelnek az idilli amerikai családról alkotott képnek, de a fotók valódi szeretetet is tükröznek.

John F. Kennedy elnök és fia John Kennedy Jr. a Fehér Ház teraszán 1963. október 10.

 

A sajtó feletti hatalma még azt is lehetővé tette, hogy legyőzze az amerikai társadalom egyes csoportjainak előítéletét katolikus neveltetésével szemben. Ahogy egy újságíró megjegyezte: „Az ír katolikus politikus sztereotípiája – egy elkeseredett, harcra kész kisebbség papok befolyása alatt álló képviselője – egyszerűen nem illett a Harvardot végzett, kiegyensúlyozott, urbánus, kozmopolita ifjú JFK-hoz.”

Kennedy tudta, hogy könnyed mosolyánál, jó megjelenésénél és a nyomtatott médiában neki segítő kezet nyújtó barátainál többre van szüksége az elnökválasztási győzelemhez. Önmagában ez nem lesz elegendő egy olyan tapasztalt politikussal szemben, mint amilyen Nixon; olyasmire van szüksége, aminek révén milliókhoz juthat el, és személyiségével rabul ejti őket. A televízió erejére volt szüksége.

Kennedy ideje az 1960. szeptemberi első televíziós vitában jött el, a vitát több mint 60 millió amerikai nézte. Kennedy előzetesen körbejárta a televízióstúdiót, s a bejárás nyomán munkatársai kidolgozták, hogyan lesz számára előnyös a világítás és a kamerák szöge; mindennek tökéletesnek kellett lennie, ha brillírozni akart a képernyőn. Mindkét jelöltnek felajánlották a CBS sminkesének szolgálatait – nem mintha Kennedynek szüksége lett volna rá, bőre napbarnított és egészséges volt a kaliforniai kampány után. Nixon viszont puhánynak és izzadtnak nézett ki, éppen csak felépült egy térdsérülésből, de visszautasította a sminkelést. Végül egyik munkatársával rakatott fel némi sminket percekkel az adás kezdete előtt, hogy elfedje borostáját, de ettől sápadt arca betegesnek, sőt piszkosnak látszott. Kennedyt kiokították tanácsadói, hogyan feleljen Nixon megjegyzéseire úgy, hogy közben tekintete a kamerák lencséin keresztül továbbra is kapcsolatban maradjon a nézőkkel.

A médiának udvarolva megváltoztatta a politika arculatát, megteremtette saját kultuszát: kedvességével reményt, politikájával szabadságot sugárzott

A tévévita után az egyik kommentátor megjegyezte: „Nixon Kennedyhez intézte szavait, Kennedy viszont a közönségnek, azaz az országnak beszélt. Kennedy olyan öltönyt választott, amely élesen elütött a háttértől, míg Nixon öltözéke beleolvadt a háttérbe. Kennedy felkészült volt, Nixon idegesnek és fáradtnak látszott.” Az eredmény Kennedy nagy közönségsikere, egyértelmű győzelme volt. Az egyik újság erről így írt: „A televízió mint médium kedvez Kennedynek, és a lehető legelőnytelenebb Nixonnak. Erőteljesnek mutatja Kennedyt, Nixont pedig gyengének.” Érdekes viszont, hogy azok többsége, akik rádión hallgatták az elnökjelöltek vitáját, azt gondolta, Nixon győzött, míg azok, akik a televíziót nézték, Kennedy felé hajlottak.

Kennedy volt az első elnökjelölt, aki megfelelően használta ki a média hatalmát, valamint azt, hogy „jól” kell kinézni, mert az kapcsolatot teremt a televízión keresztül a közönséggel, s ez meghozza a maga gyümölcsét. A Kennedyt követő elnökök és PR-csapataik sohasem feledkeztek meg erről az alapigazságról. Napjainkig főszerepet kapnak az elnökválasztási kampányban a jelölti viták: a PR-tanácsadók órákat töltenek el a jelöltek képzésével, tanításával, hogy mikor mosolyogjanak, mikor nevessenek, hogyan nézzenek, egészen odáig, hogy milyen cipőt és nyakkendőt viseljenek. Annak az embernek az imázsa, aki az amerikai népet fogja vezetni, ugyanolyan fontossá vált, mint a politikája.

Persze, a megfelelő megjelenés csak a történet egyik része: Kennedynek el kellett juttatnia a választókhoz politikai üzeneteit. Ahogy egy befolyásos újságíró írta: a Life című hetilap és a Redbook című női magazin színes címoldalán hónapról hónapra Jack és Jackie Kennedy mosolygott az olvasók millióira; Jack kócos hajával és megnyerő mosolyával, Jackie sötét szemével és szép arcával … De mi köze mindennek az államférfiúsághoz? A válasz erre talán kemény hidegháborús politikájában fedezhető fel.

 

 

A hatvanas években volt egy égető kérdés Amerikában, a polgárjogokért vívott harc, amire Kennedynek oda kellett figyelnie. 1960-ra az ifjabb Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom nyugtalanságot keltett az USA déli államaiban, mert elitjük ragaszkodott a faji elkülönítéshez, s ezzel a hozzáállással arcul csapták Amerika egészének politikai közösségét. Egy ország, amely a szabad világ vezetőjének mondja magát, hogyan bátoríthat olyan politikát, amely a bőrük színe szerint korlátoz, elnyom, és ezernyi más módon aláz meg állampolgárokat? Egyre sürgetőbb volt a kérdés megválaszolása; a média tudósította az izgatott amerikai közvéleményt a fekete állampolgárok minden ülősztrájkjáról és tiltakozásáról odalent délen. Ezt a közvéleményt Kennedynek a maga oldalára kellett állítania, ha meg akarta szerezni, illetve később –, ha meg akarta tartani az elnöki posztot.

A Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom nyugtalanságot keltett az USA déli államaiban, mert az elitjük ragaszkodott a faji elkülönítéshez

A választások közeledtével, 1960 őszén Kennedy még mindig gyengének mutatkozott a polgárjogok kérdésében. Nyilvánvalóan liberálisabb volt ellenfelénél, de semmi lényeges nem volt a kezében, amivel győzelmet arathatott volna felette. Október 19-én – egy hónappal a választások előtt – letartóztatták Kinget, amikor részt vett egy ülősztrájkban. Kennedy azonnal lecsapott az alkalomra, és kiaknázta álláspontjának világossá tételére. Felhívta telefonon a feldúlt Mrs. Kinget, mondván: „A férje sorsa iránti aggodalmamat szeretném kifejezni önnek. Tudomásom szerint ön kisbabát vár, és csak azt akartam, hogy tudja, gondolok önre és dr. Kingre.” Ez felvillanyozta a fekete szavazókat, King apja például így beszélt: „Ő lehet az én elnököm. Katolikus vagy bármi legyen is. Bátorság kellett hozzá, hogy egy ilyen időpontban felhívja a menyemet. Megvan az erkölcsi bátorsága, hogy kiálljon azért, amit helyesnek gondol.” Kinget magát még nem sikerült Kennedynek meggyőznie. Kétségtelen: az említett gesztus ellenére Kennedy nem szorgalmazta erőteljesen a polgári jogok kiterjesztését; politikai játszmát űzött. Ezek csak szavak voltak, elegendők az elnöki cím elnyeréséhez, de mégis csak szavak.

 

Martin Luther King (Junior)

King 1963 augusztusában tetemre hívta az elnököt: híveinek ezreivel felvonult Washingtonban. Kennedy kérlelte, hogy ne tegye, félt, hogy a tüntetés erőszakba csap át. Az amerikai fővárosban valaha tartott legnagyobb tüntetésen feketék és fehérek egyaránt felvonultak. A hatalmas menetet Martin Luther King vezette, aki büszkén jelentette ki: „Van egy álmom: ez az álom mélyen gyökerezik az amerikai álomban, hogy egy napon felkel majd ez a nemzet, és valóra váltja azt, ami a hitvallásában áll. Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalók: minden ember egyenlőnek születik.”

A népszerű Kennedy személyes kiállása Amerikában a nemzeti sorskérdések élére emelte a polgárjogokat

Lebilincselő volt, ahogy a tömeg elragadtatva csüggött King minden szaván. Kennedy azonnal meghívta a Fehér Házba Kinget és közvetlen munkatársait, hogy beszéljenek a legaktuálisabb kérdésekről: az elnök szerette volna előmozdítani a polgárjogok ügyét, már amennyire lehetőséget látott rá. Ám e kérdéssel kapcsolatban Kennedyt alapvetően továbbra is a tétlenség jellemezte.

Azt mondani azonban, hogy Kennedyt pusztán opportunizmus vezette az ügy iránt tanúsított hozzáállásában, durva igazságtalanság lenne. Elvi alapokon álló ember volt, és undorodott attól, ahogyan a fekete közösségekkel bántak délen. Ugyanakkor az viszont mítosz, hogy radikális aktivistája lett volna a polgári mozgalomnak, ahhoz ő túl pragmatikus volt. Ha aktívabban támogatja a polgárjogi mozgalmat, azzal felszámolta volna azt a támogatást, amit délen kapott, és az országban mindenütt másutt is megnehezíti azoknak a helyzetét, akiket Nixon később „hallgatag többségnek” nevezett. JFK elnöksége, noha nem hozott komoly változást a polgárjogok ügyében, egy új kezdetre hívó csatakiáltás volt. Találkozása Kinggel, a mindenkire érvényes polgárjogok eszméjének nyilvánosan kifejezett elismerése, még a kampány tevőleges támogatása híján is, megteremtette a polgárjogoknak azt az országos platformot, amelyre szükség volt a győzelemhez. A népszerű Kennedy személyes kiállása Amerikában a nemzeti sorskérdések élére emelte a polgárjogokat. Ahogy egy kommentátor, Arthur Schlesinger a hatvanas években megjegyezte: „Csöndben olyan légkört teremtett, ahol a változás már nem felfordulásnak látszott, hanem az amerikai életfelfogás természetes kibontakozásának.”

Kennedy nem szállt szembe a polgárjogi mozgalommal, szembeszállt viszont a kommunizmussal. A külügyek terepe volt az, ahol a sarkára állt, ahol nem hajlott kompromisszumra, és ahol konfrontációja a szovjetekkel örökre megváltoztatta a világot. A kommunizmus nemcsak elfogadhatatlan, hanem maga az erkölcsi gonosz volt Kennedy számára. Mindennel szemben állt, amiben ő hitt: a kommunisták ateizmust hirdettek, állami irányítással saját népüket nyomták el, és hatalmas hadseregeikkel fenyegették a földgolyó népeit. Beiktatási beszédében arra intett, hogy nem szabad gyengeséggel megkísérteni a kommunistákat. „Csak amikor fegyvereink minden kétséget kizáróan megfelelőek lesznek, akkor lehetünk kétségtelenül biztosak benne, hogy sosem fogjuk alkalmazni őket.” Ez volt a kemény hidegháborús harcos irányvonala: hozd létre a lehető legnagyobb hagyományos és nukleáris katonai arzenált, hogy elrettentsd a kommunistákat, nehogy valaha is rá merjenek támadni a szabad világra. Kennedy teljes mértékben hitt ebben. Kész volt elmenni tárgyalni a megbékélés szükségességéről, de óvott a félelemből történő tárgyalástól. Theodore Roosevelt vonalát követte, azét a férfiúét, aki a századfordulón megmutatta Amerika izmait: „Járj puhán a nemzetközi porondon, de legyen nálad egy nagy bot.”

A retorika cselekvésbe fordult, amikor Kennedy zöld jelzést adott a kubai disznó-öbölbeli művelethez, amelyet később „tagadhatatlan fiaskónak” voltak kénytelenek beismerni. Elnökségének ez volt az első nagyobb katonai vállalkozása, de a tervet rosszul dolgozták ki, így az akció kezdettől fogva tele volt baklövésekkel. Az volt az elképzelés, hogy a CIA katonai kiképzésben részesített kubai menekültek ezreit teszi partra a kubai szárazföldön, ahol puccsot kellett volna végrehajtaniuk. Arra számítottak, hogy Castro nem tartja egész Kubát az irányítása alatt, de Kennedy szerencsétlenségére Castro kezében volt az irányítás. Ahogy az inváziós egység partra szállt, Castrohoz hű kubaiak bombázták, és gépfegyverrel lőtték tengerbe a támadókat. A CIA főnökei megkísérelték rávenni az elnököt: engedélyezze, hogy az amerikai légierő támogassa a csapatokat. Kennedy eleinte hajlott is rá, hogy beleegyezzen, mondván: „inkább nevezzenek agresszornak mint seggfejnek”, ám az ügy iránt tanúsított szovjet érdeklődés alaposan lehűtötte a támadási kedvét, és feszült diplomáciai tárgyalások után végül elállt az amerikai légi támogatással végrehajtott további intervenciótól.

A disznó-öbölbeli kudarc nemhogy nem csillapította az elnök és legközelebbi tanácsadóinak kommunistaellenességét, de még fel is szította azt. A katasztrófa meggyőzte a Kennedy-kormányzatot, hogy a kommunistákat komolyan kell venni, mivel bármilyen újabb kudarc csak ösztönzést adna az agresszív kommunista szándékoknak.

Abban a percben, amint egyetlen tengerészgyalogost partra teszek, nyakig benne vagyunk ebben a dologban

Ugyanakkor Kennedy sohasem rendelte el a Kuba elleni teljes inváziót, és nem rendelt el a térségben semmilyen provokatív lépést, amíg az nem vált egyértelműen szükségessé. Egy amerikai invázió esetleges kilátásairól szóló híres megjegyzésében a következőket mondta egy munkatársának: „Abban a percben, amint egyetlen tengerészgyalogost partra teszek, nyakig benne vagyunk ebben a dologban. Nem vihetem semmi áron az Egyesült Államokat háborúba, hogy aztán elveszítsük azt. Nem kockáztatok meg egy mészárlást.”

Kennedy óvatosságával szemben állt a férfivirtus, amit patriarchális családjától örökölt. Kormánya tagjai bármikor készek voltak kiállni a kommunisták ellen. Végül is az, hogy nem volt hajlandó meghátrálni a Kuba elleni blokád idején, a világot egy nukleáris háború szélére sodorta: 1962-ben 13 napon át tartotta a kezében milliárdok életét, hogy bebizonyítsa Hruscsov orosz miniszterelnöknek: ha az amerikaiak biztonságáról van szó, nincs helye kompromisszumnak. A Disznó-öbölhöz hasonlóan ezt is erősen személyes ügyének tekintette. Kennedy úgy érezte, a szovjetek becsapták, mert nukleáris leszerelésről beszéltek neki, de közben közepes hatótávolságú rakétákat telepítettek a kubai szárazföldre. „Arcátlan hazudozóknak” nevezte a szovjeteket, és káromkodott, amikor csak meghallotta Castro vagy Hruscsov nevét a blokád előkészületeiről folyó megbeszéléseken. A blokád volt a legtöbb, amit velük szemben megtehetett anélkül, hogy a világot nukleáris katasztrófába sodorta volna.

 

Hrucsov, Kennedy találkozó 1961-ben

Még ha pártatlan bizonyítékok azt sugallták is, hogy a kommunizmus nemzetközileg meggyengült, Kennedy számára – aki mindig kész volt egy jó küzdelemre – a fenyegetés még mindig realitás maradt, és Délkelet-Ázsia ellen fordult. Még több katonai tanácsadót vezényelt Vietnamba, egyidejűleg új harcoló erőt hozott létre, amelynek az volt a feladata, hogy terepen vegye fel a küzdelmet a kommunista lázadókkal – ők voltak a Zöldsapkások.

Kennedy kommunistaellenes szelleme halála után is fennmaradt a Fehér Házban

Nyilvánosan támogatta a Ngo Dinh Diem vezette dél-vietnami rezsimet, noha voltak személyes fenntartásai a hatékonyságukat és a saját népükkel szembeni kegyetlenségüket illetően. Ahogy egyre zordabbá vált a háború, a rendíthetetlen katolikus Diem minden korábbinál több bírálatot kapott saját népétől is, amelynek többsége buddhista volt. A buddhista közösség elleni kegyetlen rajtaütések után, 1963 elején, Saigonban egy forgalmas utca kellős közepén gyújtották fel magukat tiltakozásul szerzetesek. Diem egyik legközelebbi hozzátartozója, a sógornője, Madame Ngo Dinh Nhu szívtelenül reagált a történtekre: közölte a CBS egyik forgatócsoportjával, hogy a buddhisták csak „pecsenyét” sütöttek magukból, ő meg legközelebb mustárt ad hozzá. Kennedynek, aki szinte együtt élt az amerikai médiával, ez a mondat maga volt a katasztrófa… Azzal szembesítette az amerikaiakat, hogy lám, az a rezsim, amelyet Amerika támogat, valójában egy kegyetlen diktatúra. Kennedy csapatai azonban még 1963 brutális eseményei után is Vietnamban maradtak, mert a Diem-rezsim lehetett ugyan kíméletlen, de nem volt kommunista. Kennedy kommunistaellenes szelleme halála után is fennmaradt a Fehér Házban. Egyetlen későbbi elnök sem mert puhábbnak mutatkozni a kommunistákkal szemben, nehogy gyengébbnek látszódjék Kennedynél. Ez késztette Johnsont a vietnami katonai invázióra, és arra a felfogásra, hogy bármilyen kudarc a kommunizmus feltartóztatásában de facto a hivatalban lévő amerikai kormányzat kudarca. A viták arról, hogy Kennedy vajon másként irányította volna a vietnami háborút, mint Johnson elnök, a mai napig folytatódnak. Egyesek szerint Kennedy megakadályozta, hogy gyengének mutatkozzanak a kommunistákkal szemben, de mivel sokkal jobb képességű tárgyalópartner volt utódainál, nagy valószínűséggel hamarabb és kevesebb áldozat árán ért volna el békés megoldást Vietnam ügyében.

Kennedy sikere nemzetközi népszerűségének tulajdonítható volt. A róla, mint fiatal, energikus és keménykezű férfiról élő kép összhangban volt azzal a felfokozott várakozással, hogy az USA olyan öntudatos nemzet akar lenni, amely szakít az eisenhoweri évek stagnálásával és a Truman alatti kudarcokkal. Valószínűtlen, hogy JFK teljes visszavonulást rendelt volna el Vietnamból, de állhatatos személyiségének köszönhető a mítosz, hogy a dolgok nagyon másként – és sokkal jobban – alakultak volna, ha életben marad.

Kennedy végső nyughelye – amerikai hőshöz illően – az Arlingtoni Nemzeti Temetőben van

1963 novemberének szeles napjai örökké kísérteni fogják Amerikát. Kennedyt november 25-én temették el, három nappal az ellene elkövetett merénylet után. Amikor a templomi szertartást követően kihozták a koporsóját, külföldi méltóságok, köztük Franciaországból Charles de Gaulle, továbbá amerikai állampolgárok ezrei figyeltek csendben. Az Egyesült Államok haditengerészeinek katonái vitték le a koporsót a meredek lépcsőn, s amikor leértek vele, Jackie Kennedy lehajolt, és odasúgta a fiának, ifjabb Johnnak: „John, most tiszteleghetsz apukád előtt, és istenhozzádot mondhatsz neki.” A nap eseményeit összefoglalva Mary McGory publicista „nemesen viselt gyászról” írt. Kennedy végső nyughelye – amerikai hőshöz illően – az Arlingtoni Nemzeti Temetőben van.

 

 

J. F. Kennedy sírja

Kennedy halálhírét hallva Harold Macmillan brit miniszterelnök kijelentette, hogy Kennedy testesítette meg ennek az új világnak minden „reménységét és várakozását”. Szelleme ma is élő: Barack Obama új kezdetért indított Remény-kampányára kétségtelenül befolyással volt Kennedy 1960-as kampánya. JFK olyan ember volt, akit lehetett csodálni, követni és tisztelni. Halála mindenkit megrázott, sokan úgy gondolták: egy jobb és békésebb világ reménye veszett el azzal az emberrel együtt, akivé Kennedy válhatott volna.

 

John Fitzgerald Kennedy (Brookline, Massachusetts, USA, 1917. május 29. – Dallas, Texas, USA, 1963. november 22.)

 

Forrás: Királyok, hősök, vezérek (120-129. oldal) Bookazine Kft. 2014. ISBN 978-963-12-0563-3 ISSN 2064-8952