FÜST MILÁN: KARÁCSONYI KALAND

Közzétette:

1

Karácsony békéje szállt a házra. Nyugaton, az égről, a szürke selymű, habos felegek mögűl enyhe sugárzás – s az édes, szelid tengeren mélypiros tükörzés: néhány perc múlva hirtelen este lesz. Néhány percig végtelenűl nagy csendbe egészen elmerűlt a táj, szinte döbbentő: mint feneketlen ingoványba réműlten s hangtalanúl süpped az élő, süpped és elfelejt sikoltani. Néhány percig akkor kicsiny és végtelen szobában álltam, üres teremben: a világon egyedűl. – Karácsony este közelgett, nagy hűvös ház a tenger mellett állott üvegből, nagy melegház, hol fázékony és álmatag embervirágok laktak, a zordon télre haragvók: itt laktam én s karácsony alkonyatján lenn az üvegverendán álltam, kicsiny télikertben, kicsiny, tiszta üvegkalitkában s a tengert néztem s a borús horizonton az el-elmaradó sirályok gyors szárnya villámlásait, amint csillogó tollukon messziről villant az elbúcsúzó fény. A sötétedő pálmák árnyékait néztem s a nagy, vörös délszaki rózsák karácsonyi áhitatát, mikor egyszerre csöndes esö bátran megeredt s a néma ház nyitott ablakaiból a betegek halk köhécselését adta válaszúl: – e tűrő, nép lázadása hangjait: “Mi Urunk, lásd gyönge virágaid tűrünk, de ily hűvös eső viszontagsága, belásd, mégis csak sok nekünk.” Kik kitépték magukat messzi városok házaiból, egyik az északi tenger mellől, egy messzi szobából, a másik Besszarábiából, nagy, parkos kastély csöndjeiből, – és én? – S kik ide mind egy szívvel, sokféle nyelven panaszkodni jöttünk s kik egymást mégis azonnal megértjük: csodálatos! – Kiki a múltjával eljön s a többihez melegedni összebúvik, együtt sír: csodálatos! – De a szív magános marad és elhagyott és néha váratlanúl fölsír: lám a mai estén egyedűl állok megint, üres teremben: a világon egyedűl. – De az alvó házon fenn valaki motoszkálni kezdett, mozgolódni, mint hangtalan éjszakán könyvespolcokon a fürge egér: s nemsokára egy ablakból fény gyúlt s egy keskeny sugár-nyíl sebesen, süvöltve a vízre vetődött, mire haragosan megmordúlt a sötét felületű tenger. – Még mindig a verandán áltam s mélyen magamba temetkezve majdnem sírtam, majdnem meghaltam megint, mint máskor. “Örülni kell karácsony estén, élni kell, emberek közé kell menni.”… gondoltam ekkor s megindúltam biztos cél felé: …”Ma egész nap nem láttam őket, az imádott, szőke asszonyt és a szép babát, ki a drága nő testéből származott! Csak nincs bajuk? Megyek, megnézem öket: náluk talán, szelid angyalok között sírva elalszik a bánat… Megyek, megnézem őket.”

2

A szobalány kis gyöngyvirágcsokrot hozott, bonbonokat, egy kevés piskótasüteményt, kevés datolyát, zsebretettem s mentem barátságtalan, villanyfényes folyosókon át, mig egy ajtón dobogó szívvel, halkan kopogtam. Benyitok: sötétség. De a hálószobából sárga fény szűrődött s kedves, élő rajzaival díszíté a sötétkék, elalvó szobát. Az ablak körül némi világosság derengett, fölvetődött a földszintről, hol már szelid szép fényrózsák nyiltak s hullottak az egészen fekete s egyre haragvóbb tenger tajtékos vizére. – Ünnepi lakomára készűlt lenn a ház s finom zaja idáig hallott. – Én pedig a sötétben, egy karosszékben ültem, a tükörrel szemközt s vártam: meglepem őket, ahogy eddig.

De bennről gyermeksírás hangzott, erősbödött, elhalt, aztán kedves zümmögés: az asszony altatta a babáját. Kopogtam, benyitottam. Langyos, világos szobában az asszony háttal állt felém, a baba egy asztalon, a mamája vetkőztette. Észrevett s kicsiny szája halkan nevetett s én szótlanúl megálltam. De a szőke fej nem fordúlhatott erre, kis kezek mind erősebben dús hajába fogóztak, pici gyerekszáj mulatott ezen, aztán hirtelenűl, átmenet nélkül sírásba csapott át.

– “Cssss, cssss… ssss… ugyan ne sírj folyton… ne légy rossz baba”… csitította a mamája, aztán nótázni kezdett… s fölkapta, felém fordúlt, meglátott.

– “Maga van itt? Hozta isten”… mondta édes, felejthetetlen hangján… és körülhordozta a síró csöppséget a szobában… “Üljön le kérem”…

– “Ma egész nap nem láttam magukat”… szóltam halkan s átnyújtottam ajándékaimat.

– “Ó a baba nem ehetik ebből, a baba nagyon beteg” S majdnem sírásra fakadt.

– “Ugyan”… S elhalványodtam.

– “Tegnap óta lázas szegényke. Az orvos még nem tudja, mi baja lehet… Azt mondta: várni kell… Azóta szegény pici folyton sír, sír… Egész éjjel nem tudtam aludni miatta… És ma se jöhetek le, pedig ma karácsony-este van… És maga bizonyára jól is fog mulatni…” Könnyesen nézett rám meleg, sötét szeme.

– “Nem fogok mulatni”, igértem szomorún.

De a baba mindjobban sírt. Édes szemei olyanok voltak, mint finom ékkövek, melyekre harmat hullott. Simogattam az édesanyja keblén:

– “Hallgass baba, hallgass baba… hallgass baba… ne sírj…”

– “Mesélj bácsi”… mondta zokogva.

– “Mesélek, de akkor csöndbe’ kell ám lenni,… Szépen figyeIni kell… Csöndbe leszel?…”

Bólintott s máris enyhűlt sírása. Kis ágyába tettük, betakartuk és leültünk az ágya elé.

Lerúgta a takarót s két csillogó szeme mohón rám figyelt. Én pedig elkezdtem furcsa altató meséim egyikét egyhangú dallamával.

“Magossan állt a hó s a hold
Egy kopasz hegyre ráhajolt,
Hol egy bokorba
Egy boszorka
Hímezett, hámozott,
Hímezett, hámozott,
Hímezett, hámozott…
Szörnyen sok a dolga…

…talán az ötödik strófánál éledtem ujra föl: hiszen közben megint mélyen magamba elmerűltem. Mellettem a széken az asszony aludt. Finom keble halkan emelkedett-sülyedt s a villamosfény álmosan megcsókolgatta szőke haját s íves, kinyílt, nedves ajkait s kék selyempongyolája puha hullámát… Lenn barátságtalanúl zúgott a viharos tenger, alattunk ünnepi lakomára készűlt a ház s finom zaja idáig hallott. Mélyen megindúltam ekkor, megálltam s egy pillanatra egészen csönd volt. De két álmosan csillogó, érdeklödő szem még rám figyelt a kis ágyból:

“Hímezett, hámozott
Hímezett, hámozott,
Hímezett, hámozott…
Szörnyen sok a dolga…

Már ő is aludt. Nagy csöndben itt hárman vagyunk, gondoltam ekkor, három lélek, de ketten majdnem halottak már s csak én vagyok élő. Nagy csöndben, ekkor a messzi tengerről egy hajó már másodszor tülkölt. – S én megint egészen egyedűl voltam, üres teremben: a világon egyedűl. – Két alvó lélek gondoltam s a szivem majd meghasadt a nagy felindulástól. Végtelen szerelemmel csókoltam messziről az alvó, szőke nőt. S végűl lábujjhegyen kiosontam.

Forrás: Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · FÜST MILÁN: KARÁCSONYI KALAND

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s