Ivan Bajo: Mosoly a kötélen

Közzétette:

Ivan Bajo nagyszombati (Trnava) hegymászó-edző és pszichológus vidám története a hegymászókról – az 1960-as évekből.

Meredek gránitfal. A fal felső részén hegymászó pár látható. Az elölmászó a csúcskéményben halad, és nemsokára már fölér. Aztán csak néhány könnyű méter, a kőtömbökön és a gyepen át, és megáll a csúcson. Egyszercsak felkiált. Az elölmászó kiesik a kéményből, fejjel lefelé vagy húsz métert zuhan. Fokozatosan kitépi az összes szöget, magával rántja mászópartnerét, és együtt zuhannak még tíz métert. A kötél megakad egy sziklabevágásban, csodával határos módon megtartja a hatalmas rántást – a hegymászók megmenekültek. Lassan magukhoz térnek, megsebesültek és sokkot kaptak, de élnek. Következik a hosszadalmas, bonyolult ereszkedés a falból, és a traverzálás. Maguktól képesek erre, és szintén saját maguk vonszolják be magukat a Rabló menedékházba.

Nevetségesnek tűnik ez? – Nekem ugyan nem. Egy szemernyit sem. No és látják, amikor ezt a szerencsés végű kalandot a szereplői a menedékházban elmesélték, a ház rengett a röhögéstől.

Régen történt. A Rabló-házban ültem, és a lemenetelre készültem. Tizenhat éves voltam, szamárköhögésem és idült tüdőgyulladásom volt, beteges és rozoga voltam. Annál nagyobb volt a csodálatom a hegymászók iránt, akik a szomszéd asztalnál ültek. Hegymászó történeteket és élményeket meséltek egymásnak. Az elbeszélések számomra érdekesek és drámaiak voltak, de mindenekelőtt nagyon vidámak. Egyetlen történetből sem hiányzott egy jó adag humor.

Ekkor a helyiségbe két hegymászó lépett be – egy pillanatra minden lecsendesült. Mindkét férfi rosszul nézett ki – sebesülten, véresen, szétszaggatott szélblúzban és nadrágban. Az alacsonyabbiknak a fél arcát megszáradt vér fedi, és fájdalmas grimasszal a bordáit fogja. A magasabbiknak erőtlen a keze és sántít. A hegymászók nyomban felugrottak az asztaltól, leültették az újonnan érkezetteket, forró teát és rumot tettek eléjük, és elkezdtek ingázni. A férfiakat levetkőztették, sebeiket kezelték és bekötözték, a magasabbiknak rögzítették az eltört kezét. Semmit sem kérdeztek. A férfiak a kezelés, a tea és rum után szemmel láthatóan jobban érezték magukat, és egy további rum után “bolháik kezdtek feléledni”. Belefogtak az elbeszélésbe, hogy miként estek ki a falból, ez hogy következett be, és mi jött ezután. Alapjában véve csak a puszta tényeket tárták fel, amelyeket már fentebb említettünk, egy meglehetős odüsszeia formájában, engem azonban más lepett meg: az egész történetet mindketten olyan bolondosan vidám hangulatban mesélték el, mintha nem is élték volna át, hanem az előbb látták volna Stan és Pan előadásában. A ház zengett a szüntelen nevetéstől. Szintén nevettem, de nem úgy, mint a többiek. Láttam, hogy a hegymászók ugyanakkor ezt intenzíven átélik, részvétteljesen nevetnek, mintha éppen mindegyikük valamilyen szörnyen nevetséges véletlen módon maradt volna életben.

Így találkoztam először a durva, gyakran fekete hegymászó humorral, olyan emberek klasszikus előadásában, akik egy kissé a másvilágról tértek vissza, az élet, a lét és nemlét keskeny határa mögül, amelyen gyakran megfordultak, ahol az élet a legintenzívebb, a legzamatosabb. Ebben talán csak a front vagy a lövészárok humorához hasonlít, avagy a pirotechnikusok, kaszkadőrök, torreádorok, Forma-1 versenyzők és egyéb bolondok humorához.

A hegymászó fakír

A hegymászó humor rendi humor. Nem hegymászót is elszórakoztathat, de az nem az igazi – egyszerű okból: a nem hegymászó nem tudja magát eléggé beleképzelni a hegymászó helyzetekbe. A nem hegymászó még nem gabalyodott be a kötelek gombolyagába az áthajlás alatt, nem estek le a szögei a fal legnehezebb pontján, soha nem lépett be a nyakában lévő kötélgyűrűbe, hogy a következő pillanatban a falhoz verje a homlokát. A nem hegymászó nem bivakolt bőrig ázva a szellős pilléren, nem esett be gleccserszakadékba, és kuloárban sem utazott egy alattomos lavinával. Ez hasonló, mint a katonai vicceknél és történeteknél – a legjobban mulatnak rajtuk a jelenlegi vagy volt katonák, kevésbé a nem katonák, és legkevésbé a nők, akik az ilyen katonai történeteknél általában csak unatkoznak. Ugyanúgy a hegymászó humor – magukhoz a hegymászókhoz áll a legközelebb. De ezt akkor a Rabló-házban még nem tudtam.

Három évvel később hegymászó lett belőlem. Az első túrám egy pilléren, a Déchy-csúcsra vezetett. Tele volt esővel, köddel, kevergéssel és összeisszasággal. Amolyan kezdő túra. A harmadik zivatar után megpróbáltunk a sűrű ködben és később a teljes sötétségben megszökni, leereszkedni. Nem sikerült, rossz ereszkedési irányt választottunk, ötös terepre kerültünk, képtelenek voltunk lehúzni az ereszkedőköteleket, és az eredmény: bivak. Hideg, lökésszerű szélben, nyitott pilléren, bőrig ázva. Az orrunkig sem láttunk el, nemhogy két méterre magunk alá.

Virradatkor megállapítottuk, hogy éppen két méterre bivakoltunk a föld – fű és moréna – felett, amely a Téry-házhoz vezetett le. Elég lett volna leugrani… Ez ott fenn egyáltalán nem tűnt nevetségesnek. Fogvacogva léptünk be a Téry-házba. Éjfél óta csak egy kérdés foglalkoztatott: ez az a hegymászás, amiről annyit álmodoztam?! Nem lesz jobb megszökni a kaktusz- vagy bélyeggyűjtéshez? De amikor átöltözve, szárazon, melegen, forró tea mellett emlékeztünk az előző napunkra és éjszakánkra, a balgaságokra, amiket elkövettünk, és az idióta párbeszédekre, amelyek elhangzottak, csurogtak a könnyeink a nevetéstől, és a jelenlévő barátainknak, hegymászóknak szintén. A nem-hegymászók inkább furcsállva mint vidáman néztek ránk.

A hegymászásnál maradtam, és ha ezerszer születnék, akkor ezerszer hegymászó szeretnék lenni. Sok, túl sok élményem és emlékem van. A kötélen az öröm perceit és a rémület pillanatait éltem át, játékot és viadalt, győzelmeket és vereségeket. Sok vidám élményem fűződik a mászóiskolákhoz, hegymászó táborokhoz, tábortüzekhez, menedékházakhoz, és a hegycsúcsokra vezető utakhoz. Megállapítottam, hogy a hegymászók többségének fejlett humorérzéke van, amely általában a legbutább helyzetekben sem hagyja őket el.

Emlékszem, amint egy barátomat – újságírót, mint riportert és fényképészt – egy vitorlás hajóra hívták meg, amely sok héten és sok tengeren keresztül szántotta a hullámokat a háromtagú legénységével, amelyet a hegymászó barátomon kívül két vitorlázó alkotott. Fantasztikus élményekkel tért vissza, de állandóan hangsúlyozta:

– Kár, hogy az a kettő nem volt hegymászó.

– Miért?

– Én azt nem is tudom rendesen kifejezni, hogy miért. Talán azért, mert a hegymászók valahogy jobban látják a dolgokat, jobban képesek felfogni és átélni az eseményeket. Könnyebben és gyorsabban tudnak alkalmazkodni, könnyebben viselik el a bajok minden fajtáját – nem hagyja el őket a humorérzékük. Hegymászókkal az egész könnyebb, szebb és vidámabb lett volna.

Már a harmadik nap rájöttem, hogy a hegymászóknak érzékük van az igazi, durva, fekete humorhoz. A következő esettel akarom illusztrálni, amely homokköves hegységben történt:

Két hegymászó találkozott – két homokköves a sziklák alatt. Nem ismerték egymást, de hát mert nem volt mászópartnerük, megegyeztek egy együttes vasárnapi mászásban. Az egyikük itt otthon volt, de nem volt kötele. A másik nem ismerte ezt a vidéket, de volt kötele (30 méteres). Felmásztak a 22 méteres toronyra, a gyűrűn átfűzték a kötelet, ledobták az áthajlásba az ereszkedéshez. A helybeli nem vette észre, hogy a kötél csak 30 méteres. Az ereszkedés pedig 40-esre készült, két méteres leugrással. Így az idegen a bennszülöttől a következő utasítást kapta:

– Aztán lent nehogy megijedj, nem ér ez le egészen, de ezt már nálunk leugorják.

A semmit sem sejtő idegen ereszkedett elsőnek. A kötél vége őt nem két méterre, hanem 7 méterre érte. Ez még egy ejtőernyősnek is elég!

Rákiáltott a partnerére:

– Most mit tegyek?

Az ugyan nem látta őt az áthajlás miatt, de azért kitartóan biztatta:

– Ugorj! Ne légy beszari, nálunk ezt már leugorják!

– Az istenit, ez szörnyen magasan van!

– No igen, nálatok ez szörnyen magasan van, természetesen ezt nálunk nyugodtan leugorják a zöldfülűek, a hegymászó mamák, nagypapák és nagymamák, sőt, még a gyerekek is.

A szerencsétlen férfi elszomorodott, egy ideig még ringatódzott a kötél végén, majd amikor már az egész teste megmerevedett, eldobta magát a földre, mint egy zsák krumplit, és megrándította a térdét. Az áthajlás alá kúszott, és erős hangon felkiáltott: – Remek! Lent vagyok! Jöhetsz!

A bennszülött szitkozódott:

– No ez aztán eltartott! Egy örökkévalóság volt!

És ereszkedett a csapdába. A kötél végén kiguvasztotta a szemeit, és elkezdett sóhajtozni, jajgatni és rángatózni. Amikor már érett volt, az áthajlás alól kárörvendően rámorgott a partnere:

– Ez aztán az örökkévalóság! Ne félj! Hopp! Hát ezt már nálatok leugorják a nagymamák is, még a gyerekek is. Hopp!

Következett az ugrás – esés, és a kitört boka. A partner egy lábon odaszökdécselt a bennszülötthöz, elsősegélyben részesítette, majd mikor a legnagyobb fájdalom felengedett, és feléledt a sokkból, egymás szemébe néztek, és mindketten önfeledten nevetni kezdtek, majd kölcsönösen egymást támogatva elugrándoztak – bekúsztak a legközelebbi kocsmába, ahol a sérülésre való tekintet nélkül hosszasan ittak az egészséges lábakra és az örök barátságra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s