Közzétette:
114 évvel ezelőtt meghalt Giuseppe Verdi olasz zeneszerző, korának legtöbbet játszott operaszerzője.
Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (Le Roncole, 1813. október 10. – Milánó, 1901. január 27.) a 19. század legnépszerűbb olasz zeneszerzője volt, az operának (Mozart és Wagner mellett) kimagasló egyénisége.
Giuseppe Verdi
(1813-1901)
Verdi operái máig az olasz repertoár alapművei.
Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.
Még csak hétéves volt, amikor először adta jelét, hogy milyen nagy hatással van rá a zene. Ez a következőképpen történt.
Az egyik ünnepen ő ministrált a szertartáson a Le Roncole-i kis templomban. Életében először halott orgonaszót, és teljesen lenyűgözte. Elragadtatásában nem hallotta meg, hogy pap a szenteltvizet kéri tőle. A pap megismételte a kérést, de Verdi csak nem mozdult. Amikor a harmadik felszólításra sem reagált, ez a durva ember akkorát taszított rajta, hogy szegény fiú legurult az oltár lépcsőin. Úgy megütötte magát, hogy elájult, és be kellett vinni a szentélybe. Amikor magához tért, és hazavitték szüleihez, mit gondolnak, mit tett? Ahelyett, hogy – mint sok más az ő helyében – sírt és panaszkodott volna, megkérte édesapját, hogy engedje őt zenét tanulni.
Hatalmas csapások értek. A kicsi fiam április elején megbetegedett. Az orvosok nem tudták megállapítani az okát, és szegény addig fogyott, míg végül meghalt az anyja karjában, aki magánkívül volt a fájdalomtól. De ez még nem volt minden. Néhány nappal később a kislányom is megbetegedett, és az ő baja is végzetesnek bizonyult. És még ez sem volt minden. Június elején agyvelőgyulladással az én párom is ágynak esett, és 1840. június 19-én már a harmadik koporsó hagyta el házamat.
Egyedül maradtam. Egyedül! Röpke két hónap alatt három szerettemet veszítettem el örökre. Többé nem volt családom. És eme kínok között egy vígoperát kellett befejeznem, ha nem akartam megszegni a szerződésemet!
A pünkösdi királyság megbukott. Kudarcát részben bizonyára zenéje, részben azonban az előadás okozta. A lesújtó veszteségek és operám sikertelensége után úgy láttam, hiába keresnék vigaszt a művészetben, és elhatároztam, többé nem írok zenét. Sőt megkértem Pasetti mérnök urat (aki A pünkösdi királyság kudarca óta nem adott életjelt), intézze el, hogy Merelli felbontsa a szerződésemet.
Merelli magához hivatott, és úgy beszélt velem, mint egy rakoncátlan gyerekkel. Nem hagyja, hogy egyetlen kudarc elvegye a kedvemet a művészettől stb. stb. Én azonban hajthatatlan voltam, és Merelli kénytelen volt visszaadni a szerződésemet, de megjegyezte:
– Nézze Verdi, én nem kényszeríthetem, hogy komponáljon. De változatlanul hiszek magában. Ki tudja, talán egy nap újra kedve támad tollat ragadni. Ez esetben elég, ha két hónappal az évadkezdés előtt értesít, és én ígérem, hogy a darab, amelyet elhoz nekem, színre kerül.
Megköszöntem neki, de szavai nem változtatták meg elhatározásomat, és távoztam.
Milánóba költöztem, a Corsia de’ Servi mellé. Letört voltam, és egyáltalán nem gondoltam a zenére, amikor egy téli estén, a a Christoforis -képtárból kilépve egyenesen Merellibe botlottam, aki az az irodájába igyekezett. Nagy pelyhekben hullt a hó, Merelli belém karolt, és rávett, hogy kísérjem el a Scalaba. Útközben beszélgettünk, és elmondta, milyen nehézségei vannak egy új operával. [Otto] Nicolait kérte fel a megírására, de annak nem tetszett a librettó.
– Képzelje – mondta –, egy Solera-librettó! Csodás! Nagyszerű! Remek! Jobbnál jobb drámai helyzetek, költői szöveg! De ez a konok Nicolai hallani sem akar róla, szerinte használhatatlan! Mit nem adnék, ha találnék valakit!
– Majd én kihúzom a bajból – mondtam neki. – Emlékszik az Il Proscritto librettójára, amelyet nekem íratott? Egy hangot sem komponáltam rá, de most megzenésítem.
-Ó, remek! Micsoda szerencse!
Közben megérkeztünk a színházba. Merelli hívatta Bassit, aki egyszerre volt költő, színpadmester, kottatáros, rendező stb. –, és én megkértem, keresse ki az Il Proscritto szövegkönyvét az archivumból. Meg is találta, de Merelli elővett egy másikat, és felém nyújtotta:
– Állj! Itt a Solera-librettó. Hogy lehetett egy ilyen hálás témát visszautasítani?! Vigye és olvassa el!
– Mi az ördögöt csináljak vele? Semmi kedvem librettókat olvasni.
-Azért, gondolom, nem fog megártani. Olvassa csak el, aztán hozza vissza.
Azzal a kezembe nyomta. Az akkori szokás szerint vastag papírköteg volt, hatalmas betűkkel írva. Összetekertem, elbúcsúztam Merellitől, és hazamentem.
Gyaloglás közben ismeretlen természetű nyugtalanság vett erőt rajtam. Mélységes szomorúság, súlyos fájdalom. Bementem a szobába, türelmetlen mozdulattal az asztalra dobtam a kéziratot, és megálltam fölötte. Magától kinyílt, és tekintetem az előttem fekvő oldalra tévedt. Ezt a sort néztem mereven:
Szállj gondolat, arany szárnyakon…
Tovább olvastam. Tetszett a szöveg, annál is inkább, mert bibliai történetet dolgozott fel, és nekem a Szentírás mindig kedves olvasmányom volt.
Egyik részletet olvastam a másik után, de mivel nem akartam megzenésíteni, megpróbáltam erőt venni magamon. Becsuktam a könyvet, és aludni mentem. De jaj, a Nabucco befészkelte magát a gondolataimba, és nem hagyott nyugodni. Felkeltem és végigolvastam. Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. Mire eljött a reggel, fejből tudtam a Solera verses szövegét, elejétől végéig.
Mégse akartam megváltoztatni döntésemet, és bementem a színházba, hogy visszaadjam a kéziratot Merellinek.
-Ugye, milyen jó? – kérdezte.
Nagyon jó.
– Akkor zenésítse meg!
– Eszem ágában sincs. Hozzá se nyúlok.
-Zenésítse meg! Mondom, zenésítse meg!
Azzal fogta a librettót, betuszkolta a télikabátom zsebébe, vállon fogott, és nem elég, hogy kitessékelt a szobájából, de még a kulcsot is ráfordította mögöttem.
Mit tehettem?
Hazamentem a Nabucco-val a zsebemben. Egyik nap ezt, másik nap azt a szövegrészt zenésítettem meg, és hangról hangra elkészült az opera.
Verdi visszaemlékezéseiből
A fiatal Verdi
– Ó – mondta Verdi –, nekem kezdettől fogva az egyszerű nép volt a legjobb barátom. Elsőként egy maroknyi ács erősített meg a hitemben.
Ez busettoi nyomorúságom és csalódásaim után történt, miután minden kiadó kinevetett, és minden impresszárió ajtót mutatott nekem. Az összes bátorságomat és önbizalmamat elveszítettem, de addig győzködtek míg a Nabucco-m a milánói Scalaban eljutott a próbákig. Az énekesek mélyen tudásuk alatt énekeltek, a zenekar úgy játszott, mintha csupán a színházban folyó átalakítás zaját szeretné elnyomni. A kórus, a maga nyegle módján a „Szállj gondolat” szövegű részt kezdte énekelni, de még a tizedik ütemnél se tartott, amikor olyan csönd lett , mint a templomban. A munkások egymás után hagyták abba a kopácsolást, és a létrákon, a pallókon a zenét hallgatták! A szám végén olyan hangos tetszésnyilvánításban törtek ki, amilyet még sohasem hallottam. „Bravo, bravo, bravo, viva il maestro!” – kiabálták, miközben a szerszámaikkal az állványzatot ütötték. Ebből tudtam, hogy van jövője annak, amit csinálok.
A milánói Teatro alla Scala a 19. században
Az uralkodó nagyrabecsülése jeléül megtette a felsőház képviselőjének. Verdit nem érdekelték a hatalmi játékok, és többnyire azzal szórakoztatta magát, hogy a napirend hátuljára kórusműveket írt az ügymenetről („Szavazzunk! Kérem, szavazzunk!”) A rangok is hidegen hagyták. Amikor az előadás másnapján Boitóval elmentünk hozzá, dühösen fel-alá mászkált a szobában. Boito megkérdezte tőle, mi a gond. Válaszul Verdi megmutatta neki a táviratot, amelyben a király felajánlotta neki a Busetto márkija címet.
-És mit válaszolt, Maestro – kérdezte Boito.
– Csak annyit: Zenésznek születtem, az is maradok.
Sir Charles Villiers Atanford (1852-1924), ír zeneszerző
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (151-156. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Lighthouse 