Szergej Vasziljevics Rahmanyinov

 

 

Szergej Rahmanyinov (Szemjonovo, Novgorodi kormányzóság, Oroszország, 1873. március 20. – Los Angeles, USA, 1943. március 28.)

 

portrait-of-the-composer-sergei-rachmaninov-1925.jpg!Blog_300x

Rahmanyivov 1925-ben (Konstantin Somov portréja)

 

A kezdeti sikerek után egy ideig képtelen volt komponálni, ezért hipnózissal kezeltette magát. Ezután írta meg híres 2. zongoraversenyét. Oroszországból előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba ment, és mind zongoristaként, mind zeneszerzőként világhírű lett.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

A vizsgáztatók asztalánál Csajkovszkij is ott ült. A legmagasabb osztályzat az ötös volt, amit kivételes alkalommal + jellel toldottak meg. Már tudtam, hogy ezt a minősítést kapom. Miután rám került a sor, és befejeztem a játékot, Arenszkij felhívta Csajkovszkij figyelmét, hogy én vagyok az egyetlen, aki az elmúlt órán több kéttételes darabot írt a „dal szöveg nélkül” műfajban, és megkérdezte, óhajtja-e hallani őket. Csajkovszkij bólintott, és mivel fejből tudtam a kompozícióimat, leültem és eljátszottam őket. Amikor befejeztem, Csajkovszkij felállt, és a jegyzőkönyvvel foglalatoskodott. Csak két hét múlva tudtam meg, mit csinált vele: még három + jelet írt az osztályzatomhoz. Egyet fölé, egyet alá, egyet pedig eléje. Ez a négy + jellel körbevett ötös – mint különlegesség a konzervatórium történetében – sokáig beszédtéma volt, és az esetnek egész Moszkvában híre ment.

Rahmanyinov

1900. január 9-én találkoztam először Tolsztojjal, aki akkor Moszkva Kamovnyiki kerületében lakott a családjával. Rahmanyinovval közösen kaptunk meghívást hozzá. Barátságos, részben fából épült házának egyszerű falépcsőjén felmentünk az emeletre…

Teával kínáltak, de annyira izgatott voltam, hogy képtelen voltam meginni. Elég csak rágondolni – mindjárt hús-vér alakban látom azt az embert, akinek szavai lázba hozták az egész világot. Eddig csupán képről ismertem, és most itt jön, személyesen…

Az én fránya, kifinomult hallásom rögtön felfedezte, hogy kissé mekegve beszél, és – mivel több foga hiányzott – néhány hangot selypítve, pöszén ejt. Mindezt annak ellenére észleltem, hogy nagyon megindított a közelsége, és amikor közvetlen modorban kezet rázott velem, még jobban meghatódtam. Ha jól emlékszem, azt kérdezte tőlem, milyen régen énekelek színpadon, merthogy nagyon fiatalnak látszom, és én remegő hangon válaszoltam…

Szergej Rahmanyinov nem volt ennyire megilletődött, de belül őt is mélyen érintette a dolog, és hideg lett a keze.

– Ha megkér, hogy játsszam, – súgta oda nekem –, nem tudom, mi lesz. Teljesen elgémberedtem.

A következő pillanatban Tolsztoj megkérte, hogy zongorázzon neki. Nem emlékszem, mit játszott. Túlságosan felizgatott a gondolat, hogy utána én következem. Az izgalom megkétszereződött, amikor Tolsztoj megkérdezte Rahmanyinovot:

– Mondja, miféle zene érdekli az embereket?

Aztán megkért, hogy énekeljek. Emlékszem, A sors című dalt adtam elő, amelyet Rahmanyinov nemrég komponált Beethoven Ötödik-jének főtémájára és Apuktyin szövegére. Rahmanyinov kísért. Mindent beleadtunk, hogy a dal tökéletesen szóljon, de nem tudtuk, tetszett-e Tolsztojnak. Semmit nem mondott. Aztán, mint már egyszer, most is megkérdezte:

– Melyik kell inkább az embereknek, a klasszikus, vagy a népzene?

Fjodor Saljapin

 

Nincs rá szó, Fegya hogyan énekelt. Ahogy Tolsztoj ír. Mindketten huszonhat évesek voltunk. A Sors című dalomat adtuk elő. Amikor a végére értünk, úgy éreztük, mindenkinek tetszett. Aztán valaki pisszegni kezdett, és elnémította a lelkes tapsot. Tolsztoj egy karosszékben ült, kicsit odébb a többiektől, és borúsnak, bosszúsnak látszott. A következő egy órában elkerültem, de egyszer csak odalépett hozzám, és izgatottan így szólt:

– Muszáj beszélnünk. Meg kell mondanom: nagyon nem tetszett – szólt. Aztán így folytatta: – Beethoven badarság, Puskin és Lermontov is.

Iszonyú volt. Szofja Andrejevna mögöttem állt, megérintette a vállam, és a fülembe súgta:

– Hagyja! Kérem, ne figyeljen rá! Ne mondjon ellent neki! Ljovocskának nem szabad felizgulnia, nagyon árt neki.

Kisvártatva Tolsztoj ismét odalépett hozzám.

-Kérem, bocsásson meg. Öregember vagyok. Nem akartam megbántani.

– Ugyan miért sértődnék meg Beethoven nevében? – válaszoltam, de soha többé nem látogattam meg őket. A feleségén keresztül minden évben meghívott Jasznaja Poljanába, de mindig kitértem előle.Pedig, ha belegondolok, első alkalommal úgy mentem hozzá, mint egy istenhez.

Rahmanyinov

 

New Yorkban lépett fel Fritz Kreislerrel, akinek a szonáta előadása közben kihagyott az emlékezete. A hegedűs a zongora felé fordult, és gyorsan odasúgta Rahmanyinovnak:

– Hol vagyunk

Az megingás nélkül így válaszolt:

– A Carnegie Hallban.

 

Holliwoodban – ott élt 1940 után – találkozott Charlie Chaplinnel. Ez Vladimir Horowitzéknál történt, és rajta kívül Wanda Toscanini (Horowitz neje) és Sir John Barbirolli volt jelen. Valaki a vallást hozta szóba, és Chaplin kijelentette, hogy ő nem hívő.

– De hogyan tud hit nélkül művész lenni? – értetlenkedett Rahmanyinov.

– Szerintem két külön dologról beszélünk – mondta Chaplin. – A művészet inkább érzés, mint hit.

– A vallás is – zárta le a témát a zeneszerző.

 

Rahmanyinov és Stravinsky mindig becsmérlően nyilatkoztak egymásról, ezért Arthur Rubinstein megdöbbent, amikor,  egyikük a másikkal együtt hívta vacsorára. A két feleség – magyarázza Rahmanyinov – megismerkedett egymással, és összebarátkoztak. Eléggé nehezen indult a beszélgetés. Mert Stravinsky hiába próbált udvariaskodni, Rahmanyinov ellenállt. Aztán némi itóka után Stravinsky pénzügyi nehézségein kezdett gűnyolódni.

-A Petruska meg A tűzmadár egy fikarsznyi jogdíjat se hozott neked!

Stravinsky előbb elvörösödött, aztán fehér lett:

– És a te zongoraversenyeid meg a cisz-moll prelűdöd, amiket még Oroszországban adtál ki? – vágott vissza. Zongoráznod kellett, hogy meg tudj élni.

Már épp súlyos összeveszéstől lehetett tartani, amikor a két zeneszerző barátságosan leült egymás mellé, és elkezdték számítgatni, mennyit kereshettek volna, ha a történelem másképp alakul.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (280-284. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s