Ady Endre prózai műveiből…

Közzétette:

 

 

Párizsi levél

Párizs, június 10.

Önök odahaza egészen biztosak és nyugodtak lehetnek, hogy a Grand Prix-t csakugyan Ajax, ez a kiváló paripa nyerte meg mesés könnyűséggel. – Hogy ez önöket nem érdekli? – Istenemre, engem sem érdekel. De akik ez idő szerint kocsin, automobilon, villamoson, omnibuszon, biciklin, triciklin, gyalog, falábon és féllábon mozgunk, mind-mind Ajax szerint igazodunk – itt Párizsban. Ez a futás, óh, semmivel sem jelentéktelenebb Mohamed futásánál, honnan a mohamedánok az időt számítják. Párizsban a Grand Prix a hedzsra. És immár Ajax beérkezett. Vége az életnek. Meghalt a szezon. Még néhány napig itt élünk egymás nyakán nagy egyenlőségben. Egyformán kocsizunk ki a Bois-ba a milliomos nagyurakkal s egyformán unatkozunk. Jéggel fogyasztjuk a levegőt is. De ez a keserves egyenlőség nem fog sokáig tartani. Két-három hét múlva Párizsban keresni kell a párizsit. Ha nem is megy Ostende-be, a Lidóra stb. mindenki, de nyaralásra tér. S mi maradunk itt csak: mindenféle rendű és rangú koldusok, kik magunk is bámulva nézünk majd ama rossz ízlésű idegenekre, akik nyaranként, egy kis kitéréssel a világfürdőkről, kukkantanak be “Párizst látni.” Hogy csalódnak e jámborok. Párizs nincs a Grand Prix után. Ajax győzött s itt egy kánikulában fürdő kőrengeteg van, melyből aztán majd ősszel egy-kettőre, hirtelen ismét Párizst csinálnak…

*

A naiv lelkek azt hiszik a messze provinciákban, hogy Párizs az új és új szenzációk városa. Dehogy is van így! Még a boldog gazdagokat is éhség gyötri egy kis új izgalom után itt. Azaz hogy még csak ők unatkoznak igazán. Néhány premier a színházakban, egy kis farsangolás, egy-két obligát botrány, a Szalon, a Grand Prix s ennyi az egész. És őket még a bekövetkezendő program is előre untatja. Mi következhetik? Egy tengeri fürdő, egy kis fölbarangolás Norvégiába vagy – brrr! – Svájc. Semmi új és semmi érdemes. Mi, milliomosok és milliomtalanok, kiknek módunk vagy mániánk az életet közelünkbe hozza, mi idegesek és vágyakozók, intellektuálisak és betegek, nem igen értünk az élethez, tehát nem igen tudunk örülni sem. Majd akik alulról fölkerülnek a helyünkbe, szebben, vígabban fognak élni. A neuilly-i ünnepen elnéztem a francia tömeget. Micsoda bősége az életörömnek! Micsoda aranyos, csodálatos jókedv. Vasárnaponként pedig kedvetlenül a nyárspolgári szokásoknak élek. Ki-kivonatozom Versailles-ba, Nogent-ba, Rueil-be Saint-Cloud-ba. Hogy mulat mindenütt a vasárnap népe! Ezeknek bezzeg szenzáció minden kis eset. Egy kis csónakázás a Marne-on, egy kis biciklizés, egy kis horgászás, egy sovány uzsonna, minden, minden. Valóban úgy szökell föl bennünk a gondolat, hogy vissza sem tudjuk űzni: nem is érdemli meg az életet csak az, aki őrülni tud neki… Végre is mi az élet? Egy grandiózus ünnep, melyre meghívnak bennünket. Jogunk van rosszul érezni magunkat, de nincs jogunk zúgolódni. Be kell várnunk a fekete levest…

*

Holnap valószínűleg az Eiffel-tornyon imádom a napot. Ha tudniillik ma délután odahaza találom Flammarion Kamillt, aki az Eiffel tornyon holnap asztronómus társaival együtt zártkörű napünnepet rendez. Holnap, azaz június 21-dikén, a napéjegyenlőség napján. Mert – mondja Flammarion, ez a poéta asztronómus – a nap minden életnek forrása, teremtője az embernek, tehát minden kultúrának, minden fényességnek és igazságnak. A napot ünnepelniök kell hát azoknak, kik az életet sokra becsülik. És a franciák sokra becsülik. Ez a dekadensnek, züllöttnek híresztelt híres náció szerelmes az Életbe. Természetes, hogy élet is vár reá, mert az Élet csak azokat szereti, akik őt szeretik. A napokban egy francia esztétikus Goethe Faustját azért deklarálta fércmunkának, mert ez a mű szerinte az élet megvetését hirdeti, s aki megveti az életet, maga is megvetést érdemel. És a modern francia poéták mind mind ezt a hitvallást vallják ma. Szeretni kell az életet. Nem azt, aminek egy kis darabjában élünk, de az örököt, folytonost és egyetemest…

*

Hát szeretjük is mindannyian az életet. Úgy gondolom, hogy az öngyilkosok szeretik legjobban. Minden öngyilkosság egy élet himnusz. Jelenti s hirdeti azt, hogy az élet olyan szép és nagyszerű hogy nehéz dolog kibékülni és kibírni, ha csalódunk benne. Schopenhauer – akinél a “nagy megvetőt” Nietzsche sem adta későbbet jobban, – utolsó idejében még azokat a róla szóló ditirambusokat is fölolvastatta magának, melyek a “Kukutyini Híradó”-ban jelentek meg…

Hanem önök, szűkebb honombeli olvasók, bizonyára becsesebb és mulatságosabb levelet vártak végre tőlem? Ugye? Megpróbálom majd egyszer minden erőmből fölvidítani magamat. Majd írok én még vidámabb dolgokról is. Meglássák. Ez az Ajax iszonyúan lefújta az életet Párizsban, s mi itt most mind szomorúak vagyunk, kiknek máskor sem duhaj a kedvük. Jó aratást kívánok. Itt silány a termés…

Szilágy 1904. június 30.

Ady Endre

A megkoszorúzott postáskisasszony

[Párizsból írja levelezőnk:]

ady2

Most ítélték oda harmadszor Párizsban a Sully Prudhomme-díjat, melyet Sully Prudhomme a Nobel-díjból reáeső részből alapított, fiatal poéták számára. A díjat első ízben Michelet Emil, tavaly Dumas Károly nyerte. Ez évben egy fiatal, ismeretlen nevű, szegény poéta-leány, Dupuy Márta a megkoszorúzott. Dupuy Márta huszonnyolc éves. Apja szobrász volt. A leány korán árván maradt. Tíz éves korában még írni, olvasni sem tudott. Párizsban pár évig a postán volt alkalmazva, de nemrégiben egészségi okokból otthagyta a postát. Azóta igen szűkösen él egy kis hatodik emeleti szobában. Már tíz év óta ír verseket, de a siker eddig kerülte. Egy szonettel aratott most diadalt. Fájdalmak a vers címe. Dupuy Mártát Leconte de Lisle Anakreon-, Vergilius- és Teokritus-fordításai vezették rá tehetségének igazi útjára. Leginkább pásztordalokat ír. Ám egy drámája van az Odéon-színháznál bírálat alatt s emellett – egy filozófiai munkán is dolgozik a leánypoéta, ki most híresség lett egyszerre Párizsban, kit újságírók, fotográfusok, kiadók látogatnak s kinek egyszerre most két verskötete is jelent meg a minap. Levelezőnk érdemesnek találta magyarra fordítani Dupuy Márta kis diadalmas szonettjét, a Fájdalmakat. A vers a következő.

 

Óh, nem szövik sehol az én szüz nászruhámat,

A könnyü fátylat én, óh, mindhiába várom,

A lenge hó-fátylat, fehéret, mint az álom,

Mely szivemben dalolt s imája volt a vágynak.

Óh a kéz a kézben, ha a nap fényre lobban!

Óh életünknek ránk mosolygó erős párja!

Óh, boldogságos csönd, halk csókok szent futárja

S fejünk egy hű sziven boldog epedő gondban…

Óh, ifju lovag, kit vártam ifju reményben,

Mért hagytál egyedül, mért nem jöttél el értem?!…

Édes, gyöngéd névvel hivtalak, mindhiában!…

Óh, álom-vőlegény, uram, lelkemnek fénye,

Ifju odaadásom megigért vőlegénye,

Óh, jaj, mint gyászollak téged, kit sohse láttam!…

 

Budapesti Hírlap 1904. július 2.

 

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s