Az erdélyi fürdők aranykora

Közzétette:

 

 

A fürdőkultúra, a legrégibb műveltségi javak egyike, történeti és földrajzi tagoltsága igen összetett és változékony. Annyira, hogy szováta-fürdő2.gyakran jellemző lehet egy civilizációra. A köznapi megközelítés elsősorban a tisztálkodásra, tágabb értelemben a testápolásra gondol, pedig az csak az egyik fontos eleme. Szerves részét képezi az egészségügynek és az orvostudománynak, sőt akár a vallási és a köznapi szokásoknak, esetenként a művészetekhez is kapcsolódik. Az egykori Habsburg Birodalomban és a vele szomszédos, főleg délnémet, svájci, észak-itáliai területeken, majd kiváltképpen az Osztrák–Magyar Monarchiában olyan karakteres fürdőélet alakult ki, amelyet ma egyedi kultúrtörténeti jelenségként tartunk számon.

Közvetlen előzményei a 18. század utolsó harmadáig nyúlnak vissza. Több feltétel szerencsés találkozásából született. A legfontosabb, a gyógyhatású ásványvizek gazdagsága a térség számos vidékén régi földtörténeti korok óta adott volt. Ehhez társult a késő tavasztól kora őszig kedvező éghajlat, a változatos domborzat és növényzet, csaknem mindenütt az elragadóan szép táji környezet. Habár némelyik gyógyvizet az ókortól kezdve ismerték és éltek vele, a természeti kincsek igazi felfedezéséhez, majd hatékony használatához szükség volt a fölvilágosodás természetkultuszára, a modern orvostudomány és a vegyészet kibontakozására is. Ám a leghatásosabb forrás és a leggyönyörűbb táj vonzása sem érvényesülhetett igazán kedvező megközelítési lehetőségek híján. Nem szólva a kényelemről, azaz a vendégnek az otthonában megszokott körülményekhez hasonlót kellett találnia a fürdőhelyen is. Mind a közlekedési útvonalak, mind a fürdőhelyi épületek és felszerelésük kiépítéséhez azonban pénz, főleg beruházható tőke kellett. Végül nem feledkezhetünk meg a polgári társadalom leleményéről, a munkaidő és a szabadidő világos megkülönböztetéséről, döntően annak a fölismerésnek a tudatosulásáról, hogy a valóban eredményes munkához szükség van pihenésre, akár a lehetőleg teljes kikapcsolódást biztosító többhetes szabadság igénybevételével is. Az elmondottakból következik, hogy a fürdőélet, e manapság kissé régies ízű szó jelentése miért foglalta magában hosszú ideig a tisztálkodást, a gyógyulást, a pihenést, a nyaralást, sőt a szórakozást egyaránt.

Erdély – a hajdani fejedelemség természetföldrajzi egységet is alkotó területét vesszük alapul – fürdőéletével pontosan beleillik a vázolt történeti és kulturális keretbe. A fürdőélet szó nemcsak összetett jelentésű, hanem hajdanvolt hangulatos világot is idéz legendákkal, anekdotákkal, nosztalgiával fűszerezve. Gazdag erdélyi hagyományából rövid írásunk néhány jellemző vonást és részletet villant föl.

Erdély nemcsak az 1918 előtti Magyarországot vagy az Osztrák–Magyar Monarchiát tekintve, hanem világviszonylatban is különösen bővelkedik értékes ásványvizekben. Ezek nagyobb része az egykori vulkáni tevékenység maradványaként a Székelyföldön és annak környezetében természetes forrásként bugyog föl a földből, másik jelentős hányada a nagytáj főleg nyugati-délnyugati vidékein a kősó-lelőhelyekhez kötődik. Az egészen különleges természeti tünemények közül elég megemlítenünk a mára lényegében eltűnt kovásznai iszapvulkánt, a Pokolsárt, a torjai Büdös-barlangot, Székelyföld-szerte a magas gáztartalom miatt „lobogó”-nak hívott forrásokat vagy a páratlanul tömény sós vizű szovátai Medve-tavat.

A ma működő fürdők bárhol Európában, ha egykor a római birodalom területén feküdtek, érthető módon reklámozzák ókorig visszanyúló múltjukat. Erdélyben leginkább romai-furdo-AlgyogyfurdoAlgyógyot sorolhatjuk ebbe a körbe. Arról is nevezetes, hogy az önálló fejedelemség korában magából a fejedelmi udvarból szívesen időztek itt, magyar neve pedig eredeti jelentéssel tanúsítja középkori használatát. Bánsági fekvése miatt írásunk körébe ugyan nem tartozik bele, de párhuzamként megemlítjük az Erdély-széli, nagyhírű Herkulesfürdőt. Nevét tudatosan az ókorra utalva kapta a 18. században, miután a felszíni római romok mellett egy építkezésnél a földből Herkules-szentély bukkant elő.

A kiegyezés korát tekintve szembetűnő az erdélyi fürdőhelyek kiépülésének általában az Osztrák–Magyar Monarchiához, de azon belül a szűkebb Magyarországhoz is viszonyított megkésettsége. Ha azonban ezt az állapotot nem nyugati irányból, hanem keletről és délről tekintjük, egészen másként látjuk. Erdélytől délre és keletre egyáltalán nem alakult ki a Közép- és Nyugat-Európára jellemző fürdővilág. A Déli- és Keleti-Kárpátok, mint számos más területen, itt is Nyugat- és Kelet-Európa közötti kulturális határvonal, Erdély pedig – akár a korábbi évszázadokban nagyon gyakran – ezúttal szintén fontos európai műveltségjelenségnek a legnyugatibb elterjedési területe.

A 19. század közepéig az erdélyi gyógyvizek többségét nemhogy távoli tájakon, messzi országokban, de még magában Erdélyben is kevéssé ismerték. Amennyiben tudtak gyógyhatásukról, használóik nagyobbára szűkebb környezetükből kerültek ki, amit leginkább a hátrányos közlekedési viszonyok és a fürdők kiépítetlensége magyaráz. A magyar nyelv a látogatók zömére utalva, parasztfürdőnek nevezte a szegényes infrastruktúrájú, elsősorban a közvetlen környezet lakóit vonzó kis fürdőket. Ezek egy része mindössze szabadban földbe mélyített fürdőzési lehetőséget biztosított, többnyire kisebb medencefélét, melynek oldalait fával, vesszőfonással erősítették meg, s rendszerint szerény, átöltözésre alkalmas helyiséggel egészítettek ki. A közeli múltban a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület által szervezett kalákákban a Hargita-hegységben és környékén számos elhanyagolt forrás rekonstrukcióját vagy addig alig ismert borvíz föltárását végezték el. Ezek az egyszerű igényeket szolgáló, környezetbarát kis fürdők, ha nem is pontos másai a régieknek, de hitelesen mutatják be, milyenek lehettek a modern fürdővilág előtti fürdési lehetőségek. Ugyanis amit a 19. században a fejlettebb fürdőkultúra megjelenése után népinek, parasztinak kezdtek tartani, valójában korábbi századok archaikus formáinak öröksége, eredetileg társadalmi hovatartozásra tekintet nélkül használták. A nagy múltú sóbányák felhagyott aknáinak vizében hasonlóan egyszerű körülmények között folyt a fürdőzés. A településen kívül fekvő kis fürdőket azonban – nem lévén közvetlenül mellettük szálláshely – alkalomszerűen látogatták. A fürdőzést társas együttlétnek mondani aligha lehetett.

A kúrának is voltak archaikusabb formái. Például a Medgyesszékhez tartozó Felsőbajomba Báznafürdő(Bázna) a 19. század közepén már nagyobb távolságból is érkeztek vendégek, akik a községbeli jómódú szász parasztcsaládok házainak első szobáit bérelték. A kora délelőtt a fürdőházban zajló fürdőzés után az asszonyok háztartásukkal foglalatoskodtak. Az ebéd elmúltával keveset pihentek, majd átöltöztek, és látogatták egymást. Akár a helybeliek, patriarchális szokást követve, kiültek a házak előtti padokra, és beszélgettek. Más találkozási alkalom nem kínálkozott, ez volt a legfőbbElőpatak szórakozásuk. Az ebben az időben legnevesebb erdélyi fürdőnek számító Előpatakon már léteztek fürdőépületek és szálláshelyek, de a nők mulatsága itt is egymás fölkereséséből és kötögetésből állt, míg a férfiak sétálgattak, szintén diskuráltak, kocsmában kvaterkáztak.

A világhírű borszéki víz története arról tanúskodik, hogy a legkiválóbb adottságokért akár komolyabb törődést is vállaltak a vendégek. Különösen azok, akik a korban évről évre fölbukkanó újabb és újabb nagyszerű helyek iránt érdeklődtek. Borszék híre az 1880-as években kezdte legyőzni a távolságot és az elzártságot. A táj és borvíz nagyszerűsége egyre több embert vonzott, a vasút azonban a mostaninál jobban elkerülte. Vonat-lovas kocsi társítással a brassói vasútállomásról 189 km, a szászrégenitől 95 km, a piatraitól a Tölgyesi-szoroson át 85 km „társaskocsival” (postakocsival) megteendő út várt a vendégre. Ezért javasolta a fürdőkalauz, hogy a Brassóból indulók az útba eső székelyföldi fürdőkön töltsenek egy-két napot. A korabeli útikalauz a Szászrégenből indulók lehetőségét közelebbről így írta le: „A kocsiút Szászrégentől Borszékig bár teljes 8 és fél órát vesz igénybe, azért mégsem fárasztja ki az embert, a tiszta, éles, balzsamos levegőjű havasok közt való utazás még üdít, edz és erősít. Innen van az, hogy Borszékre érkezve alig érez fáradtságot, törődöttséget az ember.” Egyébként Kolozsvárt 1870-ben, Marosvásárhelyt 1871-ben, Brassót 1873-ban érte el a vonatközlekedés. Kiépülése és a tömegkommunikáció terjedése nyomán jól követhetők a változások, a helyzet kétségkívül lassan javult. A Székelyföldet általában is hátrányosan érintette, hogy csak a múlt század első évtizedében hálózták be a vasutak s akkor is gyéren. A Maros-völgyi vonal 1909-ben ért Borszék közelébe, a fürdőhelynek tudvalévően máig nincs közvetlen vasútja.

Akadt vélemény (1902), mely szerint nem minden esetben volt föllendítő hatása a vasútnak, netán az erdélyi fürdőktől a vasút szoktatta el az előkelőbb vendégeket. „Erdélynek kivételes volt a helyzete addig, míg területét a vasutak be nem hálózták. Akkor Kolozsvár még olyan messze volt Budapesttől, hogy csak ritka gazdag emberek engedték meg maguknak a 200 forintba kerülő és mégis kényelmetlen és hosszadalmas kocsikázást. Mágnásaink, nemességünk és az értelmiség is szépen itthon maradt, és nyaranta megtöltötte Borszéket, Előpatakot, Korondot, tusnad-fürdőTusnádot stb., békés egyetértésben keresvén a gyógyulást a tömegesen átjövő romániai és moldvai bojárokkal. […] Mikor azonban a vasutak nálunk is elterjedtek, az erdélyi urak is nyugatra repültek, sőt a bojárok is hűtlenek lettek hozzánk, és beállott a hanyatlás.”

Az előkelő és hírneves vendégek mindennél többet értek egy fürdőhelynek. A vezető és mintaadó monarchiabeli fürdőhelyek ismertetői sosem mulasztották el szembetűnő helyen közölni legjelesebbnek tartott látogatóik nevét, mindenekelőtt, ha uralkodók vagy családtagjaik is akadtak köztük. Baden bei Wien I. Ferencnek köszönhette felvirágzását. Ferenc József évtizedeken át minden nyarat Kaiservilla_Bad_IschlBad Ischlben töltött, amely jelentéktelen falucskából ezáltal a legelegánsabb fürdők közé emelkedett. József nádor pártolása segített abban, hogy Balatonfüred a reformkorban nemzeti fürdőhellyé vált, közéleti szereplők és írók találkozására nyújtott alkalmat. Aki tehette, törekedett valamelyik Nobelbadra (így nevezték németül az elit fürdőhelyeket) nyaralni, különösen, ha ott koronás főket, művészeket, politikusokat láthatott, közelükben tudhatta magát. Ők pedig a 19. század biztonságos viszonyai között hosszú hetekig szívesen időztek fürdőkön, akár a fürdőhelyre járás divatjának hódolva, akár gyógyulást keresve. Az erdélyi fürdőkre világhírességek és uralkodók ritkán jutottak el. Milos Obrenovics szerb fejedelem 1841-ben és 1842-ben kereste föl Előpatakot, majd gyógyulása iránti hálából ott ortodox templomot építtetett. Előpatakot meglátogatta Habsburg József főherceg is, és szívesen keresték föl magyarok mellett előkelő román arisztokrata családok is. A moldvaiak előszeretettel látogatták Borszéket. Moldován Gergely, a kolozsvári egyetem román irodalmi tanszékének első professzora könyvben örökítette meg az 1882. évi borszéki fürdő-évadot. Ennek kiemelkedő eseménye volt Blaha Lujza négyhetes nyaralása. A korabeli tömegkommunikáció fokán, amikor legfeljebb újságrajzot közöltek a lapok, kevesen ismerhették az országos hírességeket. Képzeljük el a vendégek, köztük neves moldvai családok tagjainak örömét és a megtiszteltetés érzését, amikor a Magyarország-szerte ünnepelt művésznővel nap mint nap találkozhattak a sétányon és a kútnál. Talán ennél is nagyobb élményt jelentett, hogy a „nemzet csalogánya” búcsúzóul föllépett jótékony célú hangversenyen. A fürdők történetében egyedülálló kezdeményezésként Hermann Antal, utóbb a kolozsvári egyetem magántanára, a magyarországi felsőoktatásban a néprajz első professzora Jegenyefürdőt 1890-ben húsz évre bérbe vette, és művész-tudós nyaralóhelyként akarta működtetni. Csoportnyi, főleg jeles fővárosi értelmiségit sikerült odahívnia, ám hamarosan fel kellett adnia a vállalkozást, mert ráfizetésessé lett. Szellemi haszna mégis volt: erősítette Kalotaszeg országos hírnevét. Az aranykort megörökítő írások egybehangzóan demokratikus intézményként jellemezték az erdélyi fürdőket. Azonban ne gondolkozzunk mai fogalmakban! A fürdők demokráciáján azt értették, hogy az arisztokrácia és a szegényebb birtokosok meg a polgárok, bár nem egymás társaságában, mégis ugyanazon a helyen nyaraltak. A társadalmi különbségeket nem tették félre, ám azok a kikapcsolódás laza viszonyai között kevésbé mereveknek tűntek föl, mint a hétköznapi életben. Megszokottak voltak a kisebb igényű vendégek számára működtetett „népfürdők”. Például éppen Jegenyén, a domboldalban épített, túlfolyással összekapcsolt, három nyitott medence közül a legmagasabban fekvőben fürödtek a nők, a következőben a férfiak és legalul a „nép”.

A fentebb idézett, az arisztokrácia „hűtlenségét” szóvá tevő orvos panaszához elmulasztotta hozzátenni, hogy az erdélyi fürdők nagy része a föllendülés évtizedeiben sem kínálta azt a kényelmet, amelyet a vasúttal elérhető más távoli, korszerű fölszereltségű, ám akár kevésbé hatékony gyógyvizű fürdők. Amíg hiányoztak a fontos közösségi létesítmények, a fürdőn tartózkodók kényszerűen éppen azokat a társasági alkalmakat nélkülözték, melyek a modern fürdőélet legfontosabb tartozékai voltak. Amit Felsőbajomról idéztünk, a 19. század utolsó harmadában már nem elégítette ki a közönséget. Egyre kevésbé lehetett nélkülözni a kúrszalont, azt a tágas termet, amelyben napközben találkozhattak és tartózkodhattak a vendégek társalgás és pihenés céljából, és ahol hangversenyeket, műsoros esteket, bálokat lehetett rendezni, egyáltalán csevegni, ismerkedni. Elemi feltétel volt, hogy a forrás kutakat befedjék, környéküket rendezzék, amihez hozzátartozott a sétány és rossz időjárás esetére a fedett sétány. Az utóbbiak a balneológia korszerűsödését is szolgálták, hiszen reggelente az előírt gyógyvizet huzamosabb séta közben kortyolták le a vendégek. A kút körül kezdődött a fürdővendég napja. Itt találkozott orvosával, aki kikérdezte hogyléte felől, ellenőrizte, betartja-e a kúrát, és előírta neki a soron következő teendőket. Ugyanakkor az ismerősökkel megbeszélhette a napi programot. Nemcsak az említett létesítmények hiányoztak, hanem a kényelmes fürdőszálló, a szükséglet szerint kímélő menüt is kínáló vendéglő vagy a cukrászda és a bazár, hogy csupán néhány jellegzetes építményre utaljunk. És még nem is esett szó a gyógyítást segítő újabb és újabb orvosi berendezésekről.

Sokáig nem váltak szét a fürdőhelyi szerepkörök. A közönség egyik része gyógyulás és pihenés, másik része nyaralás céljából érkezett, s az utóbbihoz szorosan hozzátartozott a gyakori zenés-táncos mulatság is. Az orvosok érthetően az előző, a tulajdonosok és bérlők az utóbbi funkciót pártolták, és nemegyszer ádáz harcot vívtak a maguk igazáért. Kialakultak a fürdői mulatóhelyek, ahová hétvégeken a közeli városból társaságok, főleg fiatalabb évjáratúak kirándultak, és a vendéglői szórakozás közepette elvegyültek a távolról érkező vendégekkel, hogy a hétközi polgári élet egyhangúságát kiszellőztessék magukból. Így például csaknem „házi” fürdőnek számított Székelyudvarhely mellett SzejkefürdőSzejkefürdő, Sepsiszentgyörgy szomszédságában a Sugás, Szamosújvár közelében Kérő. Hunyad megye „úri közönsége” Alvácát kedvelte, Szebenből Vizaknára, Medgyesről Felsőbajomra, Brassóból Zajzonba jártak. Erdélyen kívül a régi Magyarország számos pontján találkozunk hasonló jelenséggel: például a temesváriak Buziást, a kassaiak Ránkfüredet, a soproniak Balfot, a bártfaiak Bártfafürdőt szívesen keresték föl. Az utóbbi két, 1848 előtt szabad királyi városnak ténylegesen saját tulajdonában volt a fürdő, úgyannyira, hogy polgáraik kedvezménnyel használhatták.

A tulajdonviszonyok gyakran gátolták a fürdőfejlesztést. A kiegyezés korabeli Erdély fürdőügyének gyenge pontja volt, hogy sok fürdőnek és forrásnak a rendi társadalomból „örökölt” tulajdonosa maradt. Szinte minden székelyföldi fürdőhely és borvízforrás a terület közbirtokosságához tartozott. Akadt a tulajdonosok között magán földbirtokos, város, egyházközség is. Az Árpád-kor óta meglévő állami sómonopólium folytán a sóaknákból lett tavak az államkincstáré, azaz a pénzügyminisztériumé voltak. Mindez nem okozott volna gondot, ha a fölsoroltak rendelkeznek kellő befektethető tőkével. A kapitalista tulajdonosok száma lassan növekedett. Mindemellett egész Magyarországon a kiegyezés után gyorsan terjedt a bérleti forma. A bérlő és a bérbeadó gyakori vitájában utólag nehéz eligazodni. Tény, hogy gyakran elmaradt a tervezett fejlesztés. A bérlő a magas bérleti díjra, a bérbeadó a fenntartást és beruházást vállaló bérlő mulasztásaira panaszkodott. Másfelől egy másik, egyre terjedő hasznosítási forma, a részvénytársaság az erdélyi fürdőkre is kedvező hatást gyakorolt. Előpatakon nagy változásokat hozott a tulajdonos helyi közbirtokosság részvénytársasággá alakulása. Az országutat a fürdőtelepen kívül vezették, fölújították a parkot, sétányokat, és ivócsarnokot építettek, új forrásokat tártak föl, és hamarosan szaporodni kezdtek a magánvillák is. Báró Apor Gábor nagybirtokos jelentős pénzráfordítással 1895-ben egy csapásra a keresett helyek közé emelte BálványosfürdőBálványosfürdőt, sőt a múlt századfordulón a fürdőkalauzok Erdélyben első helyre sorolták azt. A leghatékonyabb források közelében kétemeletes, ötvenszobás modern gyógyintézetet és szénsavsűrítő üzemet építtetett. Ugyanebben az időben Málnásfürdő föllendítésére a Siculia Részvénytársaság vállalkozott. Nemcsak a korszerűsítését végezték el, hanem cseppfolyós szén-dioxidot termelő és ásványvizet palackozó üzemet is létesítettek. De Kovásznán a rendkívüli kedvező adottságok ellenére az első világháború előtt nem sikerült színvonalas fürdőéletet kialakítani. Pedig 1889-ben itt is Fürdő Részvénytársaság szerveződött, amely a községtől huszonöt évre bérbe vette a forrásokat. A következő évben pedig a községet elérte a vasút. A részvénytársaság elnöke Háromszék megye főispánja, Pótsa József volt, aki tekintélyét latba vetve kezdte el a települést és a forrásokat rendeztetni. Csakhogy majd minden falubeli ház kútjában más összetételű borvíz fakadt, és a tulajdonosok által saját telkeiken berendezett olcsóbb kis fürdők meg gőzlők konkurenciája sajátos módon elaprózta a lehetőségeket. A kicsi, de forgalmas helyen fekvő Kérő tulajdonjogát 1891-ben a szamosújvári fegyház orvosa, Zakariás József szerezte meg, aki egy személyben a fürdőorvos és -igazgató feladatkörét is ellátta. Ritka kivételként állami beruházással, a földművelési kormányzat vállalkozásában készült a magyar szecesszió sajátos alkotása, az idén százéves vizaknai épületegyüttes.

A problémákkal, azzal, hogy az erdélyi fürdők adottságaiknál fogva sokkal több és távolabbról érkező vendéget fogadhatnának a ténylegesnél, a kortársak sokan tisztában voltak, s próbáltak tenni ellene. A Székelyföldet az 1860-as években bejáró és leíró orban_balazsOrbán Balázs elsősorban még természetrajongásból vette számba a borvíz-kincset. Utóbb formálódott a regionális érdekvédelem. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület is fölkarolta a fürdőügyet. Erdély címmel kiadott folyóiratának melléklapjaként jelent meg A mi fürdőink. Orvos bizottsága 1902-ben helyzetfölmérés és javaslattétel céljából az összes fürdőt meglátogatta. Sokat köszönhet az erdélyi fürdőügy a parajdi születésű Hankó Vilmos vegyésznek, aki vegyelemzéseket végzett, és fürdőismertetéseket írt.

Búcsúzóul térjünk vissza írásunk címéhez. Végül miért is mondhatjuk az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának bő fél évszázadát az erdélyi fürdők aranykorának? Elsősorban azért, mert maga Erdély fürdővilága ekkor született meg. Az évszázadokon át szunnyadó, alig hasznosított különleges természeti kincseket, a nagy hatású gyógyvizeket, a földtani és a botanikai látványosságokat, nem kevésbé a pompás táji környezetet fürdőket létesítve értékelni kezdték. Ez a változás egyúttal a fürdőhelyek gyógyhatás, kényelem, költségek szerinti differenciálódását hozta magával. Pontosabban a nagyszámú, korábban csupán szűk körben ismert, jobbára helyi jelentőségű kis fürdő közül kiemelkedtek az igényesebb gyógy- és üdülőhelyek. Kétirányú folyamat bontakozott ki. A fürdők híre, neve a modern kommunikáció szárnyain egyre messzebbre elért, nemegyszer az országhatárokat is átlépte. Másfelől a kivívott hírnevet csakis a korszerű követelmények befogadásával és megvalósításával lehetett megtartani. Egyszerre érkeztek Erdélybe egymástól távol eredő, itt mégis az adott helyzetben találkozó, egymást erősítő civilizációs javak, például a modern orvostudomány eredményei, az idegenforgalom és a polgári társas élet új formái. Ösztönzésükre az erdélyi fürdők és ásványvizek legjava integrálódott a nemzetközi fürdőéletbe, míg számos kis fürdő a kevéssé igényes vendégek kiszolgálását látta el.

Nem mellékes, hogy a következő évtizedek gondjai az aranykor értékét erősítették. Az első világháború után nemcsak a történelmi keret esett szét, hanem az államhatárok szigorodásával általában is megnehezült az utazás, nem szólva jelentős rétegek elszegényedéséről, végül az életritmus gyorsulásáról. Nemcsak az anyagiak váltak szűkösebbé, hanem az idő is. Ki ért már rá arra, hogy az egész nyarat fürdőn töltse, és kinek volt hozzá pénze? Míg a kiegyezés korában egyre-másra hallattak magukról újabb fürdőhelyek, egyre több borvíztöltő üzem kezdett dolgozni, a két világháború között gyakran hanyatlás, helyi érdekeltségbe való visszacsúszás következett be, s nem a magasabb színvonalhoz fölzárkózás, bár a keresettebb helyeken az építkezés és a korszerűsítés sem hiányzott. 1945 után ismert okokból még egyenetlenebbé vált a fürdőfejlesztés. Noha nagy gyógyszállók épültek, a fürdőhelyek értékes építészeti örökségének jelentős hányada tönkrement, és a természeti környezet súlyosan károsodott.

Forrás: Kósa László – Korunk 2009 Augusztus

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s