Dzsingisz kán birodalma

Közzétette:

 

A mongol sztyeppén a 13. század elején élt nomád törzsfőnök az ott élő szétszórt népekből négyszer akkora birodalmat kovácsolt, mint amekkora Nagy Sándor ókori birodalma volt

A nyugati ember képzeletében Dzsingisz kán csak egy véreskezű, pogány vezér, aki ádáz tekintetű, gyilkos lovasaival embermilliókat mészároltatott le, hogy megszerezze a világhatalmat; válogatás nélkül mindenkire lecsapott, és nagy kultúrákat pusztított el. Csakhogy mindezt a történelem nem egészen így tartja nyilván. Igaz, hogy Dzsingisz és serege rengeteg vért ontott, de nem éppen válogatás nélkül. Alighanem Dzsingisz volt a középkor legnagyobb hadvezére és politikusa.

Dzsingisz kán_1_300x

Története a 12. század közepén kezdődik Kelet-Mongóliában, a Góbi sivatag szélén. A mongol nomád, lótenyésztő nép volt, a családok a harmincnál is több törzs valamelyikének esküdtek hűséget, és házak helyett kerek jurtákban laktak. Dzsingisz apja egy ilyen törzs főnöke volt, fiának egy rivális nép, a tatárok egyik foglyul ejtett főnöke után a Temüdzsin nevet adta. A középkori Mongóliában mindennapos volt az emberrablás, meg az olykor évszázadokra visszamenő vérbosszú. Temüdzsin egyik nagyapja, Kabul kán, a 12. század elején ugyan egy rövid időre egyesítette a hadakozó törzseket, de ez már feledésbe merült.

Az ifjú Temüdzsin életét is a törzsi harcok árnyékolták be. Kilencéves korában törzsfőnök apja, Jeszügej, egy szomszédos törzshöz vitte, hogy kiszemelt menyasszonya családjával élhessen. Ám a hazaúton álnok tatárok megölték Jeszügejt: mérgezett húst etettek vele. Amikor Temüdzsin értesült erről, hazasietett, hogy apja örökébe lépjen. A törzs azonban túl fiatalnak találta a vezetésre, sőt magára hagyta őt édesanyjával és testvéreivel a pusztaságban.

sztyepp_400x

Egykor Temüdzsin anyját, Höelünt is elrabolta a rivális merkit törzs. Az édesanyja értette meg akkor a fiával, milyen fontos a létszámfölény. Ha egy törzs egységes, akkor nem lehet elpusztítani. Temüdzsin megszívlelte ezt a tanácsot, s már kamaszként kapcsolatba lépett apja szövetségeseivel. 16 évesen feleségül vette jegyesét, Börtét, majd ajándékokkal próbálta megnyerni a szomszédos törzsek főnökeinek támogatását. Egyszer aztán, amíg távol volt, merkit fegyveresek elrabolták feleségét.

Temüdzsinnek döntenie kellett: nyomába eredjen-e fivérével Börte elrablóinak, hogy bosszút álljon rajtuk, vagy többre megy azzal, ha körültekintőbben reagál. Így hát néhány szövetségesének támogatását kérte, s jó ötszáz fős csapattal rontott a merkitek táborára. Börtét visszaszerezte, a merkiteket pedig lemészárolta.

Az ellenfél legjobb lovasainak és íjászainak életét rendre megkímélte, és besorozta őket bővülő hadseregébe

Húszas-harmincas évei folyamán Temüdzsin ehhez hasonlóan folytatta: megerősítette politikai szövetségeit, tökéletesítette katonai taktikáját, s olykor gondoskodott arról is, hogy irgalmat nem ismerő mészárosnak tartsák, és féljenek tőle. Apja gyilkosait , a tatárokat megtizedeltette, s az is előfordult, hogy elevenen főzette meg az ellenséges vezért, vagy gúlába rakatta a legyilkoltak fejét. Az ellenfél legjobb lovasainak és íjászainak életét azonban rendre megkímélte, és besorozta őket a hadseregébe.

Negyvenéves korára Temüdzsinnek sikerült az, ami korábban elképzelhetetlen volt: a mongol törzsek teljes egyesítése. Politikai ellenfeleit vagy megnyerte magának, vagy leigázta, vagy elpusztította. Aztán egy naggyűlésen, azaz kurultájon, több tízezer hívének jelenlétében uralkodóvá kiáltották ki: ekkor vette fel a Dzsingisz nevet, ami szó szerint a „tengerek királyát” vagy a „világ urát” jelenti.

Akkorra már több mint százezer fős hadsereggel rendelkezett. Ez nem afféle barbár horda volt, mint amilyennek mi Európában képzeljük, hanem egy jól kiképzett, fegyelmezett hadsereg, amelyben a rangot nem rokoni kapcsolatok, hanem érdem és a kánhoz való hűség alapján adták. Tízfős rajokra tagolódtak, amelyek századokat, azok meg ezredeket képeztek. Kicsiny és gyors lovakon közlekedtek, és teljes sebességgel vágtatva is tudtak akár előre, akár hátra nyilazni; erős, a páncélon is áthatoló nyílvesszőiket 320 méterre tudták repíteni.

tatijasz_300x

A mongol nomádok korábban évszázadokon át súlyos adókat fizettek a Selyemút használatáért a kínaiaknak, akik hatalmas élelmiszerkészletet, rengeteg kincset halmoztak fel. Első nagy hódításuk célpontjául ezért Dzsingisz az egyik kínai tartományt, a tangutok és tibetiek lakta Hszihsziát szemelték ki. Mivel a védők hadserege túlerőben volt, a mongol sereg egyik kedvenc taktikájához: a színlelt megfutamodáshoz folyamodott, majd hátrafelé nyilazva tizedelte meg az üldözőket. Miután Hszihszia behódolt a mongoloknak, Dzsingisz a jóval erősebb Csin-dinasztia országát vette célba, amelynek 600 ezer főnyi seregét éppen lekötötte a szomszéd, a Szung elleni harc. A mongol sereg így akadálytalanul vonulhatott Csongtuig (ma Peking), mivel a ma látható Nagyfalnak addigra még csak a töredéke készült el. Az erődített város bevételéhez azonban Dzsingisz nem rendelkezett megfelelő eszközökkel. Ekkor ügyes hadvezérként, okos húzással kisebb városokra szabadította rá a katonáit, s várostromhoz értő kínai szakértőket fogadott fel.

Így azután, amikor a mongolok 1214-ben visszatértek Csongtu alá, már fel voltak szerelkezve akár félmázsás kövek vagy kénes petróleumbombák célba juttatására is képes hajítógépekkel. Ráadásul blokád alá vették és kiéheztették a fővárost, végül kifosztották és az utolsó ellenállókat is lemészárolták.

A Mongóliától nyugatra fekvő kara-kitán kánságot Dzsingisz könnyedén leigázta, ettől fogva arról álmodott, hogy a maga ellenőrzése alá vonja a Selyemutat egészen a Kaszpi-tengerig. Ehhez már csak egyetlen akadály tornyosult előtte, a muszlim Horezm birodalma (a mai Irán, Türkmenisztán és Üzbegisztán területén), ahol II. Mohamed sah uralkodott. Először gazdag ajándékokat küldtek neki, hogy cserébe szabadon használhassák a területén átvezető kereskedelmi utat, ám a helyzet gyökeresen megváltozott, amikor Mohamed egyik helytartója fegyvertelen mongol kereskedőket gyilkoltatott le.

Dzsingisz válasza erre az árulásra a hadtörténet egyik legbrutálisabb cselekedete volt. A mongolok három évig dúltak Horezmben, több millió embert gyilkoltak le, s évszázadok iszlám irodalmi és képzőművészeti alkotásait, illetve kultúráját pusztították el. Urgencsben például eltorlaszolták a folyót, hogy az áradásban a csatát túlélők megfulladjanak, és a városnak nyoma se maradjon. Balkban, ahol a város több százezer lakosa feltétel nélkül megadta magát, előbb szétválogatták őket hasznavehetőkre és haszontalanokra, majd mindet legyilkolták.

Dzsingisz innen hazatért a mongol anyaországba, hogy felügyelje kiterjedt hivatalnoki hálózatát, alvezéreit viszont portyázni küldte a Kaszpi-tenger környékére, sőt azon túl, Oroszországba. Az európai hadseregeknek még sohasem kellett szembenézniük ennyire gyorsan támadó és ilyen könyörtelen ellenséggel. Évtizedekkel később Dzsingisz unokája, a Magyarországot is végigdúló Batu kán parancsnoksága alatt a mongolok visszatértek erre a vidékre, és megalapították az úgynevezett Arany Hordát, amely egészen a 16. századig uralta Kelet-Európát.

Mongol-birodalom

A Mongol Birodalom Dzsingisz kán utódai idején

Dzsingisz kán nem érte meg birodalma legnagyobb kiterjedését. Egy kínai felkelők elleni csatában 1277-ben leesett a lováról, és belehalt sérüléseibe. Kubiláj viszont már egész Kínát mongol uralom alá vonta, és megalapította minden idők legnagyobb birodalmát.

Dzsingisz, az Isten

Dzsingisz kán_3

A „kán” szó egyeduralkodót jelent a Mongol Birodalomban beszélt altáji nyelveken. 1206-ban az ifjú Temüdzsint az újonnan egyesített nomád törzsek egyedüli politikai és katonai vezetőjévé választották: ezt jelenti a „Dzsingisz kán” elnevezés. A mongol harcosok többségéhez hasonlóan, Dzsingisz egyfajta sámánista vallás, a tengrizmus híve volt, amelynek istene Koko Möngke Tengri, vagyis az „Örökkévaló Kék Ég”. Amikor a Dzsingisz nevet megkapta, egyben ő lett Tengri földi megtestesülése. A mongolok szemében ez feljogosította őt arra, hogy uralkodjék más, akár civilizáltabb népek fölött. Gyakran hangoztatta alattvalóinak: „Egy nap az égen, egy úr a földön.” Uralkodóként azonban meglepően toleráns volt más vallásokkal szemben: birodalmában bárki szabadon gyakorolhatta az iszlám, a keresztény és a buddhista vallást is.

Batu kán tatárjai Magyarország ellen

Dzsingisz kán legidősebb fiának egyik fiúgyermeke Batu volt, az ő nevéhez fűződik a dél-orosz sztyeppe meghódítása. Batu kán 1241-ben Lengyelország és Magyarország ellen fordult. A tatárok 1241. március 12-én a mai Vereckei-hágónál vívott csatában megsemmisítették a magyar csapatokat: nyitva állt előttük az út az ország belsejébe. Az újabb, döntő csatára gyülekező magyar tábort eközben belviszály gyengítette. Az a hír járta, hogy az éppen a tatárok elöl Magyarországra költözött kunok összejátszanak a támadókkal. A kun fejedelmet, Kötönyt, családjával együtt Pesten lemészárolta a csőcselék. A kunok erre válaszul fosztogatva elhagyták az országot. IV. Béla ilyen körülmények között nem halogathatta tovább az országra tört tatárok megtámadását, s megindult keleti irányba. Seregével egészen a Sajó folyóig vonult, amelynek túlpartján már várta Batu hadereje. A magyarok letáboroztak, ám éjjel a tatár táborból megszökött fogoly azt a hírt hozta, hogy támadás készül a folyón átívelő híd ellen. IV. Béla öccse, Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek vonult fel a híd védelmére, véres ütközetben sikerült is megakadályozniuk a tatárok átkelését. Abban a hitben, hogy ezzel a hadjárat sorsa is eldőlt, a magyarok többsége pihenni tért. Az éj leple alatt azonban a tatárok átkeltek a Sajón, s mire a nap felkelt április 11-én, a a pánikba esett magyarok táborára rontottak. A királyi haderő megsemmisült, s IV. Béla is csak nagy nehézségek árán tudott kitörni a tatárok gyűrűjéből.

A muhi csata után az egész keleti országrész a tatárok kezére került, a lakosság a féktelen öldöklés elől az erdőkben húzta meg magát. A tatárok mészárlása nyomán települések tucatjai maradtak lakosok nélkül. A Dunától délre, illetve nyugatra fekvő területek egy ideig megmenekültek, mert a tatárok csak 1242 januárjának végén kockáztatták meg az átkelést a Dunán. A tatárok átviharzottak a Dunántúlon és Szlavónián a Dalmácia felé menekülő Béla nyomában, de a királyt nem tudták elfogni. Az útjukba eső helységek megszenvedték a háborút, ám olyan pusztításokra már nem került sor, mint Erdélyben vagy az Alföldön. A tatárok végül 1242 márciusában váratlanul kivonultak az országból. Máig folyik a vita arról, hogy miért történt így.

 

dzingiz_300x

Dzsingisz kán

(1162-1227)

1227-ben eltemetik

Dzsingisz megparancsolta, hogy törzsének szokásai szerint temessék el, teljesen jeltelen sírba. Ezért mindmáig vitatott, hogy merre is lehet a végső nyughelye. A legenda szerint lovakkal letapostatták a temetés helyét, majd eltereltek egy folyót, hogy keresztülfolyjék rajta, végül a temetés résztvevőit mind megölték, hogy ne maradjon szemtanú.

Forrás: Királyok, hősök, vezérek (38-41. oldal) Bookazine Kft.,Geopen Könyvkiadó Kft. (2014) ISSN 2064-8952 ISBN 978-963-12-0563-3

 

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s