Galego költők műveiből …

Közzétette:

Ramón Cabanillas
(1876–1959)

Basilio Álvarezhez
galego
Fel, magvető! A búza súlyos, érett
arany kalászt mutat a földeken;
és mint tragikus tőrök, fényesen
villognak a kifent jó kaszaélek.

Ha igéd fenyvesekből szerteszéled,
s szerény kunyhókba ér a völgybe’ lenn,
a fojtott susogásból hirtelen
harci üvöltés lesz s győzelmi ének.

A pirkadattal kél a falu népe:
egy jeladást vár csak, már semmi mást,
s csatába indul, diadalt remélve.

Vakít a déli Nap sugara, lásd,
jó magvető! Ütött az óra végre,
kiálts nagyot, és kezdd az aratást!

Manuel María
(1929–2004)

Árkádia

Sokszor álmodtam életem során
hosszasan, elmerülve benne mélyen,
a csodálatos, távoli, legendás
Árkádiáról.
Görög földön járva,
mohó tekintettel, figyelmesen
néztem Árkádiát; de csak
olajfákat s sziklákat látni ott,
szürke, sivár táj, ahol egy kicsiny,
nyomorult nép tengődik, a neve:
Paradisus, nem kevesebb.
Kopár,
szegény és puszta az egész.
Behunytam hát a táj felé szemem,
és felnyitottam befelé.
Ott láttam
a boldog, igazi Árkádiát.

Éj

Mikor beborít éjjel a sötétség,
képed tűnik fel fényesen előttem,
s eloszlik menten a homály,
mely körülfog, örvénylik körülöttem,
és borzongást, félelmet kelt szívemben.

Mikor a csillagok fent felragyognak,
végtelen, zord üreg az éj,
mit kedvesem tölthet be egyedül
szerelmének teljességével.

Ellenségem az éj és megsebez
árnyéka éles sarlójával.
Csupán szerelmednek van, kedvesem,
elég ereje behegeszteni
a sebet, amit üt rajtam az éj.

Manuel Álvarez Torneiro
(1932)

E percben egyszerűen létezem

E percben egyszerűen létezem.
Csak lélegzem, csak nézem azt a fát.
Úszom az alkonyati nyugalomban,
élem a csendet, hallgatom a mélyben
szívemet, mely kihagy egy pillanatra.

Nincsen sehol kaland, mely énreám vár.
Nincsen kutya, mely álomba ugasson.
A két kezem egymáson. Mily messze ez a test…

Nem moccanok, lelkemben a semmi vágya van,
az augusztust szívom magamba mélyen.
Az önfeladás boldogsága ez.

Azt sem tudom, behunyom-e szemem.

Antón Avilés
(1935–1992)

(Éj angyala…)

Éj angyala, ki sötétben vadászol,
lángolva jössz, hogy kiűzz ligetemből:
készen a bot, felhúztam a sarut,
szívem a száműzetéshez szokott már.

A világ, melyben éltem, csupa árnyék,
álom volt minden gyümölcs és szüret,

a szerelem ragyogott csak, azért tán,
hogy megőrizze fenségében vérem.

De a szó, az mindenkor eleven volt,
kard volt és eke szarva és pacsirta,
lándzsám a bús magányban, jó barátom,
vereség és szabad vizek. Ravaszság
az, ami most száműzetésbe visz:
térjek meg végre az egyszerű lakba,
mit egy nap a szél kapujára írnak,
az anyaföldbe, hogy nedve növessze
hamvamat, és kezemben tartsam újra
a madarakat… Azt a más időt!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s