Reményik Sándor idézetek …

Közzétette:

Reményik Sándor
költő
1890. augusztus 30. — 1941. október 24.

  • Én nem futok.
    Én nem akarok senkit utolérni.
    Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
    Vágyom a virágomat kicserélni.
  • Hiába pazaroltad meleged.
    Mert adni, adni csak annak lehet,
    Ki elfogadni bírja lelkedet.
  • Homokba írtam minden mondatom,
    Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
    Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
    Homokba írtam minden mondatom.
  • Add a kezed, egy percig tart csupán
    Ez az igézet –
    Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
    S több, mint az élet!
  • Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
    Az egész édes, megszokott világot.
  • Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
    (…)
    A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
    A hangtól, mikor csendbe halkul el,
    Minden szótól, amit kimond a szánk,
    Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
    Minden sebtől, mely fájt és égetett,
    Minden képtől, mely belénk mélyedett,
    Az álmainktól, mik nem teljesültek,
    A lángjainktól, mik lassan kihűltek.
  • Ő nem sok embert szeretett.
    A szíve mély, de zárt világ volt:
    Különös kőfallal kerített,
    Mély futó-árokkal határolt.
    S hogy őt szeretik: alig hitte:
    Őt, önmagáért, semmi másért,
    A szívébe zárt mély világért.
  • Ha akarsz lenni kicsit boldogabb:
    Tartsd kicsit távolabb a dolgokat
    Magadtól – s nem fognak gyötörni.
    Nem fogsz a percek rejtett zátonyán
    Boldogtalan hajó Te, összetörni.
    Ne ismerkedj a dolgok lényegével,
    Csak friss hamvával, csillogó színével.Úgy, mint a fecske a víz tükörével.
  • Mint víz tükrét a fecske szárnya
    Legyintvén – pár csillogó csöppet
    Visz magával a magasságba:
    Úgy szeretném legyintni én is
    Lélekszárnnyal az életet,
    S ragadni fel a végtelenbe,
    Viharzó zsoltárt énekelve,
    A megmentett szépségeket.
  • Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe`,
    Innen hova hághatna még a láb?
    E csönd, e béke: ez itten a csúcs –
    És nincs tovább.
  • Az életednek van egy titkos csúcsa,
    Hová a mélyből kibukkan fejed
    S a szépség minden gazdagsága, fénye
    Megáldja két csodálkozó szemed,
    Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
    S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
  • Minden lélekben van egy kis szivárvány,
    Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
    Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
    Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
    Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
    Az Isten, aki a szívekbe lát.
  • Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
    Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
    Elfut a perc, az örök Idő várja,
    Lelkünk, mint fehér kendő leng utána…
  • Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
    Hidegen hagy az elhagyott táj,
    Hogy eltemettük: róla nem tudunk,
    És mégis mondom néktek:
    Valamitől mi mindig búcsúzunk.
  • Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
    • Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
    • Letépi mindig-újból a kötést.

Forrás: Citatum

2 comments

  1. Visszajelzés: Napsugár

Hozzászólás a(z) lighhouse bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s