Pilinszky János emlékezete

Közzétette:

 

 

93 évvel ezelőtt született Pilinszky János, Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő.

pilinszky_janos_versszinhazPilinszky János (Bp., 1921. november 27. – Bp., 1981. május 27.): költő, író. Értelmiségi családban született. A törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik Pilinszky Jánosra még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak. Verseinek egyik első értő olvasója testvére, Pilinszky Erika volt, akinek öngyilkossága (1975) jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett; jogot, majd magyar és olasz irodalmat, valamint művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Első verseit 1938 végén, 1939 elején a Napkelet, az Élet és a Vigilia közölte; ezeket később nem vette föl kötetbe. 1941–44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élménye lett a találkozás a koncentrációs táborok borzalmaival. 1946–48-ban az Újhold társszerkesztője volt. Nevét joggal sorolják ugyan az Újhold köréhez, de hasonló erős szellemi és személyes kapcsolat fűzte más csoportosulásokhoz is, így a Vigilia és a Válasz köréhez. Verseit a Magyarok és a Válasz közölte. Első kötetével (Trapéz és korlát, 1946) 1947-ben elnyerte a Baumgarten-díjat. 1947—48-ban ösztöndíjasként több hónapot Rómában töltött. A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott, az irodalmi élet perifériájára szorult. Ekkoriban verses meséket írt; meséket tartalmazó kötetével lépett a kényszerű hallgatás után először a nyilvánosság elé (Aranymadár, 1957). 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó felelős szerkesztője, 1957-től az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa; nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. A II. világháború utáni magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye a Harmadnapon (1959) című kötete. Eredetileg a Senkiföldjén címet szánta neki, de kénytelen volt megváltoztatni, mert megjelenését ehhez kötötték .Az 1960-as évek elejétől számos alkalommal utazott Nyugat-Európába; Párizsban hosszabb időt is töltött, 1975-ben Amerikába is eljutott. Nemzetközi elismerését kiváló versfordításaikkal olyan költőtársak segítették, mint az angol Ted Hughes és a francia Pierre Emmanuel. (1976-ban Ted Hughes vendégeként aratott sikert Londonban.) 1970 végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett Pilinszky János utolsó alkotói korszaka, amely a Szálkák (1972) című kötettel kezdődött, és a Kráter (1976) című gyűjteménnyel zárult.1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete („novellája”) készült el. Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon. Míg az ötvenes években viszonylag szűk körben ismerték, a hetvenes években már általános elismerés övezte. 1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve – ha lassan és megkésve is – a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve.Munkásságát ritkán jutalmazták. Az 1947-ben neki ítélt Baumgarten-díj után a következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban Kossuth-díjat kapott; ám a felé forduló figyelem részben megzavarta, fokozta szorongásait. Önéletrajzaim című „vertikális regényének” egyik fejezetéből filmet rendezett volna, Kocsis Zoltán társaságában pedig operát akart írni. E terveiből semmit sem tudott megvalósítani; alig egy hónappal Ingrid Ficheux-vel kötött házassága után elhunyt.Első korszakát, a Trapéz és korlát 1942–43-ban írt verseit, az egzisztencializmussal rokon világkép jellemzi. A „tanúk nélkül dolgozó pokol” megszólaltatói; magányosságra ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés sem válthat meg; bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a szerelem is „kegyetlen, néma torna”, kettős magány, közös elítéltség. A magyar költészetben Füst Milán „kozmikus szomorúsága” és a „világhiánytól” szenvedő József Attila áll Pilinszky Jánoshoz legközelebb.Később a háború cezúrát húzott pályáján: az 1946-tól írt versek – a Harmadnapon, a Rekviem (1964) és a Nagyvárosi ikonok (1970) című kötetek – világának középpontjában már a koncentrációs táborról (az emberiség „egyetemes botrányáról”) szerzett tapasztalatok állnak. Legnagyobb költeményei (Harbach 1944, 1946; Négysoros, 1956; Harmadnapon, 1959;Apokrif, 1956) apokaliptikus látomások, amelyekben az idő megállt, örökös jelenné lett a múlt. A KZ-láger az emberi létezés tragikumának és (egyúttal) a bibliai szenvedéstörténetnek válik szimbólumává: a táborok foglyainak szenvedése Krisztus kálváriájának tömegméretű megismétlődése. Az Apokrif, melynek nyelvi összetettsége és hőfoka Vörösmarty Előszó című költeményéhez hasonló, a világháború élményét és az utolsó ítélet látomását, a tékozló fiú és a Megváltó történetét vonatkoztatja egymásra. Ekkori versei a nyelvi sűrítés és feszültségteremtés rendkívüli teljesítményei; a legbanálisabb szavak is elementáris erővel hatnak; a szöveg fontos alkotóelemévé válik a csend, az elhallgatás. Lírájának legfőbb szemléleti paradoxona a feltétlen hitnek és a létbe kivetettség abszurditásának egyidejű élménye. Szemében a költészet tetőpontja a Szent Ágoston-i soliloqium: a lélek magányos beszélgetése Istennel. „Költő vagyok és katolikus” – mondta magáról, elhárítva a katolikus költő címkéjét. Rembrandtban, Hölderlinben, Emily Brontëban, Van Goghban s mindenekelőtt Dosztojevszkijben és József Attilában ismerte fel szellemi rokonait.A hatvanas évek végén eljutott az elnémulás küszöbére, a Nagyvárosi ikonokkal lezárult nagy periódusa. A Szálkák versei lávaömlésszerűen születtek, saját vallomása szerint két vagy három hét alatt írta meg őket, míg az egész előző életmű több mint húsz esztendő termése. Az 1971 után írt versek töredékesen kihallgatott monológok benyomását keltik, naplószerűek, pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A Szálkák költészete az Isten nélkül maradt evilág ürességéről szól. A Végkifejlet (1974) versei sűrített belső történéseket, szimbolikus jeleneteket rögzítenek. Míg a korábbi, második korszakot a megváltatlan ember tragikuma, a harmadikat a megváltott ember üdvözülésének gondolata hatja át.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Veres András szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s