Richard Strauss

Közzétette:

Német zeneszerző. Szimfonikus költeményeket és tizenöt operát írt, néhányuk provokatív témáját Nietzschétől (Imigyen szóla Zarathustra) és Oscar Wilde-tól (Salome) kölcsönözte. Legnagyobb közönségsikerét A rózsalovag-gal aratta.

Max_Liebermann_Bildnis_Richard_Strauss

Richard Georg Strauss (München, 1864. június 11. – Garmisch-Partenkirchen, 1949. szeptember 8.)

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

Bülow meghívására egyik korai szimfonikus költeményét, a Machbeth-et adta elő a Berlini Filharmonikusokkal, de mivel elfelejtette a darab nagy részét, vezénylés közben gyakran kellett a partitúrába néznie. Bülow a következőképpen dorgálta meg:

-Ne a feje legyen a kottában, hanem a kotta a fejében – még akkor is, ha maga komponálta.

Strauss, akit rettenetesen feldühített, hogy az énekesnő sértődötten kirohant, letette a pálcát, és félbeszakította a próbát. Egyenesen a hölgy öltözőjéhez ment, és kopogás nélkül belépett. A kint várakozók vad sikoltozást és üvöltéseket hallottak. Aztán csönd lett. Ijedten néztek össze – vajon ki kit ölt meg? Strauss kinyitotta az ajtót, és ragyogó arccal megállt a küszöbön. A zenekar képviselője eldadogta beszédét:

– Együttesünket elborzasztotta Paulina de Ahna kisasszony felháborító viselkedése, s úgy érezzük, tartozunk annyival tisztelt karmesterünknek, hogy ezentúl nem vállalunk olyan operát, amelyben a művésznő énekel.

Strauss mosolyogva tekintett végig muzsikusain. Aztán így szólt:

-Ezt szomorúan hallom, ugyanis az imént jegyeztem el de Ahna kisasszonyt.

A vacsorán, amelyet a Lótusz klub adott Strauss tiszteletére a klub régi otthonában, az Ötödik sugárúton, a 46. utca közelében, leültem mellé, amíg a zsivajgó beszélgetés és a harsogó háttérzene közepette leírt nekem néhány ütemnyit az egyik legnehezebb darabjából. Amikor arról beszéltünk, hogy mit képes kifejezni a zene, ezt mondta:

– Bármit le tudok fordítani a hangok nyelvére. Ha kell, érzékeltetem önnel, hogy az evőeszközt áttettem a tányér egyik oldaláról a másikra.

David Bispham (1827-1921), amerikai bariton énekes

A Don Quijote előadásával kapcsolatos emlékeim ahhoz az estéhez fűződnek, amelyet a Grosvenor Street 46. alatt töltöttem vele. Tudta, hogy nemsokára vezénylem e jellemábrázoló darabját, és önként vállalta, hogy a partitúrámból elzongorázza nekem. Sose felejtem el, hogyan muzsikálta, színészkedte és énekelte a vázlatokban ábrázolt különféle hangulatokat. Amikor (a brácsaszóló révén) Sancho Panza szólt, Strauss szöveget rögtönzött a dallamhoz.

– Több pénzt adj nekem, pénzt, több pénzt! – dalolta, és ez tökéletesen illett a zenéhez.

Sir Henry Wood, brit karmester

A Don Juan-t indító fokozás előtt odakiáltott a vonósoknak:

– Uraim, a házasok is úgy játsszák, mintha vőlegények volnának!

Amikor megkérdezték, miért nem hagyta el a náci Németországot, így válaszolt:

– Németországban ötvenhat operaház van, az Egyesült Államokban kettő. Nagyon megcsappantak volna a bevételeim.

Szenvedélyesen szerette a skat-ot, ezt a német kártyajátékot, és minden játékalkalmat megragadott.

– Mindenki úgy ír apámról, mintha egész életében csak skatot játszott volna – méltatlankodott a fia. Az Intermezzo egyik hőse „a zene utáni egyetlen kikapcsolódás”-nak nevezi a skatot. Strauss egyszer megvallotta, hogy kártyázás közben az ember legalább nem gondol a hülye zenére. Ha új zenekarral dolgozott, ez volt az első kérdése:

– Szükségem volna néhány játékosra a skatpartihoz. Ki tart velem?

Klaus Tennstedt* apja, a breslaui zenekar tagja volt az egyik ilyen önkéntes, aki sok pénzt veszített, miközben felbecsülhetetlen értékű betekintést kapott Strauss zenéjébe. Artur Schnabel egyszer akkora összeget veszített, hogy utána egy időre megfosztotta magát Strauss társaságának élvezetétől.

* (1926-1998), német karmester

Élete vége felé egy keserves pillanatában így sóhajtott fel:

– Wagnerrel a zene elérte csúcspontját. Én csak kullogok mögötte.

Utolsó óráiban mondta a menyének:

– A halál pontosan olyan, amilyennek a Halál és megdicsőülés-ben [hatvan éve] komponáltam.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (259-262. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07
9362 9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s