Vándorúton a Szentföldön

Közzétette:

 

 

Avner Goren hajthatatlan: Jeruzsálem a béke városa, nem a háborúé, szögezi le.

 

A történelmi Levante kéklő ege alatt baktatunk a rekkenő hőségben. Követjük a tajtékos folyót, amely Goren tudomása szerint naponta 45 ezer köbméternyi szennyes vizet visz Kelet-Jeruzsálemből a 36 kilométerre húzódó Hol-tengerbe. Bandukolunk a piszkos ár mentén, közben Goren, Izrael egyik legnagyobb tekintélyű régésze, egyfolytában magyaráz: „Jeruzsálem hétszáz fegyveres konfliktust vészelt át alapítása óta, de azért voltak hosszú, háború nélküli időszakok is.”

Hárman nyomakodunk előre az Óvárosban nyüzsgő turisták és zarándokok között. A jeruzsálemi születésű Goren kócos, kék szemű zsidó értelmiségi. Barátja, Basszám Almohor, a fotós és idegenvezető ciszjordániai palesztin. Jómagam 381 napi vándorlás után csatlakoztam hozzájuk. A Kelet-afrikai Nagy-hasadékvölgyből, az emberiség biológiai bölcsőjéből keltem útra, hogy észak felé haladva bejárjam „a termékeny félhold” térségét. Ezen a vidéken kezdett hajdan az ember földművelésbe, itt alakult ki az írott nyelv és az egyistenhit. Utam a Búcsú az Édentől vállalkozás része; lépésről lépésre követem a Földet benépesítő kőkori őseink nyomát. Úgy tervezem, gyalogszerrel hét év alatt jutok el Dél-Amerika déli csücskébe, vándorló elődeink utolsó állomására.

Goren a fejébe vette, hogy megtisztítja a folyót, és „zöld ösvényeket” létesít az ötezer éves Jeruzsálemet övező völgyben – sétautakat a bibliai sivatagba, ahol most szennyes ár bűzölög. Mivel az izraeli-ciszjordániai határt is keresztezi, a megtisztított folyó ilyenformán kapcsolatot létesíthetne palesztinok és izraeliek között, megbékélést hozhatna a Közel-Kelet két ősi ellensége között.

mea-shearim-ultra-orthodox-enclave-620

Mea Shearim, Jeruzsálem ultraortodox negyede, fekete kaftános, nagy szakállú haredi zsidó férfiak. Szabályaik szerint nőknek-férfiaknak a legtöbb nyilvános helyen, az éttermekben és a zsinagógákban is külön kell lenniük. Mea Shearim alapítása óta, közel másfél évszázada alig változott.

 

Áldott, átkozott bibliai táj

A cikk írója, Paul Salopek az afrikai Nagy-hasadékvölgyből indult neki a világnak, hogy bejárja a szülőbolygóját benépesítő ember hajdani vándorútját. Csaknem két évbe telt, mire elért abba a térségbe, ahol kialakult a földművelés és megszülettek az első városok: eljutott a Közel-Keletre.

 

arab-christians-banks-of-jordan-620

Jordániai arab keresztények gyűlnek imára a vízkereszt idején a Jordán folyó partján állított kereszt alatt.

Az Óváros (Jeruzsálem) szívéből, a három ábrahámi vallás szentélyétől indulunk el. A közelben magasodik a Sziklamecset, a Szent Sír-templom és a Siratófal. Végigmegyünk a palesztin negyeden, az iszapos vizet követve megkerülünk egy 6. századi kolostort, keresztezünk egy izraeli lőteret. Van hely, ahol olyan erős a bűz, hogy szájon át kell lélegeznünk. Két nap múlva elérjük a torkolatot, elénk tárul az Izraelt Jordániától elválasztó Holt-tenger. „Itt született az egyistenhit. A földművesnek már nem kellett minden forrásnál más és más nimfához imádkoznia, nem volt szüksége a vad természet isteneire” – tekint körbe Goren a vörösbarna víztükör fölé magasodó szirtek magasából. Sajnos vajmi kevés az esélye, hogy Goren naiv és fantasztikus álma valóra válhat egyszer. (Amikor újra fellángoltak a harcok a palesztinok és az izraeliek között, Izrael lerohanta a Gázai övezetet. Goren sóhajtva csak annyit mondott: „Két évet csúszik a terv, de sebaj, kivárom.”) Igen, így halad előre az emberiség születése óta – mostanára két és fél ezer nemzedék hányattatásaiból, küzdelméből tanulhattunk. Ám szilárd meggyőződésem, hogy ami igazán számít, az az útkeresés.

Salopek_4

Útban Betlehem felé, Ciszjordánia földjén Salopek hevenyészett karámkerítés mellett halad el. Nem számítva az ellenőrző pontokat és határátkelőhelyeket, ez volt az egyik legelső mesterséges akadály, amellyel Etiópiát elhagyva a következő 3700 kilométeren találkozott.

Beduin Kalauzom,Hamudi Alvejdzsa el-Badúl társaságában a szaúd-arábiai határtól tartok észak felé. „Szíria szemöldökére” kapaszkodunk éppen; ez a roppant homokkővonulat valóságos sziklaerődként tornyosul a dél-jordániai Hiszma-síkság fölé. Délre a szeszélyes szelek tépázta sivatag, az arab nomádok, a teveháton nyargaló vad beduin törzsek hazája. Északon letelepedett népek termékeny szántói, fallal övezett közösségei, Levante lüktető, sokkamrás szíve tárul szemünk elé. Ez már az ember fejlődésében kulcsszerepet játszó „termékeny félhold” vidéke: birodalmak, kereskedőutak, száműzetések és áldozatok színhelye, féltékeny istenek világa, az ígéret legősibb földje.

Hamudi dalol magában, miközben kapaszkodik fölfelé a meredélyen. Málhás öszvérét láncon vezeti, nekifeszül a szélnek, fakult fejkendője zászlóként lobog. Én egy másik megpakolt öszvérrel előtte caplatok. Hamudi engem is úgy irányít, mintha együgyű jószág lennék:„Balra! Jobbra! Nem, nem, egyenesen” – kiállt rám arabul.

Három napig vándorolunk együtt. A narancsvörös homokkal borított Vádi-Rumban életnagyságú bikák kőkori rajzai mellett visz utunk. Megannyi népvándorlás útvonalát követjük. Arábiai Lawrence minden képzeletet felülmúló tájnak nevezte ezt a völgyet. Újjunkkal nabateus tömjénkereskedők és nomád pásztorok több mint kétezer éve kőbe vésett feliratait tapintjuk, római hadak erődítéseinek maradványai között botladozunk, romba dőlt keresztény templomok mellett táborozunk. A Bizánci Birodalom korából maradt szentélyek rég beomlottak már, felhők erezte sivatagi égbolt feszül fölöttünk. A sziklákon itt is, ott is kőbe vésett imádságok: Mekkába tartó zarándokok réges-régi üzenetei.

 

ethiopian-orthodox-church-members-jerusalem-670

Húsvét előtt a szentelt víz áldásában részesülnek az Etióp Ortodox Egyház tagjai Jeruzsálem Óvárosában. 1948 óta több mint százezer – főként zsidó hitű – etiópiai települt át Afrikából Izraelbe.

A Jordán-völgy szélén vihar tör ránk. Öszvéreink bőgnek, rémült teve trappol el mellettünk sántítva, nyüszítve tűnik el a homályban. Beduin asszonyoktól kérünk menedéket, de hiába: nem mehetünk be, kiabálják orkán szaggatta sátruk mélyéből. Leszáll az éj. Baktatunk tovább.

Végül három szikár, borostás, szutykos szajadín törzsbeli birkapásztor fogad be bennünket. „Palesztina” – válaszlja Hamudi, amikor megkérdezik tőle, hogy merre tartunk.

A pásztorok megpiszkálják a parazsat, elfogadják sűrített tejjel édesített neszkávénkat, kisujjukat eltartva, előkelően kortyolják az italt a plasztik pohárból. Udvariasan megkérdezik, hogy szolgál az egészségünk. Jól vagyunk, válaszoljuk, erre bólintanak: hála istennek! Hamudi grimaszokat vág, aztán leheveredik a homokba terített szőnyegre, tőrét szorítva elalszik. Holnap karácsony.

 

wadi-hafir-petroglyphs-620

Sziklába vésett teveábrázolások a Vádi-Hafirban. Az egyik tevére még hajcsárt is ültetett az egykori alkotó. A kanyon szikláin és kőtömbjein több ezer sziklarajzot és feliratot hagytak maguk után az elmúlt két és fél ezer év vándorai.

A földet benépesítő eleink a Közel-Keletre érve megpihentek. A hosszú vándorlásoktól kimerült, farkaséhes, vadászó-gyűjtögető hordák letelepedtek a krétaszínű völgyekben, a soha ki nem apadó, édesvizű forrásoknál. Megtanulták, miként kell elvetni az árpát, a tönkebúzát, a lent meg a többi vadfüvet. Megszelídítették a csaknem kétméteres szarvú vadmarhát. Örökre megszabadultak a vadászó, nomád élet kényszerétől. Követ kőre raktak, megépítették első falvaikat, városaikat. Fémet olvasztottak, kereskedni kezdtek, idővel hadat állítottak. Az újkori forradalom 9-11 ezer évvel ezelőtt, Kínában, Közép-Amerikában, Melanéziában megteremtette az első földművelő társadalmakat. Ám először az Afrikából kivezető út mentén, a Közel-Kelet gyűrt, szürkés hegyei között és erdők borította folyópartjain alakult ki az új világ. Legalábbis a tankönyvek így tanítják.

Hamudival félezer kilométeren át kutyagoltunk észak felé a Jordánon túli hegyek levendulaszínű árnyékában. Makacskodó öszvéreinkkel átvergődtünk a nabateusok hússzín sziklába vésett legenda fővárosa, Petra turistaútjain. Magunk mögött hagyjuk Fejfa és Bab ed-Dra nevezetes temetőjét; egyes Biblia-kutatók szerint a két bronzkori város Szodomával és Gomorával lehet azonos.

Vádi-Fejnan 16 nak nem lett ilyen nagy híre. A Jordán folyó sivár, poros völgye fölött, egy félreeső kavicsos platón 1996-ban felfedezett lelőhely léte önmagában is rejtély, paradoxon, ellentmond az emberiség haladásáról szerzett ismereteinknek. Kör alakú lakóhelyek, őrlőkövek, kőszerszámok: mindezek a maradványok meglepő módon egy 12 ezer éves faluból származnak, abból az időből, amikor az ember még nem jutott túl a nomád kőkorszakon. A Vádi-Fejnan 16 körzetében letelepedettek is vadásztak még, nem művelték a földet; mégis nagy amfiteátrumot építettek agyagból, emelvénnyel, folyadék (vér?) elvezetésére szolgáló vájatokkal. Valamiféle rituáléra, közös fohászkodásra gyűlhettek itt össze. A törökországi Göbekli Tepéhez hasonlóan Vádi-Fejnan 16 kultikus központja is világhírű lett, mert azt sugallja, hogy nem korgó gyomrunk, hanem spirituális éhségünk, szervezett vallásunk vetett véget bolyongásainknak, ébresztette fel bennünk a városépítés vágyát, tette az embert emberré.

Hamudi gallyat gyűjt a tábortűzhöz. Alattunk a sárgás fényben fürdő Jordán-völgy széles, kopár, próféták lábnyomait őrző vándorútja, Ábrahám, Mózes, Jézus és Keresztelő János is tapodta hajdan ezt az utat. Itt szinte minden rögért csatáztak már, itt minden talpalatnyi földet megáldottak, megátkoztak, meg akartak szerezni egyik vagy másik isten nevében. Társam teavizet forral a süvítő szélben, közben Isten első lakhelyéről bámuljuk az ember első állandó otthonát: a Szentföldet.

Varázslatos sivatagi esőben, csapzottan érjük el esz-Száfiját, hajtjuk végig ázott tevéinket a latyakos utcákon. A jordániai város nevezetessége „a Föld legmélyebben épült múzeuma”.

A Holt-tenger mellett, 405 méterrel a tengerszint alatt áll a meszelt épület. A kiállítóterem üvegfala mögött restaurátorok dolgoznak egy 37 négyzetméteres bizánci padlómozaik helyreállításán. A töredékek a bibliai Lót barlangjában kerültek elő (az ószövetségi történet szerint Lót ebben a barlangban húzta meg magát, miután elmenekült a haragvó Isten pusztította Gomorából).

Az i. sz. 5. századból való mozaik 300 ezernél több vörös, barna, sárga, olajzöld és fehér árnyalatú lapocskáját a görög, ausztrál és jordániai szakemberek illesztgetik immár tizennégy esztendeje. Vezetőjük, Stefania Chlouveraki régész-restaurátor hosszú asztal mellett áll, kézbe vesz, forgat, helyére illeszt egy-egy töredéket. Oroszlánok, gránátalmafák, keresztek: alakul a csodálatos tabló.

Stefania elmeséli, hogy leginkább a történelmi Szíria érdekli. Sok barátot szerzett Hamában, az ősi szír városban, de lehet, hogy többé már nem láthatja őket – a polgárháború a város legnagyobb részét romba döntötte. Stefania azonban téved: Hama népe most itt él a környéken.

Az ENSZ jordániai menekülttáborai több százezer szíriait fogadtak be. A hontalanok máról holnapra élnek, esz-Száfija öntözött földjein éhbérért szedik a paradicsomot. Estéinket jórészt közöttük töltjük. Valamennyien Hamából valók: egy egész város lakossága kerekedett föl, menekült el a diktatúra rémtettei elől, kelt át a határon, a hágókon, szóródott szét a Jordán völgyében. Az asszonyok szétlőtt házukból kimentett csészékben kínálják a teát, halottaikra emlékeznek könnyes szemmel. Az ember hajdan városokat alapított itt – ám most, hogy a háborúk széttördelték Levante mozaikját, ismét nomádként kell élnie tengődnie e tájon.

syrian-refugees-pick-tomatoes-jordan-620

Szír menekültek: a kisfiú önfeledten élvezi a játékot, mögötte felnőttek görnyedeznek: fillérekért szedik a paradicsomot. A véres polgárháborútól űzve több mint félmillió szíriai keresett oltalmat Jordániában.

 

Az ortodox keresztények újévi ünnepére, vízkeresztre gyülekeznek a hívők Amman mellett, az Izrael megszállta Ciszjordániát és Jordániát elválasztó szent Jordán folyó partján. Kegyes énekeket énekelnek, újrakeresztelkednek, közben át-átkiabálnak egymásnak a piszkosbarna vizű Jordán fölött: „És hogy mint van nénikém?” „Emeljétek fel a gyereket, hadd lássam jobban!” „Mondjátok meg Mirjamnak, hogy este felhívom!” Az Izrael és arab szomszédai között kirobbant 1967-es háború szétszakította a keresztény arab családokat. A Jordán medrében , mindkét parttól karnyújtásnyira , fémoszlop jelöli a határt. Fakózöld egyenruhás izraeli katonák és sötétkék uniformisban feszítő jordániai rendőrök állnak készenlétben, hátha valaki át akar gázolni a folyón. „Igazoltatás lépten-nyomon. Az agyunkba is befészkelte magát a sok akadály. Talán már nem tudnánk szabadon közlekedni” – mérgelődik Basszám Almohor. Ő mindig a legrosszabbra számít, így viszont néha kellemes meglepetések érik. A következő két napban számtalan látható és láthatatlan vonalon, kerítésen, falon, határvonalon kelünk át, tiltott övezeteket kerülgetünk. A Jordán Izrael megszállta nyugati partrésze, Ciszjordánia megyényi csak, de 2.7 millión lakják. Az 1993-as oslói megállapodás palesztin, illetve izraeli ellenőrzés alatt álló térségekre: A, B és C zónákra osztotta. A terület politikai térképe akár a beteg szívröntgenképe: pöttyök, foltok, üregek mindenütt. Elhaladunk az iszlám 8. századi remeke, jerikói Hisham-palota mellett (A zóna). A tűző napsütésben felkapaszkodunk a Nagy-hasadékvölgy keleti peremére (B zóna), megkerüljük a rengeteg konfliktust gerjesztő, szögesdróttal övezett izraeli telepeket (C zóna), később átvágunk egy természetvédelmi területen, végül egy izraeli lőtér érintésével (C zóna) Betlehembe (A zóna) jutunk, és összerogyunk a fáradtságtól. Olcsó szállásunkon az óra még a lagosi, a bukaresti és kijevi időt is mutatja. Onnan is jönnek zarándokok: az egész világ elzarándokol a Születés templomához.

Másnap vízhólyagos lábbal mi is beállunk az argentin, orosz, amerikai és francia hívők hosszú sorába. A zarándokok tenyerükre támaszkodva, tömjénfelhőben térdelnek a fényesre kopott köveken. A Születés barlangjának bejárata a középkori görög ortodox templomhoz tartozik, Jézus születésének sárgás fénnyel megvilágított szent helyére a szomszédos római katolikus székesegyházból, egy kis nyíláson keresztül kukucskálhatnak a hívők. Kipróbáltam: ceruzám épp hogy belefért a szűk lyukba. Íme egy újabb furfangos ciszjordániai megoldás – eszerint az egyházak is köthetnek amolyan „oslói megállapodás”-t.

Táncoló férfiak: karjukat összefűzik, lábukat magasra emelik, borosüveget lóbálva járják a körtáncot. Vöröslik már az ujjuk, markukkal úgy szorítják az üveg száját, nehogy kilöttyenjen a nedű. Fejüket hátravetik, önfeledten nevetnek. Dudáló autók közt dülöngélnek nagy vidáman az utcán. A gyerekeik a járdáról figyelik a jelenetet; az egyik minikatonának, a másik nindzsának, a harmadik gésának, a negyedik római centuriónak öltözött. „Fölvonul itt minden, amit gyűlölünk” – kiáltja oda nekem egy férfi tört angolsággal, hahotázva, aztán táncol tovább. Ő is haredi, a modern világi kultúrát elítélő konzervatív zsidó szekta tagja.

Tel-Aviv ultraortodox, szegények lakta külvárosában, Bene Berakban a férfiak, akár a varjak: súlyos, fekete kaftánt, fekete kalapot hordanak, az öregebbek hosszú szakállt, a fiúk pajeszt, hosszú, göndör oldaltincset viselnek. Az asszonyokon egyszerű szoknya, ormótlan cipő, fejükön fejkendő: sápadtan tűrik a hőséget, nézik a tivornyázó férfinépet. Mi ütött ezekbe az istenfélő emberekbe? Elment tán az eszük? Kvékerek fiesztája, imámok dzsemborija, mennoniták bacchanáliája?!

Dehogyis. Csupán arról van szó, hogy ez már egészen más világ, mint Afrika ősi földje, ahonnan elindultam. Megszentelt táj, egymásra visszhangzó hitek, ütközőpontok útvesztője. Más szóval: a Közel-Kelet. A BeneBerak külvárosában uralkodó ünnepi hangulat oka a purim. Az öröm, az élet ünnepe ez, annak emlékezete, hogy két és félezer éve a perzsa uralom alatt élő zsidók megmenekültek a pusztulástól. Xerxész főminisztere, Hámán le akarta gyilkoltatni őket, de a király hitvese, a zsidó Eszter nevelőapjával, Márkodeussal megakadályozta a vérengzést. Ádár havának 14. napján a zsidók azóta is ünneplik népük fennmaradását. Ilyenkor ajándékkal kedveskednek egymásnak, és addig kortyolják a bort, amíg mámorukban már képtelenek különbséget tenni a két hagyományos fohász: „Átkozott legyen Hámán!” és „Áldott legyen Márkodeus!” között. Beállok a vigadók közé. Jelmez sem kell; kopott gúnyám, lyukas cipőm, kócos hajam, naptól cserzett arcom rögtön elárulja, hogy messziről jöttem.

 

muslims-and-jews-at-king-davids-tomb-620

Zsidók és indiai muszlimok Dávid király sírjánál, a jeruzsálemi Sion-hegyen. Izraelben csak néhány hely akad, ahol a két vallás hívei egymás mellett imádkoznak. Zsinagóga, mecset, keresztény templom is épült a Sion-hegyen.

 

Bene Berak maskarás gyerkőcei nevetésben törnek ki, amint észrevesznek az övéik között, aztán pedig nekiállnak aprópénzt kunyerálni.

Ha belegondolok, végül is ez az én vándorutam sem más, mint egyetlen hosszú, haladó tánc.

Izraelből kelek útra, hagyom magam mögött Levante fortyogó katlanát. Haifában teherhajóra szállok, Szíria poklát kikerülve Ciprusra, onnan pedig Törökországba utazom.

Ám előbb még hosszú utat teszek a Haifától délre föltárt Kármel hegyi barlangokig, a világraszóló jelentőségű lelőhelyre, ahol a Homo sapiens százezer éves maradványai előkerültek. A Kármel volt az emberiség akkor ismert világának határa: odáig jutott el Afrikából a középső kőkori ember.

Izzasztó gyalogtúra után viharos szélben a barlangokhoz. Az illetékesek jó ötletnek vélték, ha állatbőrbe öltöztetett plasztik embereket állítanak a sziklamenedék félhomályába. Ahogy elnézem, a bábuk Homérosz „borsötét” tengerét figyelik festett szemükkel: a a Földközi-tenger térségét, ahol modern kultúránk született.

Emlékeimben mégsem a Kármel, hanem a Holt-tenger partja közel-keleti vándorlásom utolsó helyszíne. Nyomorgó beduin családdal táboroztam ott két hónappal hazautazásom előtt. Az apa, Ali Szalám alumínium italos dobozokat gyűjtött az országút széléről; kamasz lány felesége, a koszlott ruhájú, félénk mosolyú Fatima ócska műanyag ponyva alatt ringatta beteg gyermeküket, közben a közeli földekről összelopott paradicsomból főzte nyomorúságos vacsorájukat.

Az országúttól kőhajításnyira luxusszálló fényei világítottak. Elképzeltem, amint az üvegablakok mögött egy másik házaspár álldogál. A férfi megfordul, odamegy a minibárhoz, bort tölt kettőjüknek, aztán bámulnak kifelé az éjszakába. Vajon látják-e tábortüzünk fényét? Hallják-e a kisgyerek szűnni nem akaró köhögését? Ugyan, dehogy hallják. Próbáltam haragudni rájuk, de nem ment. Ők sem rosszabbak vagy jobbak, állapítottam meg magamban, mint bárki más, aki a sivatagi utakon rója a kilométereket. Ez vándorlásom egyik fő tanulsága. Máig magam előtt látom a beduin családot és a szállóvendégeket – meg az utat, amely nemcsak elválasztja, de össze is köti őket.

orthodox-christians-church-holy-sepulchre-620

Kelet-európai ortodox keresztény zarándokok a jeruzsálemi Szent Tűznél, amely hitük szerint húsvét szombatján lobban fel Jézus sírjánál, a Szent Sír templomban, másik nevén a Feltámadás templomában.

 

Írta: Paul Salopek
Fényképezte: John Stanmeyer
Megjelent a National Geographic Magazin 2014. decemberi számában
Képek: Pilgrim Roads – Photo Gallery – National Geographic Magazine

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s