Pfeifer István: Karácsonyi ének

Közzétette:

Mint kék egekben repkedő galamb,
Ugy szárnyal, zúg és búg ezer harang,
S a hópehely pihen s mesél a fákon.
Fehér havu, szelid szavu karácsony.

Tüzes toronyba zárt zúgú tömeg.
Üvöltő nő, megpörkölt férfiarc,
Ruhátlan gyermek, őrjöngő öreg,
Süket sikoly, kábult hiába-harc.
A szél ragadja már a rőt tetőt
S végigsüvit vadul a zord romon,
A hold megáll a ritka kép előtt,
És egyre szükül a tüzes torony,
És egyre jönnek a nehéz falak,
Leizzad róluk izzadó salak;
Egymást tiporva tóduló tömeg,
Nő, férfi, gyermek, tébolyult öreg
Hiába tódul, helyre nem talál
És körbe jár a görbe hátu Bánat
S kegyetlen párja, a jégszemü Halál,
S nyomukba sírok némasága támad.

Kegyetlen kéz, ki küldöd a falat,
Megállj, vigyázz, megégeted magad,
Kegyetlen kéz, ki üzöd a tüzet,
Megállj, vigyázz, megperzsel öntüzed:
Hiszen te vagy tüzes toronyba zárva,
Te büszke győző s meztelen kis árva,
Kivül te nézed milliók baját
S belül te téped nőd kigyult haját,
Önön sebed piszkálod szennyes ujjal,
Magad kinján kacagva szörnyü gunnyal,
Magad szemét szurkálod vad vasakkal,
Magad testét sütöd tüzes salakkal:
Mert egy nagy sziv e vérező világ,
Elosztva szivek millióira
S kinlódva érzi mérgezett nyilát
A sebnek, mit hord bármely sziv-fia.
Egyetlen torzult arc a fájdalom,
Csak könnye ül ki millió szemen,
S habár ha kél, a könnyt nem láthatom,
Bús gördülését mindig érezem.

Ó nyisd ki hát szemed s tekints magadba,
Ó nyisd ki már szemed s ismerj magadra,
Ó nézd, ó nézd, csak önmagad ölöd,
A tested egy, milljom csak köntösöd,
Ha érzed ezt, ha érted és ha látod:
Megváltod igy a vért siró világot,
S hiába nem száll zöld gallyal galamb
És nem hiába bug ezer harang:
Zúgó zenéje szárnyán száll szavunk:
Mindnyájan egyek – emberek vagyunk.

Mint messzi párját hívó hű galamb,
Könyörögve zúg és búg ezer harang
S a hópehely pihegve vár a fákon.
Kegyelmet búsan kolduló karácsony.

De nincsen fül, ki hall, és szem, ki lát,
Kéz, mely kihuzza önszive nyilát.
Mint rossz fiúk, a vad gyerek-szivek
Gyötrik a vérző nagy szülő-szivet
S rossz testvérként zúgják sok sziv-fivérnek:
Ember csak én vagyok, csak én, te féreg!

Megrázza búsan őszülő fejét
A tél és nem találja meg helyét.
A szél elnyelte a harang szavát,
Az éhes farkas falja önfaját,
S a pap hordozza a feszületet
S hivőn papol: Jézus megszületett.

Mint párjavesztett reszkető galamb,
Ugy búg zokogva, zengve sok harang
S a hópehely pihegve sír a fákon:
Kegyelmet, ó,
Hiába kolduló,
Szegény, szelid, halk, haldokló karácsony.

Budapest, 1918. XII/23.

Pfeifer István hagyatékából

Forrás: Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám


2 comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s