Fosztogatók: Hogyan rabolták el a nácik Európa műkincseit?

Közzétette:

 

 

Anders Rydell könyvéről

Anders Rydell (1982) svéd író, újságíró, egy művészeti folyóirat főszerkesztője hatalmas munkát végzett, hogy felgöngyölítse a 20. század, s egyben a világ legnagyobb méretű műkincsrablásának történetét. Hihetetlen műveltsége, felkészültsége és alapos történelmi kutatásai teszik a könyvét rendkívül érdekes olvasmánnyá. Rydell nehéz feladatra vállalkozott azzal, hogy a hitleri diktatúra minden szintre való kiterjedését bemutassa, amíg átlátja az olvasó, hogyan lehetett a műkincslopások 1933 és 1945 közötti rendszerét úgy összekuszálni, hogy máig képtelenség kibogozni annak minden erkölcsi és jogi vonatkozását.

fosztogatok_350x

 

1945-ben, Németország feltétel nélküli kapitulációja után néhány nappal a nyugati szövetségesek Robert Posey és Lincoln Kirstein vezetésével létrehozták a kurátorokból, professzorokból, könyvtárosokból, építészekből és műértőkből álló The Monuments, Fine Arts and Archives nevű programot, hogy megmentsék a pusztulástól Európa kulturális örökségét. Az Altausee-i sóbánya barlangjában ugyanis felfedeztek 6500 festményt, 1700 láda könyvet, a porosz királyok koronaékszereit és sok más műalkotást, amelyek a leigázott országok múzeumaiból, de főleg zsidó tulajdonokból származtak. Később még vagy ezernyi műkincset rejtő titkos helyet tártak fel. A nácik a német nép felsőbbrendűségét óhajtották bizonyítani, valamint a száz évvel korábbi napóleoni rablásokat akarták megtorolni a német műkincsek elkobzásával. Hasonló okokból elpusztítandónak tartották a szláv nép kultúráját, ezért csak Oroszországban mintegy kétezer múzeumot fosztottak ki.

 

A háborút követő hat évben ötmillió műkincset juttattak vissza eredeti tulajdonosához.   Sztálin halála után a Szovjetunió is adott vissza néhány darabot a befolyása alatt lévő államoknak, főleg az NDK-nak. Több mint kétszázezer tárgy máig lappang, olykor egy-egy felbukkan az árveréseken. Hitler és a népirtás öröksége ma is kísért a világban.

 

1933. október 15-től Hitler éreztette a németekkel, hogy történelmi pillanat küszöbére érkeztek, ezért erkölcsi joguk van a világuralomra. A következő fejezetben a nácizmus ideológiájának gyökereivel és a hozzá kapcsolódó művészetelmélettel foglalkozik a szerző. A diktatúra kialakulása most is jól megfigyelhető egyes társadalmakban. Hitler a modern művészeteket pszichés betegségnek nevezte. Az egykori náci főhadiszállás, München lett először a rabolt műkincsek lerakata, amíg ott elfértek. A műalkotásokat a Führer ízlése szerint válogatták szét: elsősorban a német vagy németnek kinevezett (németalföldi) tájképeket és a giccseket tartották meg. Az ún. „elfajzott művészet” (Entartete Kunst) 20. század eleji modern alkotásait pedig a nemzetközi műkincspiacon értékes valutáért eladták. Hitler személyes használatra is vásárolt képeket az egymilliós példányszámban megjelent könyve, a Mein Kampf tetemes tiszteletdíjából. Göring propagandaminiszter ugyan készségesen kiszolgálta a vezér ízlését, otthonában mégis tartott „elfajzott” műveket is.

 

A II. világháborúban a szovjet csapatok sem „dolgoztak” másképp, ők 1700 értékes festménnyel együtt a berlini Pergamon-oltárt vitték a Szovjetunióba. Az általuk megszállt területek többi múzeumát is rendesen kirabolták.

 

Hollandia lerohanása után Göring kezére került Európa leggazdagabb műkereskedője, Goudstikker vagyona 9 Rubens-képpel, palotákkal stb. Goudstikker menekülés közben meghalt. A nácik az 1918-as szégyenletes békeszerződést megbosszulandó vonultak be Párizsba. Ugyanabban a vasúti kocsiban, a Compiègne-i erdőben íratták alá a francia Vichy-kormánnyal a megszállásról szóló dokumentumot, mint 1918-ban a vereségről szólót. Később az erdőt porig égették. Hitler párizsi látogatása után így nyilatkozott: „Sokáig gondolkodtam azon, nem kellene-e lerombolni Párizst. De ha majd Berlin elkészül, Párizs csupán az árnyéka lesz”. 1940-ben felmérette, hogy francia földön mi származhat szerinte német művészektől. Ilyennek kiáltották ki Jan van Eyck Genti szárnyasoltárát. A franciák megsejtették a veszélyt, ezért 1939-től a déli vidékekre menekítették a képeket (pl. Leonardo Mona Lisáját is), ám Franciaország gyors eleste váratlanul érte a lakosságot. A megszállás idején az amerikaiak létrehozták az Emergency Rescue Committee-t, amely igyekezett menteni a francia írókat, költőket, művészeket és műveiket. 1940-41-ben 2200 embert szállítottak Amerikába Spanyolországon és Portugálián keresztül. Azóta Párizs helyett New York változott a kultúra fővárosává.

 

A Himmler vezette Gestapo és a Wehrmacht „Kunstschutz” (művédelem) szakasza gondoskodott Európa műkincseinek elrablásáról. Augusztus 26-án 11 műkincsekkel megrakott tehervagon indult Németországba. Benne a leggazdagabb francia Rotschild-ág száz éve felhalmozott vagyonával, benne volt Vermeer Asztronómusa. Ezt Hitler akarta megszerezni a tervezett Führermuseum számára. Ötezer darab 17. századi műalkotás, könyv, metszet stb. képezte az első szállítmányt.

 

1942. július 16-án a Tavaszi Szél nevű akció keretében 76 ezer francia zsidót tartóztattak le, hurcoltak koncentrációs táborokba, és a tulajdonaikat elvették.

Csupán kétezren tértek vissza a hazájukba. A Göring belügyminiszter, majd a hadsereg főparancsnoka vezette Blitzkrieg Anglia ellen sikertelennek bizonyult, ezért ismét Párizsba ment. Sok műkincset abból a pénzből vásárolt meg, amit a háborús árváknak kellett volna megkapniuk. 1941-43 között 120 vasúti kocsin több mint négyezer műkincsekkel megrakott ládát küldött Neuschwansteinbe. Amíg az 1929-es gazdasági világválság idején sok párizsi műkereskedés bezárt, most fellendült a piac és vele a feketepiac a hamisítványokkal.

 

A Németországot, Ausztriát, Dániát, Hollandiát és Franciaországot elhagyó zsidókat megfosztották állampolgárságuktól, így a nácik minden vagyonukat eltulajdonították. A gyárakat és a vállalkozásokat „árjásították”, a maguk közül valóknak adták.

 

 

A következőkben a szerző a keleti frontra „látogatott”. A Vörös Hadsereget felkészületlenül érte a hadművelet, ugyanis Sztálin magabiztosságában megtiltotta a háborús előkészületeket. A kishitűség árulásnak számított. A múzeumok munkatársai csak az utolsó percekben csomagolták össze, amit tudtak, több idejük nem volt. Alfred Rosenberg náci ideológust kinevezték a keleti területek birodalmi miniszterévé. 1942 tavaszán érkezett a parancs Hitlertől, hogy kíméletlenül kezdjék meg a fosztogatást. A szlávokat alacsonyabb rendűnek tartotta. A hadiszerencse fordultával a szovjet csapatok aztán végig rabolták Kelet-Európát. A Vörös Hadsereg 2,5 millió műtárgyat és tízmillió könyvet vitt magával csupán Németországból. Ezekkel van tele a Puskin Múzeum és az Ermitázs. A mai Oroszország nem hajlandó semmit visszaadni jogos tulajdonosainak. Putyin szerint ez beláthatatlan lavinát indítana meg. Az elrabolt műkincseket jogos kárpótlásnak tekinti. Kelet-Európában a holokauszt áldozatai szinte semmiféle kártérítésben nem részesültek! A washingtoni és a terezíni nyilatkozat aláírásánál ott voltak, de az nem volt kötelező érvényű.

 

Lengyelország is visszavonta restitúciós ígéreteit 2011-ben. A háború előtt ott élt az európai zsidóság nagy része, kb. 3 millió ember. A lengyelek már 1942-ben 1,3 millió zsidót küldtek megsemmisítő táborokba. A háború után további kétezret végeztek ki azzal, hogy kommunista bérencek. 1960-ban pedig a kommunisták nyugati kémnek nyilvánították a lengyel zsidókat. Itt érdekes statisztikát olvashatunk az európai antiszemitizmusról, ami máig – Rydell szerint – a restitúció legnagyobb akadálya. Amíg a hollandok 6%-a, a lengyelek 49%-a, a magyaroknak pedig 69%-a antiszemita!

 

A szerző, Anders Rydell nemrég ellátogatott a budapesti Szépművészeti Múzeumba. Döbbenten látta, hogy id. Lucas Cranach, Courbet, Zurbarán és El Greco (százmilliókat érő) képei mellett a feliraton szerepel: br. Herzog Mór Lipót gyűjteményéből. A háború alatt regnáló Csánky Dénes múzeumigazgató személyesen vett részt a Herzog-gyűjtemény elkobzásában. Máig nem merült fel itt a bűnösség kérdése, sőt, bürokratikus trükkökkel tovább akadályozzák a család követelését. Államosított vagyonról beszélnek. Ebből konfliktus keletkezett az amerikai és a magyar bíróság között. A magyarok azzal védekeznek, hogy a gyűjteményt a németek rabolták el. Ugyanakkor az oroszoktól 80 ezer műkincset várnak vissza. Magyarország 1950-ben némi szimbolikus kártérítést adott a kifosztottaknak, azóta minden felelősséget elhárít.

 

A világ két legnagyobb aukciós háza, a Christie’s és a Sotheby ma már felkészült munkatársakkal várja árverezésre a műtárgyakat. A tisztázatlan eredetű alkotásokat rendszeresen visszautasítja. A szakértők szerint az eltűnt műkincsek 98%-a még mindig nem került elő! Jó részük nem múzeumokban, hanem magángyűjtőknél van. Az eredetvizsgálat 2000 óta kötelező az eladásoknál.

 

Anders Rydell könyve rendkívül érdekfeszítő és olvasmányos, amihez a fordító, Harrach Ágnes is nagyban hozzájárult. A korrektor és a szerkesztő azonban jobban figyelhetett volna a szóismétlésekre és az apróbb hibákra, főleg a nevek helyesírásakor. A szerző tájékozottsága a témában lenyűgöző. A mű végén a könyvben előforduló személyekről kapunk magyarázatot, majd a végén a számtalan forrásmunkából ad ízelítőt.

Örvendetes, hogy az Alexandra Kiadó rátalált a műre. Szerintünk akár az Év Könyve is lehetne!

 

Dobi Ildikó

fosztogatok_350x  Anders Rydell

Fosztogatók: Hogyan rabolták el a nácik Európa műkincseit

Pécs, Alexandra Könyvesház Kft., 2015. – 398 oldal.

ISBN 978 963 357 518 5

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s