A nem-egyedüllét állapotában

Közzétette:

magany_04_250xA földi világban mindenki egyedül van. Aki az ellenkezőjét hiszi, abban az illúzióban él, hogy nincs egyedül. Azzal áltatja magát, hogy nincs egyedül.

Ám amikor az ember tényleg nincs egyedül, akkor átéli a nem-egyedüllét állapotát. Ez ideig-óráig tartó státus, aztán az ember visszazökken a valóságba. Legfeljebb annyit tehetünk hát, hogy ezen állapotok gyakoriságát és időtartamát növeljük, és közelítjük a végtelen felé.

A nem-egyedüllét állapotában az ember úgy érzi, társai vannak, s nem véletlenül, hanem okkal született a világra.

A nem-egyedüllét állapotában az ember maga a többi ember, mint társai; így szinte Isten leheletét érzi magán. És úgy érzi, Isten nem csupán őt, hanem társait is okkal lehelte életre. Ilyenkor azok, akiket az ember társainak hisz, nagy valószínűséggel szintén a nem-egyedüllét állapotában vannak; különben nem is lehetnének a társai, még feltételezve sem.

A nem-egyedüllét állapotában az egyedül átélt lebegés állapotát a közös lebegés felé irányíthatjuk. Nem csupán egyedül lebegünk a világmindenség felett, hanem társakként egymás kezét összefogva, úgy, ahogy a repülőgépből kiugrott ejtőernyősök is összekapaszkodnak a nézők szórakoztatására.

Lebegni csak akkor lehet, ha már sejtjeinkig ismerjük önmagunkat. Közösen lebegni pedig csak akkor, ha a sejtjéig ismerjük a társunkat, társainkat.

És a nem-egyedüllét állapotának, vagyis a közös lebegés állapotának illúzióját a végtelenben közelíthetjük a valóság felé. A nem-egyedüllét, a közös lebegés állapotának valósága pedig Isten hatalma. Isten hatalmának megszerzése pedig nem csupán illúzió, ha a nem-egyedüllét, a közös lebegés állapotában vagyunk.

Isten hatalma ugyanis csupán megérint, ha egyedül lebegünk a világmindenség felett. Isten hatalmának érzésében viszont megerősödünk, ha társakkal éljük át a lebegés állapotát. Isten hatalmának érzése megerősít bennünket, és ezután már jobban merünk egyedül is lebegni. Egyedül, társak nélkül lebegni ugyanis veszélyes, hiszen elszállhatunk a végtelenbe: a végtelen időben a végtelen térbe. De ha már társakkal is lebegtünk, együtt a világmindenség felett, el is merünk néha szakadni egymástól, hogy újra találkozzunk egymással.

És az egyedül lebegés állapota után újra együtt lebegünk: Isten hatalmának űrhajója úgyis visszafogad bennünket. Isten hatalmának ejtőernyője úgyis kinyílik, és nem csapódunk a Földbe; és nem égünk el útközben. De oly sokan nem érezték át igazán Isten hatalmát; és egyedül kísérleteztek, és egyedül próbáltak lebegni tényleges hatalom nélkül. És azt hitték lebegnek, pedig csak szerek vagy hamis próféták manipulálták őket, és elégtek útközben, mert Isten így rendelkezett. És elszálltak a végtelenbe, Isten hatalmát nem érezvén, vagy belecsapódtak a Földbe, Isten hatalmát ezen utolsó pillanatban érezvén. És élettelen testük vádbeszéd lett a földi valóság ellen. A földi valóság ellen, ahol az ember egyedül, céltalanul bolyong, nem tudván, miért született a világra.

Egyedül bolyong az ember, mert nincsenek társai. Egyedül bolyong, mert nem képes társakat szerezni; és a társszerzés illúziójának állapotát érzi át legfeljebb, ha szerencsés, és csak ideig-óráig. Vagy azt hiszi, nincs egyedül, és egyszerre csak, de már későn, amikor már öreg, vagy amikor már szétesett alkotó elemeire, döbben rá, hogy ez az egész csupán illúzió volt, vagy hazugság, hisz csak áltatták, becsapták hamis társak, hamis próféták. Akiket szintén csak sajnálni lehet, mert csak a becsapáshoz értenek, és maguk is becsapódnak, ők is csak egyedül vannak. De nem is érdemlik meg egyben az együttérzésünket, hiszen nem is akarnak ők igazán társakat, egyedüli bolygóként bolyonganak a Földön a Nap körül – nem úgy, mint Naprendszerünk bolygói, többen –, különböző távolságra az éltető melegtől, de mégis társakként a közös Nap körül.

A közös Nap, az éltető meleg pedig a szeretet, a szerelem. A közös bolygók pedig a társak, akiket a közös Nap éltet, tart reményben. És ilyenkor már nem remény, hanem tény a közös élet.

A közös élet pedig a nem egyedüllét állapotának megszerzése után következik be. A nem-egyedüllét állapotára vágyik az, aki nem akarja hamis társként tengetni életét, és nem csupán magára gondol. Hanem arra, hogy létezhetnek társai is a világmindenségben, akik eddig, vagyis addig, amíg velük nem találkoztak, szintén egyedül, ám nem hamis társként bolyongtak a végtelenben, a végtelenségben, néha elszontyolodva, de a reményt nem feladva.

A remény pedig az, hogy ne váljanak belőlünk előbb-utóbb vagy idő előtt hamis társak, vagy egyáltalán semmilyen társak sem. Hanem, ha már megszülettünk, leljünk valamilyen értelmet ebben az értelmetlennek tűnő világban, amely nem az, ha Isten lehelete megérintett már egyszer, majd egyre gyakrabban megérint; és Isten hatalma és Isten kegyelme immár tartósan a nem-egyedüllét állapotában tart bennünket.

És ilyenkor abban is reménykedünk, hogy halálunk után sem szűnik meg ez az érzés, csupán más dimenzióban éljük át ugyanazt, mint itt a Földön.

De ebbe a más dimenzióba csak igazi társakkal – akik szintén a nem-egyedüllét állapotában találják magukat és bennünket immár tartósan – léphetünk át.

És megcsap bennünket először a halhatatlanság illúziójának szellője, és ha tényleg át tudunk lépni e más dimenzióba – s nem szűnünk meg létezni önmagunknak, egymásnak, egymásért és egymással –, az a halhatatlanság valóságává válik számunkra.

Csak addig is létezünk a földi valóságban is, és csak néha lépünk át a szellem birodalmába, egyedül vagy társakként. És addig is megpróbáljuk távol tartani magunkat a hamis társaktól, a hamis prófétáktól; akik legfeljebb csak színlelni tudják az igazság kimondásának illúzióját, ha elég jó színészek, ha eléggé tehetségesek a maguk tehetségtelenségében.

Hiszen hiába tehetségesek a ravaszságban, ha tehetségtelenek a társra találás képességének megszerzésében. Mert a társra találás megszerzésének képessége Istentől ered, és ember által közvetítődik. Olyan emberek szerezhetik meg ezt a képességet, akik nem színlelik az igazság kimondását, hanem kimondják az igazságot, akik nem színlelik a társkeresés vágyát, hanem ténylegesen minden mozdulatuk a társkeresés vágyát tükrözi. Akik nem színlelik az élet birtoklását, hanem tényleg élik az életüket. Addig, amíg meg nem halnak. Mert meghalni is csak az tud igazán, aki előtte ténylegesen élt. Mert, akik csak színlelték az élet birtoklását, színlelik a halált is, hiszen sohasem éltek igazán; így nincs, ami távozzon belőlük. De az életet igenlők – és nem színlelők – élete a haláluk után is folytatódik másokban, akik közös életek eredményeként születtek. Míg ők egy másik dimenzióba átlépve immár egy más életet kezdenek.

A más élet megkezdése képességének a csírája pedig a nem-egyedüllét állapotának átélése itt a Földön; először egyedül, aztán társakként. Először kevesen, aztán egyre többen szerzik meg e képesség csírája megszerzésének képességét Isten akaratából, Isten kegyelméből. És Isten kegyelméből immár először kevesen, aztán egyre többen érzik úgy, hogy ténylegesen élnek túlvilági-szellemi életet itt a Földön is.

Úgy érzik, egyedül és társakként cikáznak a dimenziók között, lépnek át a túlvilágba, a túlvilági szellemi világba, és térnek vissza a földi valóságba, mely már számukra nem csupán illúzió, nem csupán az élet élésének illúziója, nem csupán a társkeresés színlelése, hanem az élet igenlése és birtoklása mindenek felett; a társkeresés képességének meglelése mindenek felett; a közös lebegés társakkal itt a Földön a világmindenség felett; a nem-egyedüllét állapotának megtalálása mindenek felett…

Forrás: Rózsa Iván – KAPU.CC

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s