Közzétette: Az idei zenei évadnak legnagyobb jelentőségű zenei bemutatója Kodály Zoltán két dalának első előadása volt a Filharmonikus Társaság január 10-i estéjén. A napisajtó nagy része ezt azzal “méltányolta”, hogy Kodály Zoltán művészetét a leglesújtóbb kritikával illette (Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap, Pe
sti Napló, 
Az Újság, Magyarság), sőt egyik (Magyarország) személyesen is megtámadta. Ezt a rendszeres hajszát nem hagyhatom szó nélkül. Egy idő óta kiváló szeretettel szokták bizonyos zenei körök személyemet Kodály Zoltán ellenében kijátszani. Úgy szeretnék feltüntetni a dolgot, mintha a köztünk levő barátságot használná ki Kodály érvényesülésére. Ez a legotrombább hazugság. Kodály, mint zeneszerző napjaink legkiválóbbjai közé tartozik. Művészetének kettős gyökere, éppúgy mint az enyémé, a magyar parasztzenéből és az új francia zenéből sarjadzott ki. De kettőnknek ebből a közös talajból kinőtt művészete már a kezdet kezdetén is teljesen elütött egymástól (rosszhiszeműség vagy tudatlanság állíthatja csak Kodályról, hogy ő “utánzó”). Néhányan támadói közül azt hánytorgatják fel, hogy zenéje erőtlenebb, kevésbé eredeti stb., mint az enyém. Nem az én feladatom, hogy a kettőnk művei közt megnyilvánuló stílusbeli és tartalmi különbségeket pontosan körülírjam. Lehet, hogy Kodály zenéje nem olyan “agresszív”, lehet, hogy formában kevésbé távolodik el bizonyos hagyományoktól, lehet, hogy nem annyira “zabolátlan tobzódások”, mint inkább nyugodtabb szemlélődésének kifejezője. De épp ez a lényeges különbség, mely mint teljesen új, teljesen eredeti zenei hangzásmód jut zenéjében napvilágra, teszi annyira értékessé zenei mondanivalóját. Alig akad egy-két jelenkori zeneszerző — a hazaiakról nem is szólva — akik olyan új értékeket tudnának alkotni, mint vonóshármasa, szóló-gordonkaszonátája vagy két zenekari dala. És a magyar földnek ezeket a kincseit akarják itt nálunk bizonyos emberek — ki tudja, miféle alattomos szándékkal — sárba taposni. Akit Ady”Sírni” dalának zenéje nem rendített meg lelke legmélyéig, az vagy süket, érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű.Íme az én véleményem Kodály zenéjéről, az enyém, akit Kodály támadói szeretnek újabban “a legnagyobb magyar zeneszerző”-ként aposztrofálni. Hiszen lehetséges, hogy én nem értek ezekhez a dolgokhoz, csak ők, de akkor hogyan lehetek én mégis olyan “nagy” zeneszerző? Nyilvánvaló, hogy ezek az urak vagy itt, vagy ott súlyos tévedésbe esnek. (Én mindenesetre szívesen viselem részükről történő esetleges lefokozásomat.)
Szerencsére a Kodály-kérdés nem itthon, hanem külföldön fog eldőlni. Kodálynak eddig eltemetett művei egy bécsi kiadócég jóvoltából sűrű egymásutánban fognak a legközelebbi jövőben megjelenni, tehát nemsokára meghalljuk róluk a külföld véleményét. És akkor majd megismétlődik az a sajátságos jelenség, amelynek a közelmúltban egy más “kérdéssel” kapcsolatban tanúi lehettünk: az imént még teli szájjal szitkokat okádó urak jámbor bárányokká, sőt — urambocsá — lelkes rajongókká fognak vedleni.
Hallom megrovó megjegyzésüket: belőlem az “elfogult barát” beszél. Csakhogy itt megint a sorrendet vétették el: nem azért becsülöm Kodályt, mint a legjobb magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól) eltekintve a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam, és nem Kodály, ez újból csak az ő nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyítja. Küzdelmeket nem éppen nélkülöző pályámon mindenkor bátran és nyíltan mellém állott, soha fáradtságot nem kímélt, ha érvényesülésemről volt szó. Bámulatosan biztos és gyors ítélőképességének köszönhetem akárhány művemnek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialakulását. Mégis csak sajátságos, hogy a “legnagyobb magyar zeneszerző”-re ez a “quantité neglieable” — amilyennek most Kodályt feltüntetni óhajtják — ilyen lényeges hatást tudjon gyakorolni pedagógiai képességeivel. Magától értetődő, hogy zenei hivatalos köreink ezt a páratlanul biztos meglátó erőt kitessékelik az őt megillető helyről, megakadályozzák, hogy fiatal zeneszerzőinket zenei főiskolákon ő irányíthassa. De várhatunk-e mást tőlük? Hiszen Kodály a legnagyobb magyar zeneszerző-pedagógusunk!
Hogy a magya zenefolklór mit köszönhet neki, azt az illető szakemberek jól tudják. Kutatóvágya, kitartó szorgalma alapossága, tudása és éleslátása őt tette a magyar parasztzene egyetlen alapos ismerőjévé. Ezen a téren senki sem érte el őt.
Ezt az embert, akinek a magyar kultúra annyit köszönhet, ezt támadják úton-útfélen, hol hivatalos körök, hol “kritikusok”. Mindenképpen meg akarják akadályozni, hogy nyugodtan dolgozhasson kultúránk javára, és teszik ezt, miközben a magyarság kultúrfölényének fontosságát harsogják, ők, a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik.
Ezt akartam elmondani…
Forrás: Bartók Béla Válogatott Írásai (335-337. oldal) Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó Budapest, 1956
