A „Cigány császár palotája”

Közzétette:

 

 

169 évvel ezelőtt megszületett Lechner Ödön építész, az Iparművészeti Múzeum tervezője.
Lechner Ödön (Pest, 1845. augusztus 27. – Budapest, Terézváros, 1914. június 10.) építész, a magyar stílusú szecesszió úttörője. Bátyja Lechner Gyula festő, fia ifj. Lechner Ödön (Lechner János Ödön) festőművészek, unokaöccse Kismarty-Lechner Jenő építész.

 

Iparművészeti Múzeum_450xAz Iparművészeti Múzeum épülete Budapesten (1893-96)

 

A szecesszió, amely Magyarországon mindig egy sajátos népies karaktert hordozott, Budapesten különösen gyakran volt maga a botrány. A késő XIX. század legeredetibb és legnagyobb hatású magyar építésze, Lechner Ödön az 1900-as évek elejére szakmailag meg nem értve, elkeseredve próbált érvényesülni. Legjelentősebb műve, az Iparművészeti Múzeum épülete a magyar szecesszió iskolateremtő alkotása. Lechner stílust akart létrehozni és nagyon helyesen jött rá arra, hogy ez – legalábbis nagyvárosi léptékben – csak ornamentális alapon valósítható meg. A magyaros karaktert a díszítés, az ornamentika kell, hogy hordozza, s a Zsolnay-féle épületkerámia tökéletesen alkalmasnak tűnt arra, hogy akár többemeletes, óriási házakat is színes ékszerdobozként lehessen megjeleníteni. Lechner egy valóságos keleti bazár színességét és formai gazdagságát álmodta meg a ferencvárosi aszfaltra, közel a Pál utcai fiúk grundjához. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a “cigány császár palotájá”-nak csúfolt épület Budapest egyik emblémájává vált. Lechner azonban ezt már nem élte meg. Mellőzve és szegényen halt meg 1914-ben.

Rippl_Portrait_of_Ödön_Lechner
Rippl-Rónai József – Lechner Ödön portré

A temetési menet a műcsarnoki ravataltól indult, majd az Andrássy út, a Nagykörút és a Rákóczi út érintésével jutott el a Kerepesi temetőbe. Lechner Ödön – barátainak és ismerőseinek csak Papszi – utolsó útján tízezrek álltak sorfalat és minden fővárosi építkezésen elhallgattak a kalapácsok, leállt öt percre a munka. 100 évvel ezelőtt üresen maradt a Japán Kávéház művészasztalának egyik „törzsfőnöki” széke is.

Amelyből az idős építész – miközben odafülelt azért a magasröptű beszélgetésekre – a visszaemlékezések szerint sokszor kipillantott az ablakon, „nehogy elmulasszon egy arra elhaladó szép kislányt”. Lechner „újai mindig piszkosak voltak a puha ceruzától”, mert az új és magyar építészeti stílus megteremtéséhez bizony sokat kellett rajzolni. Még egy olyan mesternek is, aki a Berlini Építészeti Akadémiáról kikerülve itáliai, francia és angol tanulmányútjain megtanulta, amit csak a szakmából meglehetett.

És egy identitását kereső és ekkoriban megtaláló, gazdaságilag prosperáló országban mit is tehetne mást egy ambíciózus magyar építész, mint azt, hogy megpróbálja kialakítani az új építészeti technikák és anyagok (öntöttvas és acél szerkezetek, vasbeton) felhasználásával a magyar építészeti stílust. Lechner, akinek bajor ősei Buda visszavívásának évében érkeztek Magyarországra, mondhatni jó helyre született. Nagyapja, Lechner Nepomuki János kőbányai téglagyárának ügyei mellett talált időt 1808-tól arra is, hogy a Szépészeti Bizottság elnöke legyen. A téglagyár irányítását halála után Lechner Ödön kapja meg, itt ismeri meg az égetett anyag tulajdonságait, amire még nagy szüksége lesz a későbbiekben.

Lechner ugyanis a látványosan egyéni formavilág mellett külön hangsúlyt fektet az épületeinek külső burkolására és tetőfedésére. Az erre felhasznált anyag a Zsolnay Vilmos és Wartha Vince által kifejlesztett pirogránit, vagy eozinmázas kerámia. Amely sokáig megtartja színét és ellenáll az időjárás viszontagságainak – az Iparművészeti Múzeum cserepeinek cseréje 100 év után vált aktuálissá. A homlokzati és belsőépítészeti díszeket, az anyag rendkívül élénk színhatásait felhasználva a magyar népművészetből, különösen a szűcsmintákból merítette. Mint ahogyan fogalmaz is: ő a meglévő népies motívumainkat oltja csak a modernbe, mert a magyar nemzeti stílus megvan szerinte a magyar népnél, csak meg kell találni, ki kell találni szabályait és bele kell mélyedni sajátos szellemébe. Azért, hogy „majdan mint kultúremberek, belevigyük e formák szellemét a mai kor nagyobb, fejlettebb, sőt monumentális építő feladataiba”. Nos, ez utóbbi elhatározás már nem ment annyira könnyen, hiszen Lechnernek – pont eme törekvések miatt – a szakmában és a közéletben sok ellenfele is akadt. Az Iparművészeti Múzeumot a cigány császár palotájának nevezték, amikor pedig állítólag egy főhercegasszony meglátta a Ferenc József jubileumi templomához készített terveit, arra a megállapításra jutott, hogy „ez nem templom, ez mecset”.

Így fordulhatott elő, hogy 1902-ben Wlassics Gyula jóvoltából letiltották az állami megrendelésekről. Igaz, erre az időre már „nagy” épületei (Iparművészeti Múzeum, Magyar Állami Földtani Intézet, Postatakarékpénztár, Szent László plébániatemplom) mind elkészültek. Utolsó vállalkozása 1907-től a pozsonyi Szent Erzsébet, avagy a Kék templom megépítése volt. Ennek befejezése előtt két évvel, 1911-ben, a római nemzetközi építészeti kiállításon nagy aranyéremmel tüntették ki életművéért. Amelyet számos követő és tanítvány vitt tovább, és amely meghatározó lett a magyar építészet történetében.

Lechner_kektemplomKék templom Pozsony (1907-13)
Forráslista: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (289-290. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711
Pálffy Lajos – Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet

 

4 comments

  1. Péter, a Bellák Gáborék írása ok. De Lechner a nemzeti és magyaros stílus megteremtésén fáradozott. Ezért nem az iszlám formakultúrát, hanem az ázsiai építészet díszítő- és formavilágát is felhasználta. A Habsburg udvarnak nem tetszett a nemzeti (magyaros) stílusra törekvés, amely a bécsi udvartól való függetlenségi törekvéseket is magába foglalta. Egyébként a bécsi, brüsszeli, müncheni stb. szecesszióra szintén hatott a keleti formakultúra. Ezért nevezhették “cigány császárnak” azt azt embert, aminek sem az iszlámhoz, sem a cigánysághoz nem volt semmi köze.

    1. Értékes hozzászólásodért hálás vagyok. Köszönöm Karcsi!

      Az író, újságíró, művelődéstörténész, a magyar anekdotakincs kötetekbe
      rendezője, Tóth Béla – így utólag talán némi meglepetésünkre –
      nem ismerte fel Papszinak a nemzeti építészet formálásában betöltött
      korszakos szerepét. A millennium évkörében, szóban és írásban is „a
      cigány császár palotájaként” sajnálta le Lechner Ödön szokatlan karakterű
      alkotását, az Iparművészeti Múzeum gazdag formavilágú épületét.
      Bajban vagyunk mi bizony a nemzeti építészet fogalmának meghatározásával.
      Hát még gyakorlatának sokszor valóban meglepő jelenségeivel.
      Lechner esetében különösen. Hiszen személyében joggal
      ünnepeljük a magyar szecesszió nagy hatású, iskolateremtő építészét,
      miközben nem szembesítjük ezzel a ténnyel azt a másikat, hogy ez az
      1800-as évek végén kibontakozó európai stílusirányzat már a nevében
      is a szakítást testesíti meg mindazzal, ami addig volt. Az akadémikus
      ízlésben fogant régivel. (Szecesszió = kivonulás). Szó sincs itt bizony
      nemzetről, gyökerekről, visszatérésről. Arról már nem is beszélve, hogy
      bár Papszi esetében vitathatatlanul erős francia hatásra alakult ki az a
      sajátos stílus, amit a modern időkben szokásosan magyar szecessziónak
      neveznek – miközben maga az irányzat s jellemzői német-osztrák
      irányból közelítették meg a Lajtán-túlt –, aligha kérdés, hogy szűk két
      generációnyi idővel szabadságharcunk véres leverése után csak erős
      gyanakvással lehet vonzónak találni egyszerre azt, ami nemzeti s azt,
      ami Ausztriából közeledik.
      Amúgy Papszit – Japán kávéházbeli társasága, barátai, kollégái, a
      közönség s a kávéház előtt sétáló, rajongással megbámult lányok és
      asszonyok nevezték úgy, ahogy korán elhunyt fia becézte az édesapját
      – nem bántotta Tóth Béla bővített bonmot-ja. Amit az író később,
      a Lechner rajongó Lyka Károly hatására nyilvánosan is visszavont
      egyébként. Az őshazát vélte ugyanis megtalálni a mester a messzi
      keleten. Díszítő motívumainak ihletforrása nem csak a magyar népművészet,
      de a hinduk világának mesés formakincse is. Nincs a minősítésben
      tehát semmi sértő. Gazdasági migránsként érkezett, száz
      s száz évek óta velünk élő honfitársaink művészetére mutatva őt
      ócsárolni – le is írta, ki is nyomtattatta ezt a véleményét – nem okoz
      neki fájdalmas sebeket, nem rombolja a presztízsét. Ennek hivatalos
      elismerését egyébként sem élvezte soha. Tanítványaitól, barátaitól
      kapta meg a minden alkotót éltető, életben tartó, nélkülözhetetlen
      elismerést. A „nemzet hivatalos építésze” cím az ő évtizedeiben is
      más(ok)nak jutott. De nem is harcolt rangért, kitüntetésért, hivatalos
      megdicsőülésért. Barátságos, mosolygós, bár barátai körében szenvedélyesen
      érvelő, vitatkozó, de soha sem nyersen elszánt értelmiségi.
      Főleg, ha életének programjáról van szó: „mindig egy magyar
      nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem.”

      Buza Péter – Budapest – 40. évf. 10. sz. (2017. október)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s