Illyés Gyula: Remény, remény…5.
Vonul a szél, mint hadsereg a hajlongó, riadt vidéken, tereli zsákmányát az égen: völgyek és ismerős hegyek futnak rabszolga-menetében. Szülőföldem
Séta a kultúra ösvényein
Vonul a szél, mint hadsereg a hajlongó, riadt vidéken, tereli zsákmányát az égen: völgyek és ismerős hegyek futnak rabszolga-menetében. Szülőföldem
Reggelre megérkezett az ősz. Amikor Keszeg felnyitotta a szemét, egyedül találta magát. A lány ágya összedúltan, üresen meredt feléje. Befúródott
Reggelig kivilágított szép ékszerüzlet, csillogó ég! Fölnéztem, éjfél elmúlott rég. Hát éltem, mondtam, itt vagyok. A lét akkor volt szép,
A Balaton tükre felett sirályok kóvályogtak, a víz sötétkék síkját itt-ott egy-egy mély, fehér seb hasította fel, amit az alkonyati
Keszeg csak a temetésre következő harmadik napon költözött vissza, addig a faluban lakott és a szomszédoknál éldegélt. Péntek volt ismét,
Hiába éltem. Tegyetek minél magasabbra, a völgyben kudarcom gyarapszik köröttem. S a vád: kaptál egy életet, mivel fizetsz most elmenőben?
A fehérarcú Rozália lelke, amikor átröppent a túlsó világra, magával ragadta férjének, a Keszeg nevezetű svábnak lelkét is és ezt
Tavaszi határ, ifjúság, Kínánál, Mexikónál jobban örökös nyers forradalomban lüktető-ropogó világ, száműztek. Ó ha tudnám, honnan. Bokrok, sziklák közt kanyarog,
A korcsolyázó önfeledt ívelésével fut a síma, síkos mennybolton egy pacsirta – Ki fejti meg az örömet, mellyel az eget
Grósz Károly mondta: Amikor Grósz Károlyt egyszer fölmérgesítették, ’89 tavaszán, akkor véletlenül elmondta az igazat. “Mit akarnak maguk a többpártrendszerrel?!