Cholnoky László: Reménytelen öregemberek álma 1.

Közzétette:

A fehérarcú Rozália lelke, amikor átröppent a túlsó világra, magával ragadta férjének, a

Cholnoky László

Keszeg nevezetű svábnak lelkét is és ezt oly különös módon, annyi boszorkányi furfanggal intézte, hogy bajosan tud bárki is hasonló esetről.

Kreiszegg Illéshez, Arács falu egyetlen sváb parasztjához három jellegzetesség tapadt oly erősen, mint bő kék bugyogójához a koldustetű, ha forró nyári délutánokon a szérű mellett leheveredett a puszta földre. Először az, hogy bár Kreiszegg volt a neve, mindenki Keszegnek hívta, mert a magyar paraszt nem tudta másképp kimondani a nevét. Második jellegzetesség a kérdőjel alakú mutatóujja volt. A cséplőgép szíja tépte szét egyszer a bal tenyerét, három ujját tőből leszakította, a mutatóujja megmaradt, de összezsugorodott és olyan alakot öltött, mint a kérdőjel. Keszeg piszkos, nagy, barna mutatóujja mindig kérdezett és persze, mint Keszeg részlet, oktalan és buta kérdésekkel gyötört a nagy mindenségben mindent és mindenkit akihez hozzáférhetett. A gazdája nem is tudott róla, annak a silány kis esze talán azon járt, hogy estére minő furfanggal tud majd átszökni a kocsmába, vagy hogy megadja-e a Danka a negyven krajcárt, amivel már oly régen tartozik? – az ujj egyre csak kérdezett. Ha az égbolt derült és világoskék volt, a mutatóujj feltekintett a magasba és megkezdte kérdezősködéseit.

– Miért van az, hogy az ég kék és vidám, az én gazdám szíve meg sötét és szomorú akár az elhagyott temető?

Ha a közelgő éjszaka fekete bársonyát átégették a csillagok, az ujj azt kérdezte:

– Mi lesz holnap? Egyáltalán mi lesz? Még inkább: mi van?

Általában véve: miért ténfereg a gazdám már ötven éve itt e szép nagy árnyas fák alatt meg a behavazott kis utakon, és miért van az, hogy olyankor is, ha a tavaszi virágözön jó szaga megcsapja nagy, vörös orrát, meg akkor is, amikor a hó mindent elborít, annyira elszomorodik, hogy minden percben sírhatna, ha tudna a maga nagy szomorúságáról, ha nem volna oly vég nélkül buta? De hát voltaképpen miért is oly rettentően buta? Te akartad, tekintetes Isten úr, hogy ily vigasztalanul buta legyen, hát légy szíves és magyarázd meg, hogy miért akartad?

Keszeg harmadik, legmakacsabb függvénye azonban a felesége, a Rozália volt, akit már messziről ki lehetett ismerni a nap égette parasztasszonyok közül, mert arcán a tuberkulózis tejfehér derengése reszketett.

Rozália már közel harminc éve bőszítette makacs ellenállásával a tüdejében fészkelő bacilusokat. Harminc éve köhögött, harminc éve szivárgott tüdejéből a vér, de közben egyetlenegyet sem lépett a sírgödre felé. Ezen kívül Rozália olyan volt, mintha kilenc reménytelen vénleányt és két annyi viperát zsúfoltak volna össze ráncos vénasszonyi bőrében és a kígyók szakadatlanul mardosták volna a kényszerszüzecskéket.

Keszeg szíve évek óta szakadatlanul reszketett, remegett, riadtan ugrándozott, mert Rozália nem olyan volt, mint a többi kiszáradt vénasszony, akik csak megtépik a férjüket. Rozália megtépésben még csak egy volt velük, de egyébként kerülte őket, mindenkit került, halk, nesztelen léptekkel járt, még a tarló sem roppant meg a léptei alatt, mintha repült volna a sárga, enyhe kis dárdák felett. És mindig, mindenütt nyomában volt a férjének. Keszeg alkonyatkor kiment a földjére, hogy megnézze mi van, hogy van? Hatalmas tökfejét lehajtva eltűnődött szomorú rémüldözései felett, majd hirtelen riadtan hátranézett nem jön-e utána az asszony? De a vidék puszta és üres volt, ő volt az egyedüli élő lélek. Leszakította az útjába eső búzavirágokat, nézdelte, simogatta őket, mivel a kékségük olyan volt, mint a Rézike szemének a derűje. A Rézike a szomszéd faluban lakó egyik ismerősének tizenhárom éves kislánya volt, akit félénk, jóságos szívével végtelenül szeretett, mert olyan különösen tudott nevetni a kérdőjel felett, ha Keszeg, felnyújtva a magasba, ide-oda himbálta azt. Azután a látóhatárt vizsgálta: nem a halál angyala-e az a sötét nehéz árnyék, ami ott a messzeségbe felbukkanva belefúródik az alkonyatba? Szemérmes, félénk boldogsággal várta, hogy az angyal az ő hajlékuk fel irányítsa lebbenését, de a háta mögött akkor már felhangzott a száraz köhécselés.

– Hol jársz itt? Mit csinálsz?…Vigyázz, végzek veled, ha rossz útra tévedsz!

Keszegnek bent a faluban is volt csinos kis háza, de azért majdnem az egész éven át a pincéhez ragasztott tágas, sváb tiszta előhajlékban laktak mivel az nyaranta hűvösebb, télen melegebb volt. Egyetlen szobaforma volt az egész, benne együtt minden: a tűzhely, két magas faágy, teletömve májvörös dunyhákkal, a srófos lábú asztal, körülötte a mindig hideg, nehéz székekkel és a sarokban az óriási tölgyfa szekrény, megrakva régi, kutyaszagú parasztruhával. A parasztruha, ha megázik vagy ha elöregszik, kutyaszagú lesz.

Keszeg boszorkánynak nevezgette a feleségét, de ez eleinte csak dugva, mások előtt cselekedte, de később már, ha csak úgy magában tűnődött a dolgai felett, így szólongatta hangtalan suttogással: vén boszorkány! Mindez eleinte csak a Rozália félelmetes dühödékenysége körül kóválygott, de aztán titkos, gyötrő sejtések is tolakodtak Keszeg ilyen gondolatai közé.

Mert utóbb különösebb, riasztó dolgok is következtek.

Egy éjszakán melynek nappalán Rozália rettentően meggyötörte a férjét, Keszeg nem tudott elaludni. Együgyű, silány kis gondolatai ki-kinyújtották félénk csápjaikat erre-arra, nem tudva mit keresnek, de egyszer véletlenül közéjük ügyetlenkedett a rózsaszínű, illatos kérdés: mi lenne, ha a Rozália meghalna és ő magához venné a Rézikét? A csápok mohón megragadták áldozatukat, elragadták az illatát, pompás színét pedig belopták Keszeg vergődő szívébe. Keszeg mélyet sóhajtott és hánykolódni kezdett. Akkor nem tudott sem a Rozáliáról, sem önmagáról, de rögtön vége lett mindennek, mert a sötétségben felhangzott a száraz köhögés.

– Miért nem alszol? – kérdezte az asszony rekedt suttogással. – Miért sóhajtozol?…Meg akarsz szabadulni tőlem? Örök esküt esküdtél nekem, tőlem nem szabadulhatsz meg! Ha én elmegyek, neked utánam kell jönnöd! Ha nem jössz, visszajövök érted!

Keszeg összedermedt szívvel hallgatott.

Hajnalban felkelt, az asszonyt betakargatta, megcsókolta kusza, őszes, verejtékes haját és azt mondta, hogy kimegy a szérűre, mert valami dolga akadt. A felesége akkor nem szólt semmit, csak nézett rá mereven, fátyolos, láztól ködös szemével.

Keszeg megindulta szérűje felé, pedig nem volt semmi dolga. De nem bírta már kitartani otthon. Hátra-hátra nézett, amíg a pincéje el nem tűnt a domb mögött.

A nap akkor bukkant elő a Szent-Ilmay kastély mögül és amint a sugárözön szétömlött a lapályon, Keszeg a messzeségben megpillantotta a szomszéd falu tornyát, ahol Rézike lakott.

A nagyfejű svábnak hirtelen könnyes lett a szeme, erővel mosolyogni próbált, majd felnyújtotta a kérdőjelet a magasba és hangosan, boldogan mondta:

– Nevess édes kis galamb, nevess és gondolj rám álmodban!

Mivel nem tudott mihez kezdeni leheveredett a boglya tövében, lehunyta a szemét, hallgatta a legyek, darazsak röpködését, beszívta a lila színű zsálya lelkét mindaddig, amíg visszaszédült az álomba. A kislányról álmodott valami szívsajgató dolgot és amikor felébredt, akkor már az egész silány kis világa, ami a tudatában élt, ott hevert a Rézike kékeres mezítlába előtt.

Az asszony ezen és még két következő éjszakán nem szólt semmit és az utánjárások is elmaradta, mert Rozália már csak egy-két órára bírt fölkelni.

A péntekre virradó éjszakán Keszeg szinte részeg volta a tulajdon gyönyörű gondolataitól és a legapróbbig kidolgozott mindent, hogy hogyan lesz, ha majd a Hexi elhallgat örökre. Elrendezte újonnan a kis lakást, ahogy majd lesz, ha a Rézike eljön, – mert már régebben elhatározta, hogy a kislányt elkéri magához gazdaasszonynak, – és már körülbelül rendbe is volt minden, amikor a felesége ágya felől neszt hallott. Felriadt félálmából és az ablakra akasztott rongy felett behulló holdfényen látta, hogy a Rozália felült az ágyában és felemelve barna csont-karját megfenyegette őt.

Pár pillanatig csend volt, akkor az asszony így beszélt:

– Nem hagyhatsz el engemet, visszajövök érted!…A másvilágon is velem kell lenned!

Keszeg reszketett a félelemtől és meg sem mozdult.

Szinte pitymallott már, amikor végül elnyomta az álom.

Amikor pedig reggel felébredt, a felesége már holtan feküdt az ágyban olyan sajátságosan és csüggesztően összeaszalódva, mint valami elhasznált, öreg bőrbugyelláris.

Forrás: Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 11. szám · / · CHOLNOKY LÁSZLÓ: REMÉNYTELEN ÖREGEMBEREK ÁLMA

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s