Stendhal

Közzétette:

 

 

Stendhal a világirodalom egyik legrejtélyesebb, legtöbbet vitatott személyisége. Paradoxnak tetsző megállapítás ez, ha számításba vesszük, milyen sokat tudunk róla. Önelemző, dokumentáló hajlama következtében ugyanis élete szinte valamennyi fontosabb mozzanatáról feljegyzéseket, gondos analízist készített. Önéletrajzi írásaiban az utókor számára (amelynek később feltámadó érdeklődésére eltökélten számított is) élményeiről és gondolatairól csaknem összefüggő eseménytörténettel szolgált: 1835-36-ban keletkezett regényes önéletírása, az Henry Brulard élete születésétől az 1800-as évek fordulójáig, Napló-ja több kevesebb kihagyással – 1801-től 1823-ig, az 1832-ben írt Egoista emlékezések pedig 1821-től 1830-végéig foglalják össze a megemlítésre érdemes tényeket. S ekkor még nem szóltunk kötetekre rúgó levelezéséről, a kapott levelek és ügyiratok hátlapjaira rótt feljegyzéseiről és azokról a széljegyzetekről, amelyeket készülő művei vagy éppen olvasmányai margójára írt.

Valóban olyan terjedelmű, akkora irodalomtörténeti jelentőségű, annyi lélektani igazságot és kortörténeti ismeretet tartalmazó szellemi hagyaték ez, hogy joggal ragadta el későbbi felfedezőit. Sőt, meg is osztotta hívei táborát! Voltak a „beylisták”-, akik egyenesen arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a dokumentumok talán felülmúlják szorosabban vett szépirodalmi munkásságát is: értékesebbek, sokatmondóbbak, mint regényei, elbeszélései. Mások, – a „stendhaliánusok” – kitartottak amellett, hogy mégiscsak az irodalmi alkotások a fontosabbak, s a többi írás jelentősége abban van, hogy hírt ad a készülődés fázisairól; hozzásegít az értelmezéshez, magyarázathoz, feltárja a nagy művek keletkezéstörténetét.

Alig lehet kétséges, hogy az utóbbiak, a stendhaliánusok oldalán áll az igazság. Mert ugyan ki olvasná ma elmélyült figyelemmel Henry Beyle naplóit, széljegyzeteit – bár vitathatatlan az érdekességük –, ha nem a Vörös és fekete, a Vörös és fehér, A pármai kolostor alkotója vetette volna őket papírra? Stendhal végül is nem memoárszerző volt elsősorban, hanem szépíró, egy bonyolult kort reprezentáló remekművek mestere, akinek bármely elejtett írásos feljegyzése alkotásai tükrében kap utólag fényt és színt.

Ennyi tény ismeretében miért találta mégis rejtélyesnek az utókor az író alakját? Olcsó dolog lenne „a bőség zavarát” emlegetni, holott nem állunk messze az igazságtól, ha erre utalunk. Stendhal ugyanis gyakran nem világosságra törekedett személyével kapcsolatos írásaiban, hanem inkább szándékolt homályra, félrevezetésre. A kitárulkozás, önelemzés igénye elválaszthatatlanul párosult benne a rejtőzködés vágyával, sőt kényszerű szigorával. Ismeretes, hogy 1817-től írói nevét is megváltoztatta. Az eredetileg viselt Henri Beyle helyett a Stendhalt illesztette művei fölé, egy poroszországi helység nevét, amely az általa tisztelt ókortudós, Winckelmann-nak, Pompei és Herculaneum felfedezőjének szülővárosa volt. Ám ez csupán egy a névváltoztatások közül. Szorgos kutatói kiderítették, hogy összesen 171 álneve volt – ha ugyan ezt a listát teljesnek tekinthetjük.

Csupán az elme játékosságáról, a rébuszok kedveléséről volna szó? Bizonyára erről is, a bővebb, teljesebb magyarázatot azonban e kérdésre zaklatott-változatos életútja és a korviszonyok ismerete adhatja meg. […]

Írta: Szappanos Balázs
Forrás: Stendhal – Vörös és fekete (Utószó, 653-655. oldal), Európa Könyvkiadó, Budapest 1982 ISBN 963 07 2775 7

 

Stendhal_300x

Marie-Henri Beyle (ismert álnevén Stendhal) (Grenoble, 1783. január 23. – Párizs, 1842. március 23.) 19. századi francia író. Egyike a realizmus első képviselőinek Vörös és fekete (Le Rouge et le Noir, 1830), illetve A pármai kolostor (Le Chartreuse de Parme, 1839) című regényeiben.

Jómódú, királyhű polgárcsaládból származott, őt azonban már gyermekkori lázongásai szembefordították családja konzervatív nézeteivel, a jakobinusokhoz vonzódott. Szülei a nevelését középszerű francia nevelőkre bízták. Későbbi műveire semmilyen hatással nem voltak szülei.

1799-ben Párizsba költözött. Rokoni segítséggel Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Részt vett az olaszországi győztes hadjáratban, a milánói bevonulás élete legnagyobb élménye volt, majd Michaud tábornok hadsegéde lett. Az amiens-i békekötés után a hadseregből kilépett, de 1812-ben már megint elkísérte a vezérkart Oroszországba.

Napóleon bukása után kezdte meg irodalmi pályafutását, eleinte csak fordításokkal, átdolgozásokkal, útirajzokkal. Milánót, kedves városát választotta lakhelyéül, itt élt 1821-ig, amikor az osztrákok kiutasították, s apja halálakor visszatért Párizsba, hogy szerény örökségét átvegye. A Bourbonok bukása után diplomáciai szolgálatba lépett. A júliusi forradalom után francia főkonzulként képviselte volna Lajos Fülöp Franciaországát Triesztben, minthogy azonban az osztrák kormány megtagadta tőle, mint volt carbonarótól, megbízólevele elfogadását, hasonló küldetésben a Pápai államba, Civitavecchiába ment.

Száműzetéshez hasonlatos magányában, amelyet csak ritkán szakított meg egy-egy párizsi utazás, írta remekműveit. 1842. március 23-án halt meg Párizsban. Sírjára kívánsága szerint olaszul vésték rá a nevét, s utána a maga fogalmazta sírfeliratot: „Arrigo Beyle / Milanese / Scrisse / Amò / Visse”.

Stendhal mindennél jobban tisztelte a szenvedélyeket, és sohasem választotta el a művészetet az élettől. Szerelmei és az imádott asszonyok szinte minden művében megjelennek.

Wikipédia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s