Franz Schubert

Közzétette:

 

186 évvel ezelőtt meghalt Franz Schubert osztrák zeneszerző, a modern dal megteremtője.

Franz Seraph Peter Schubert (Bécs, Himmelpfortgrund, 1797. január 31. – Bécs, 1828. november 19.), osztrák zeneszerző.

Bár nagyon fiatalon halt meg, több mint hatszáz romantikus dalt, több szimfóniát, szonátát, vonósnégyest, operát és egyéb darabot írt. A dallamok és a líricizmus iránti természetes érzékenységével Schubert a 19. század legtehetségesebb zeneszerzői közé tartozik.

Élete során nem volt kimondottan elismert, de 31 éves korában bekövetkezett haláláig több mint 100 műve már megjelent nyomtatásban. Nem tudott állandó megélhetést biztosítani magának, leginkább barátai támogatták, illetve apja alkalmazásában állt.

Őt tartják a bécsi klasszicizmus utolsó mesterének, ill. az első romantikus zeneszerzőnek.

Franz Schubert

Franz Schubert

(1797-1828)

Bécsi komponista. Több mint hatszáz dalt írt, valamint zenekari művet és kamarazenét. „Zsenim és nyomorúságom gyümölcsei, és amelyeket legmélyebb bánatomban írtam, a világ úgy tetszik, azokat kedveli leginkább.”

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Még fiú korában, miután előadták néhány Klopstock verseire írott dalát, megkérdezte egyik barátjától, hogy szerinte érdemes-e ilyesmivel foglalkoznia. A barátja azt mondta, hogy máris a legjobbak közé tartozik, mire Schubert ezt válaszolta:

– Nyugodt pillanataimban néha én is így érzem, de ki tud zenét írni Beethoven után?

Egy este, a Tankréd előadásáról hazatérve, barátai kórusban dicsérték Rossini zenéjét, különösképpen a nyitányt. Schubert, aki túlzottnak érezte a dicséretet, kijelentette, hogy ő bármikor tud írni ilyen nyitányt. A társaság egy pohár jó bort ajánlott fel neki, ha bebizonyítja. Schubert azon nyomban megkomponált egy zenekari nyitányt, aztán egy másikat, és a Nyitányok olasz stílusban címet adta nekik.

A baráti estéken bőséggel fogyott a bor, a jó Vogl* egymás után énekelte a szebbnél szebb dalokat, szegény Schubert pedig addig kísérte őt zongorán, mígnem rövid, vastag újjai megtagadták az engedelmességet. Még ennél is rosszabbak voltak a társas összejövetelek – az úgynevezett virslibálok –, melyeken nem volt hiány a szebbik nem képviselőiből. Ezeken „Bertl”, ahogy Schubertet barátai szólították, egész este a zongoránál ült, és az utolsó keringőig a talpalávalót billentyűzte. Az alacsony, testes, alaposan megizzadt emberke csak azután jutott néhány falathoz. Nem csoda, hogy többször megszökött, és a Schubertiáda olykor Schubert nélkül zajlott le.

* Johann Michael Vogl (1768-1840), baritonénekes, Schubert legtöbb dalát ő mutatta be.

Éjfél után egykor még mindig italoztunk, és az utolsó állomásunkon, Schubert törzshelyén cseráltünk eszmét a zenéről a forró puncs fölött. Ekkor bejött két hivatásos muzsikus, az operazenekar jól ismert tagjai, mire Schubert azonnal félbeszakította a fejtegetését. Azok odasiettek hozzá, megrázták a kezét, és elhalmozták dicséretekkel. Mint kiderült, új darabot szerettek volna tőle a következő koncertjükre, és nagyon bíztak benne, hogy a kedves mester megteszi nekik ezt a szívességet.

Többszöri kérlelés után Schubert kibökte:

– Nem, maguknak én semmit sem írok.

– Semmit? – kérdezték megütközve.

– Semmit, semmilyen körülmények között.

De miért, Schubert úr? Mi is művészek vagyunk, akárcsak ön. A legjobbak Bécsben.

– Művészek?! – pattant fel Schubert a puncsot félretolva. – Kottanyűvők, nem egyéb! Az egyik egy cső szárát rágcsálja, a másik meg a rézre tapad és felfújja pofazacskóit. Ki beszél itt művészetről? Ipar ez, ügyeskedés. A művész én vagyok, én Schubert, Franz Schubert, akit mindenki ismer és értékel, aki nagy és szép dolgokat írt, amiket maguk meg se értenek, és akinek a keze alól újabb szép dolgok, kantáták, vonósnégyesek, operák és szimfóniák fognak kikerülni! Én nem tánczenét írok, ahogy az idióta lapok írják, és idióta emberek ismételgetik. Én Schubert vagyok, Franz Schubert!

– Másnap reggel sietve átmentem a barátomhoz, aki még ágyban volt, és szokásához híven, szemüveggel az orrán bóbiskolt.

– Te vagy az? – kérdezte, amikor megismert. Megigazította a szemüvegét, és szégyenlősen kezet nyújtott. Nem tudtam megállni, hogy ne hozzam szóba az előző este történteket.

– A csibészek! – mondta Schubert kedélyesen. – Megírom nekik a kért szólókat, és ugyanúgy hízelegnek majd nekem. Ismerem én a fajtájukat!

Eduard von Bauernfeld, Schubert barátja

Lachner* elment Schuberthez, és úgy látta, nincs nagy munkakedve.

– Igyunk egy kávét – mondta Schubert, és elővett egy régi darálót. – Legértékesebb tulajdonom! – mondta.

Megtöltötte, és szemüvegét levéve, őrölni kezdte a szemeket.

– Megvan! Megvan! Te rozsdás kis kacat! – kiáltott fel, és örömében úgy feldobta a darálót, hogy kipotyogtak belőle a kávészemek.

– Mi van meg, Franz? – kérdezte Lachner.

– Kész csoda ez a kávédaráló – magyarázta Schubert izgatottan. – Dallamok, témák röppennek ki belőle. Figyeld, ta-ra-ta, ez az! Napokig nincs egy ötleted, ez a kis tekerentyű meg egy pillanat alatt talál neked! Azzal énekelni kezdte a d-moll vonósnégyest, a halál és a lányka témáit. Lachner pedig híven lejegyezte azokat.

*Franz Lachner (1803-1890), német karmester és zeneszerző.

1827 telén Ferdinand Hiller*, tanárával Hummellel egy bécsi koncerten Schubert dalait hallgatta. Michael Vogel énekelt, és a szerző kísérte zongorán. A tizenhat éves Hiller döbbenten látta, hogy Hummel „ötven év zenei tapasztalatával” végigsírja az előadást. Elhatározta, hogy felkeresi az ismeretlen zeneköltőt, és másnap megjelent Schubert szerényen bútorozott lakásában. Schubert széles kottapultjánál állva, épp komponált.

– Ilyen sokat ír? – lepődött meg Hiller a körülötte heverő tömérdek kéziratot látva.

– Minden reggel komponálok – felelte Schubert komolyan. – Ha befejeztem egy darabot, máris újat kezdek.

* (1811-1885), német zeneszerző és karmester.

A Beethoven koporsóját kísérő húszezres tömegben Franz Schubert is ott volt 1827. március 29-én. A währingi temetőben lezajlott búcsúszertartás után Schubert és barátai egy fogadóba mentek inni. Schubert e szavakkal emelte poharát:

– Arra, kit most temettünk el!

A másodikat pedig:

– Arra, ki elsőnek követi őt!

Húsz hónappal később, 1828. november 19-én Schubert meghalt. Mindössze harmincegy éves volt.

Schubert egyre borúsabb lett. Amikor megkérdeztem tőle, mi a baj, csak ennyit mondott:

– Hamarosan hallani fogod, és akkor megérted.

Egy nap így szólt:

– Gyere el Schoberékhez*, eléneklek nektek egy megható dalciklust.

Érzelemtől áthatott hangon a teljes Téli utazás-t elénekelte nekünk. A dalok komor hangulata lesújtott minket, és Schober azt mondta, neki egyedül A hársfa tetszett. Schubert ezt válaszolta:

– Ezek állnak a legközelebb hozzám, és ti is meg fogjátok szeretni őket.

Ez a ciklus volt a hattyúdala. Ettől kezdve folyton betegeskedett.

Kedves Schober!

Beteg vagyok. Tizenegy napja semmit sem ettem és ittam. Úgy kimerültem és elgyöngültem, hogy alig tudok kimenni. Rinna ápol. Bármit veszek magamhoz, rögtön kijön belőlem.

Szörnyű állapotomban, légy olyan kedves, szerezz nekem valami olvasnivalót. Coopertől már olvastam Az utolsó mohikán-t, a Sólyomszem-et, A nyomkereső-t és A telepesek-et. Ha van még valami tőle, kérlek, tedd le Bogner asszonynál a kávézóban. A bátyám, aki maga az élő lelkiismeret, majd lelkiismeretesen elhozza nekem. Bármit küldhetsz.

1828. november 11.

Barátod,

Schubert

Schubert utolsó levele
*Franz von Schober (1796-1882), költő.
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 111-115.oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

2 comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s