Krúdy Gyula: A bujdosó P. B.

Közzétette:


Egy ismeretlen magyar költő élete és szenvedései

Krúdy Gyula
Krúdy Gyula

Pongrátz Béla – a szentmiklósi és óvári Pongrátzok közül – egy nedves őszi alkonyaton, amikor a Duna felett piszkos ködfellegek úsztak és a túlsó partról a ködön, felhőn, permetező esőn át a budai háztetők gyöngén átvöröslettek, valamint a korán leesett hó fehérlett imitt-amott a hegyoldali utcácskákban: ismét elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Szentmiklósi és óvári Pongrátz Béla harminc esztendeig körülbelül minden héten elkészült az öngyilkosságra, amíg végre-valahára ötvenhárom esztendős korában csakugyan meghalt, Budán, a Szent János kórházban. A betegsége tüdősorvadás volt, és nem sokkal halála előtt összeaszott, feltűnően kicsiny kezeivel megáldott egy tíz éves fiúcskát, miután betegségében gyermeknagyságúvá zsugorodott össze maga is a kórházi ágyban. A tíz esztendős kisfiú az én fiam volt, aki virágot és gyümölcsöt vitt öreg barátjának a kórházba, miután a tízesztendős gyerekek még hálásak szoktak lenni a barátaikhoz. Pongrátz Bélát – vagy amint önmagát nevezte harminc esztendeig: P. B.-t az újságírók egylete eltemette valamelyik budai temetőbe, és ezzel P. B. elintézte mindazt, amivel az életnek, az embereknek, a világrendnek tartozott. Talán sohasem is kerül elémbe többé a rejtélyes P. B., ha az idei ősszel a véletlen a Dunapartra nem vezet, ahol a víz felett barna ködfelhők csüngtek és a túlsó oldalról piros tetők között fehérlő novemberi hó nem tűnik fel előttem. A nagy folyam lassan, szürkén, hidegen hömpölygött a partok között, a hegyoldalból a hó fehérlett és ebben a pillanatban ismét láttam P.B.-t, mind hajdanában láttam: a partokon őgyelegve és alkalmatos pillanatot várva, hogy a ködben, hidegben, novemberi sárban a vízbe eltemetkezzen. Mert P. B. – bár manapság ezt már nagyon kevesen tudják – magyar költő volt.

Ki emlékezik P. B.-re?

Valahol talán egy budai korcsmáros, ahol fizetés helyett versekkel próbált fizetni? Egy régimódi, kékkötényes, hordószagú, pirosarcú és ősz hajú bormérő, aki csöndes szánakozással nézte a furcsa kis emberkét, aki rongyosságában, konokságában és elvadultságában sem volt más, mint egy szelíd, szótalan, beteg gyermek, egy hallgatag, elmerengő és bánatos, deresedő szakállú emberke, aki szemüvege mögött csodálatosan tiszta, csodálatosan jóságos, szomorú és bánatos, búskomoly és résztvevő szempárt viselt. Alázatos, könyörgő és jóságos szeme segítette ahhoz, hogy Budán vagy máshol, a külvárosok felé mindig akadt harminc esztendőn át egy kékkötényes korcsmáros, aki borral megkínálta, kályhájánál melegedni engedte és néha poharát a poharához koccintotta, hogy beszédre bírja a furcsa, figurás emberkét. Zareczkyről éneklik az Anyeginban, hogy: hőstettei még emlékben vannak Vérynél, hol hitelben megivott sok drága bort. Nos, midőn most a rejtélyes és nagyszerű P.B.-ről írok, úgy gondolom, hogy őreá sem emlékezik manapság más, azoknál az öreg és ritka bormérőknél, akik messzi rejtett helyeken, a budai hegy oldalában vagy tán a cinkotai vámon korcsmát tartottak és szívesen mosolyogtak, ha az országút távolában a furcsa kis P. B.-t közeledni látták.

Tudni kell, mielőtt tovább mennénk, hogy Pongrátz Béla akkoriban volt fiatalember, amikor Reviczky Gyula még élt és életével, verseivel megremegtette a fiatal és öreg szíveket. A vidéki gimnáziumok akácfás udvarain akkor sem Horácért rajongtak, hanem Reviczky Gyuláért. A fejlődő és növekvő újvilág Reviczky bánatos szonettjeit suttogta. A költő-invázió, amely a felvidéki gimnáziumokból Reviczky után Pest felé vándorolt, a Dunántúlról, a kanyargós fehérvári utcákról a pesti Korona kávéházba vonta a kis Pongrátz Bélát is. Akkoriban már ott ült a franciásan finomkodó Gáspár Imre, aki Gasparone, Gil Blas (Gili Balázs) nevek alatt először írta magyar nyelven a francia lapok szellemkedő cikkecskéit. Hová lett azóta a Gil Blas, hová lett Gáspár Imre? Benedek Aladár még a legszebb magyar költő hírnevében állott és Tóth Béla a kéteshírű Ferenci Kávéházban tanyázott éjjelente.

A Ferenci Kávéház!

Régi pesti krónikákban furcsa feljegyzéseket találunk erről a helyről, amelynek a telkén manapság ifjabb Hegedűs Sándor az író és milliomos bérháza áll. Ifjabb H. S. bizonyára sohasem írja meg házának történetét, ezért néhány szóval nem árt megemlíteni, hogy a Ferenci Kávéház egyik legnevezetesebb helye volt a régi Pestnek. A kávéháznak hivatásos vendégei azokból a nőkből teltek ki, akik éjjeli foglalkozást űztek. Karrierek kezdődtek itt és karrierek végződtek, már amilyen az éjjeli nők pályafutása szokott lenni. Egynémelyik férjhez ment, családanya lett és ezzel megszűnt a történelem számára. Mások elhervadva s megbetegedve a kórházakból elutaztak messzi, Budapest vámjai felé. A legtöbb pedig nyomtalanul eltűnt. Nemcsak a Copée kis madarainak a csontváza tűnik el az erdőn, ha a dermesztő tél után tavasz lombjai jöttenek: az éjjeli nők eltűnése még nyomtalanabbul, rejtélyesebben megy végbe. Tegnap még Reviczky Gyulával ittak szilvóriumot, hogy a bánatos hajnalra megvirradva a szegény Gyula verset írjon róluk. Másnapra, mára már a nevükre sem emlékezik senki. Ha majd egyszer bátrabb lesz az irodalom, még a mainál is bátrabb, bizonyára akadnak költők és krónikások, akik nem mindig hagyják elfeledtetni a temetők árkában megtérő leányokat! Hiszen igaz, nagyon igaz, hogy rosszak és utálatosak szoktak ők lenni, de azért mégis csak voltak, vannak: a múltunkban, bennünk vagy a jövőnkben mindig ott vannak ők is, mint a betegségek, az örömök vagy a halál.

A Ferenci Kávéházban ült éjszaka Reviczky Gyula és vele és utána nagyon sokan mások, akik költők sem voltak, költők sem lettek… És miután a kor, a divat, a Reviczky divatja éppen olyan kötelező volt, mint a krinolin, minden valamire való költő a Ferenci Kávéházban kezdte meg életét, működését.

A Petőfi-korabeli Két pisztoly hangos és hetyke jurátusa ott csörgette kardját a Ferenci Kávéházban, csakhogy a kardot már nem a derekán hordja, hanem Abdul Kerimnek viszi Törökországba. Az országúti fogadó dáridózó vidéki földbirtokosa, duhaj Józsa Gyurija ott rikkantja el magát a Rostély utcában hajnalonkint, csak éppen az a különbség a Petőfi-korabeli disznókereskedő és az akkori között, hogy emez csöndesebb, pénztelenebb, vigyázóbb, de az extra szobában forgó nasi-vasi játékhoz mindig kapható. Az elmúlt század magyar irodalmi megújhodása mindig a korcsmák és a kávéházak levegőjében növekedett, fejlődött. Mintha a régi korcsmárosok valami különös bort mértek volna a költők számára, mintha a magyar bor okozta volna, hogy a költők leginkább a hazafias irányzatot kedvelték száz esztendeig. A Vörösmarty Komló-beli asztaltársasága csak éppen annyiban különbözött a Reviczky társaságától, hogy a Ferenci idejében már erőszakos és új nyomások érkeznek a messzi Párizs felől, Musset Alfréd szonettjei és zöld mérge népszerű dolgok lettek a pesti kávéházakban; Byron világfájdalma, Shelley borongós bánata a németes nevelésű Reviczky Gyulát éppen úgy megigézik, mint társait, a névtelen társakat… A Ferenci-beli hajnali szilvóriumozás egy új, érzelmes és bánatos költészetet hozott közelénk és névtelen, de szentimentális éjjeli nők ölelő karjai között nemződik a fájdalom és méla bánatok költészete. Mondják, hogy maga az öreges és méltóságteljes Vajda János is megfordult ezen a helyen, de hogy Pongrátz Béla ott ült valahol egy sarokban és a szilvóriumot nektárként itta: az bizonyos.

Ezek a hosszú, szinte vég nélküli őszi éjszakák okozták azt, hogy Pongrátz Béla utána harminc esztendeig még mindig a Ferenci Kávéház lobogó gázlámpása mellett nézte a világot. A kávéház megszűnt, helyére palotát építettek és a szegény és érzelmes nőket lehajlott fejű, pókoslábú kórházi lovak vitték ki a Rákos humuszába, hogy kóró vagy tavaszi ibolya alakjában tovább éljenek, de Pongrátz Béla képzeletben még mindig a letűnt kávéház ablakában ült és talán azt sem vette észre teljes bizonyossággal, hogy a kassza mellőli asztaltól eltűnt a szomorú és csúnya tót fiú, és már nem emlegeti hajnalonként egykori cselédi sorban lévő anyját, akit félőrülten és lerongyolódva látott bolyongani legutoljára a pozsonyi erdőben és száraz gallyakat gyűjtögetve, monoton nótát dalol… P. B. (mert már azzá lett) nem vette észre, hogy körülötte megváltozott a világ és a költők többé nem járnak Balázs Sándor ócska köpönyegében (minden rongyos köpenyegre ráfogták ezt akkoriban), és a cipők sem kérnek manapság enni a poétai lábakon. Ó a Reviczky Gyula divatját viselte holta napjáig, mint ahogyan még nemrégiben is akadtak öreg urak, akik Vatermördert hordtak. Rongyos volt, kopott volt és szegény volt, amilyen szegény ember talán egész Magyarországon nem volt rajta kívül. Mert ő volt az utolsó bohém.

Volt egy költeményes könyve: Jézusról. Filozófia, szentimentalizmus és könnyedén gördülő sorok. Nagyon régen jelent meg ez a verses könyv, olyan régen, hogy én már nem ösmerhettem meg. Akik olvasták, azt mondták róla, hogy egy nagyszerű, rendkívüli költő írta. Ő maga soha sem beszélt róla nekem, csak a kékkötényes, hordószagú bormérőknek ejtett el egy-egy szót, ha azok poharat koccintottak vele. Én csak annyit tudtam róla, hogy a vendéglősök újságjába szokott cikkeket írni természetbeni honoráriumért, valamint egy nagy munkát ír: Buddháról, az ázsiai istenről. Az isteneket szerette, a királyokat nem. Többször szenvedett börtönbüntetést királysértésért, amely cikkeket lehetetlen nevű, időszakonként megjelenő lapokba írta. Közben újságíró volt itt-ott… Ám ezek a dolgok csak alig látható, gyorsan tovatűnő fellegecskék az ő életében. Kist füstfelhők, amelyek nyomtalanul enyésznek el. Az ő nagy élete, az ő szerelme, a megmaradandó emlékezete: az oknélküli, célnélküli, örökkön tartó bujdosás, csavargás, kóborlás volt. P. B. (már csak így írta a nevét) harminc esztendeig nem rendelkezett bejelentett lakással Budapesten. Hol lakott, merre járt? Senki sem tudta, talán ő maga sem…

*

A levél Moszkvából jött, esztendők előtt, mikor a diákokat halomszámra lövöldözték agyon és a száműzöttek karavánjától feketéllett a szibériai országút. P. B. levelet írt Moszkvából: elment elven valóságos forradalmat nézni, a házban, ahol lakik, a terrorista társaság gyárt bombákat, a pincében dinamit van és a házigazdája egy álruhában járó öreg nihilista… Ma sem tudom megérteni, hogy tudott az a levél hozzám jutni abban az időben, amikor az orosz rendőrség figyelmesen elolvasta a külföldre indított leveleket. De itt volt a levél és elolvasása után lehunyt szemmel gondoltam P. B.-re, aki Moszkvában hallgatja a puskaropogást és talán őrültségében önmagát akarta feladni a rendőrség előtt, midőn ez a levelet megírta.

Lehunytam a szemem és lassan-lassan megjelent akkor előttem a furcsa emberke alakja. Láttam bozontos, deresedő szakállát, homlokába hulló, későn őszülő haját és láttam ócska barna köpönyegét, amelyet mindig hordott. Rongyos cipője és rossz kalapja, egész ágrólszakadtsága azonban nyomban eltűnt, amint gyöngéd és mesélgető hangját véltem újra hallani, amely hangon beteg kisfiamhoz beszélt egy éjszakán, amidőn a kisfiú mellől már kidőltek a virrasztók és P. B. véletlenül a városba jött a Jánoshegyi csőszkunyhóból, ahol azon a télen lakott… Bizonyára éhes volt és vacsorázni szeretett volna, bizonyára már régen nem dohányzott, mert egy cigarettáért szokott elmenni Isaszegre, bizonyára a nyomor rettentően sújtotta szegény testét, hogy ismét a városba vitte útja, hogy régi ösmerősénél és kis barátjánál a zimankós őszi estén az ajtón kopogtasson. És a gyermekükért aggódók, a virrasztásban kimerültek elfelejtették megkérdezni, hogy P. B. vacsorázott-e ezen a napon, szívott-e cigarettát és van-e zsebében hídpénzre való összeg, amely dolog hiányában néha napokig nem mehetett vissza a jánoshegyi csőszkunyhóba… P. B. pedig olyanféle ember volt, hogy ilyen csekélységek miatt nem szólott. Szinte gyönyörködve tűrte a legnagyobb nyomorúságot. Akkor is, a zimankós, havas estén is nyomban elfoglalta helyét beteg kis barátja ágyánál, és a szürke téli hajnal már a Teréz templom tornyát alaposan megvilágította, midőn a betegszoba félig betett ajtaján át még mindig hangzott a mesélgető emberke gyöngéd, finom hangja, mintha a reggeli jó kis öreg törpe jelent volna meg a fiú ágya mellett. Reggel lett és mi elbúcsúztunk.

– Azt hiszem – mondta csöndesen, – hogy Oroszországban mostanában hasznomat vehetnék a nihilisták. Ha egy bombát kell eldobni vagy egy kést megforgatni… Itt mostanában nagyon egyhangú az élet és én hiába gyűlölöm a Jánoshegyen a királyokat.

Elment.

Furcsa kis alakja, barna köpenyege szinte árnyékként tűnt el a Teréz templom mellett a reggeli ködben, és csak teli tüdőből szívott cigarettája füstje jelentette, hogy P. B. merre vette bujdosását.

A gyerek felneszel az ágyban:

– P. B. bácsi, mi lett aztán Árgyilussal? – kérdezte.

P. B. éppen hat esztendő múlva felelt meg erre a kérdésre.

Hat esztendeig járt-kelt Oroszországban, a csavargók és bujdosók országútján. Ah, ez az ország neki való ország volt. Itt kedvére kóborolhatott. Az útja mind beljebb vitte Ázsia felé, ment gyalog, ment vasúton és hajón lefelé a Volgán. Ha jól tudom, Oroszországba került magyar táncosleányokat tanított írni-olvasni, meg francia nyelvre, talán ebből élt, talán másból. Egyszer Vlagyivosztokból írt, később Japánból… Úgy tünedezett el lassan előlem, a gondolataimból, az emlékeimből, mint egy kis csillag a felleges éjszakai égbolton.

Néha, álmatlan éjszaka látni véltem őt valahol Tokióban, ahol egy magyar táncosnőt tanít betűkre valahol… valahol… Aztán mikor már végleg elfelejtettem volna, megjelent.

A köpenyeg pedig a régi volt…

A bajusz és a szakáll deresedett meg csupán és az emberke valahogyan kisebb, sokkal kisebb lett, mint amilyen azelőtt volt. Összeesett, elszáradt, elégett… Csak a szeme volt a régi. A hangja nagyon gyönge, mintha nagy távolságból beszélt volna.

– Rendes lakást veszek és könyvet írok Buddháról. Tíz esztendő múlva Buddha lesz az isten Magyarországon, majd meglátod… Most fő dolog a rendes lakás.

Nemsokára ezután már rendes lakása volt Farkasréten, a temetőben.

*

A kis furcsa figurás magyar, aki kalandosságában, örökös bujdosásában, rejtélyeskedésében úgy tűnik fel nékem, mint a legutolsója annak a poétáskodó, színpadias, görögtüzes kornak, midőn a gimnazista fiúk a szülői háztól költőnek vagy színésznek szöknek el. A legkalandosabbja pedig ilyen lett, mint az ismeretlen P. B., akit Japánig hajtott kóborló kedve.

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s