Az álmok szigete

Mikor éj kámzsázza a földet és
hajóm ringatja a nyugati szél –
a város felől vad zenebona
dárdázza a levegőt.
Ha kórus zeng,
mintha a nappal acélnyilai,
zápornyilai
pattannának vissza a levegő boltozatára.
Ha egy rikkant csak, trombitaként
harsan a reszelős hang. Bendzsók és dobok
dobognak, mennydörögnek, lüktetnek hisztérikusan
a vályog putrik mellől.

Messze a Nap, pókként a saját
felhőhálójába fogva, leforr a tengerbe
és köpüli, vérrel pacskolja a hullámokat.
Kétségbeesetten csapkod rőt csápjaival, vadul
kapaszkodik a hullámok gyapjú fehér tarajába, aztán kiloccsan
a partra, lombjukkal hadonásznak a nagy fák,
vászonból szabott színpadi fák,
vászonból szabott színpadi ;
leveleik úgy korbácsolják őket, ahogy a kötelek verik az árbocokat.

(S. Sitwell:Tahiti, Szabó Lőrinc fordítása)

Az érdekes szigetek legérdekesebbike, valamennyi csendes-óceáni utazó álma, Tahiti sokáig elérhetetlen maradt számomra. Kereken kétszáz évvel azután, hogy Cook kapitány, a sziget első, részletes leírója partra lépett Tahitin, végre én is eljutottam erre a csodálatos tájra. Engem azonban nem a felfedező utazók vitorlás hajója, hanem egy Boeing 707-es röpített az álmok szigetére. De amint a Tahitivel szemben fekvő Moorea-sziget csipkés vulkáni csúcsát megpillantottam, gondolatban egyszerre visszaugrottam a régi időkbe. A tenger ugyanolyan sötétkék volt, mint Cook kapitány vagy Darwin idejében, a korallszirtek ugyanolyan könnyedén libegtek a meredek csúcsok fölött, mint régen.
A két klasszikus utazó: Cook kapitány és Darwin útleírását olvasva, állíthatom, hogy náluk szebben és találóbban senki sem tudott írni e tájról. Ennek igazolására hadd idézzem a 26 éves éves Darwint:
"Napkeletkor megláttuk Tahitit. Ez a sziget mindig klasszikus marad a Csendes-óceánon utazók számára. Az alsóbb részek buja növényzetét még nem láthattuk, és ahogy a felhők tovagomolyogtak, a sziget közepe táján a legvadabb és legmeredekebb csúcsok bontakoztak ki. Ebéd után partra szálltunk, hogy élvezzük azokat a benyomásokat, amelyeket az új vidék támaszt bennünk. Nagy tömeg férfi, asszony és gyermek gyűlt össze, hogy nevetve és vidám arccal fogadjanak bennünket. A kanyargó, árnyékos kis ösvények elszórt házakhoz vezetnek, amelyeknek tulajdonosai mindenütt szíves és vendégszerető fogadtatásban részesítettek bennünket. Mikor este visszatértünk a csónakhoz, megálltunk, hogy egy nagyon kedves jelenetnek legyünk tanúi. A parton egy csomó gyerek és fiatal örömtüzeket gyújtott, amelyek megvilágították a tengert és a környékbeli fákat. Mások körben állva tahiti verseket énekeltek. Az énekek rögtönzöttek voltak".
Semmi sem vonzza annyira a messze földről érkezett utazót, mint az ismeretlen sziget ismeretlen útjai. Elindulni és elsőnek meglátni azt, amit előttünk még senki sem látott. Így indult neki Darwin is első tahitibeli felfedező útjának. "Reggel korán partra szálltam — írja naplójában — egy kosár eleséggel, meg két takaróval, magam és legényem számára. A holmikat egy hosszú bot végére kötöttük, melyet tahiti kísérőim vittek vállukon. Vezetőimet kértem, lássák el magukat eleséggel meg ruhával, de ők azt felelték, hogy a hegyekben elég a táplálék, ruházatnak meg elegendő a bőrük. Egész nap a hegyek között haladtunk, és estére egy lapályos helyre értünk. Itt háltunk meg éjjelre. A szakadék mindkét oldalán nagy banánligetek voltak, tele gyümölcsökkel. Némelyik fa 20-25 láb magas és 3-4 láb kerületű volt. Kísérőim bambuszszálakból és banánlevelekből pár perc alatt pompás házat építettek számunkra, és száraz levelekből jó puha ágyat vetettek. Aztán tüzet gyújtottak, és megfőzték a vacsoránkat. Gallyakból kis tüzet raktak, egy csomó kis követ tettek az égő fára. A húsdarabokat, a halat, a banánt levelekbe göngyölték, két réteg forró kő közé rakták, aztán az egészet földdel takarták be, úgyhogy sem gőz, sem füst nem távozhatott el belőle. Körülbelül fél óra alatt minden pompásan megfőtt. Az ételt banánlevélből készült terítőre rakták, kókuszhéjból ittuk hozzá a rohanó folyó hűs vizét, így élveztük a falusi vacsorát."
Ott jártamkor én is felkerestem a sziget belsejét. Csakhogy az utat aszfaltozott gépkocsiúton, egy ott élő magyar származású festőművész autóján tettem meg. Először egy hajdani szent helyet látogattunk meg. Azután rövid látogatást látogatást tettünk Bengt Danielssonnál, aki a Heyerdahl-féle Kon-Tiki tutajexpedíció egyik résztvevője volt. Jelenleg feleségével együtt Tahiti szigetén él, itt írja érdekesebbnél érdekesebb útikönyveit. Majd az elmaradhatatlan múzeumlátogatás következett a Gauguin képtárban. Bizonyára mindenki hallott róla, hogy Gauguin, francia festőművész Tahitiben készült képeivel vált világhírűvé.
A múzeumlátogatás után gondolatban térjünk vissza abba a banánlevéllel fedett kunyhóba, amelyben Darwinék a hegyek között az éjszakát töltötték. Úti beszámolójában így ír erről: "Napfelkeltekor kitűnő reggelit készítettek barátaim ugyanazon a módon, mint tegnap este. Ők is kivették belőle a részüket, sohasem láttam még embert, aki csak megközelítőleg is annyit evett volna, mint ők. Azt hiszem, az ilyen rendkívül tág gyomor a túlnyomó részben gyümölccsel és növénnyel való táplálkozás következménye. Reggeli után folytattuk utunkat. Mivel én a belső vidékekből mást is akartam látni, más úton tértünk vissza. Egy ideig a hegy lejtőjén egy nagyon bonyolult ösvényt követtünk. A kevésbé meredek részeknél nagy kiterjedésű banánligeteken mentünk át. Lefelé a gerincek irányát követtük. Folyton a szakadékon és a mélységen csodálkoztam, amikor egyik borotvaéles gerincről körültekintettem a vidéken. Támaszpontom olyan kicsiny volt, hogy csaknem olyan látványban volt részem, mintha léghajóról néztem volna szét. Ugyanazon a sziklapárkányon aludtunk, ahol tegnap vacsoráztunk. Az éjszaka szép volt, de a szakadék mély és keskeny volta miatt rendkívül sötét. Reggel korán elindultunk, és még aznap elértük hajónkat." Ahol hajójuk valaha kikötött, ott ma a főváros, Papeete központja áll.
Már Cook kapitány útleírásában is sok szó esik arról, hogy a tahiti szigetlakók másképpen gondolkoznak, mint mi. A legtöbb félreértés, sőt összetűzés ezért támadt az európai látogatók és a polinéziai bennszülöttek között. A szigetlakók könnyen magukkal viszik, ami hirtelen megtetszik nekik. Ebből a szempontból olyanok, mint a gyerekek. De náluk a tárgyak elcsenése nem számít akkora vétségnek, mint a fehér ember szemében. Ha rajtakapják őket, legfeljebb visszaadják, vagy más ajándékkal kárpótolják a károsultat. Helytelen tehát velük szemben az európai szokásokat, vagy éppen törvényt alkalmazni, hiszen egyszerűen nem tudják felfogni, miért olyan nagy bűn az, amit tettek. És általában a bűn és a büntetés mást jelent számukra. Cook kapitány ezzel kapcsolatban az alábbi történetet írta le: "A hajó mészárosának megtetszett egy kőbalta, amelyet az egyik bennszülött házában látott. Megpróbálta megvenni az éppen otthon tartózkodó asszonytól egy szegért. Amikor az asszony ezen az áron nem volt hajlandó az üzletbe belemenni, az angol megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha ellenáll. Amikor elém kerültek, a mészáros oly keveset hozott fel a védelmére, hogy alig lehetett kételkedni a bennszülött asszony igazában. Miután bűnét ráolvastam, és megmutattam a bizonyítékokat, parancsot adtam megbüntetésére, hogy elejét vegyem további hasonló erőszakosságoknak. Miközben a bűnöst levetkőztették és kikötötték az árbochoz, a bennszülöttek csendben voltak, és feszülten várták a történendőket. Mikor az első korbácsütés elcsattant, izgatottan hozzánk rohantak és könyörögtek, engedjük el a büntetés hátralevő részét. Nyomós okaim voltak rá, hogy ebbe ne egyezzem bele, ők a sajnálattól könnyekre fakadtak. Valóban olyanok, mint a gyerekek. Könnyekkel fejezik ki lelkük bármilyen felindulását, és ugyancsak gyermeki módra, a következő percben már el is felejtik, hogy az előbb még sírtak. Azonban mindent összevetve, ha elismerjük, hogy boldogabbak nálunk, ki kell jelenteni, hogy a gyermek mindig boldogabb a felnőttnél, mi viszont kiestünk ebből a boldogságból — természetünk tökéletesítésével, ismereteink növelésével és látókörünk kibővítésével."Azt hiszem, Cook kapitány szavainál jobban nem is lehetne a polinéziai bennszülöttek természetét jellemezni..
Tahiti fővárosa, a dallamos nevű Papeete ma már sajnos idegenforgalmi látványosság, és állandóan tömve van a világ minden részéből odasereglő turistákkal. Aki az igazi, hamisítatlan polinéziai életre kíváncsi, annak repülőgépen néhány órás, hajón néhány napos útra kell indulnia és partra szállnia valamelyik eldugott korallszigetecskén. Ezt az utat választottam én is, amikor Bengt Danielsson tanácsára a Rangiora-zátonyt látogattam meg. Kis, kétmotoros repülőgépen, a mai légiközlekedéshez mérten lassan tettük meg odáig az utat. A repülőgép kis vattacsomó fellegek közt repülve érte el a Rangiora-atoll türkizkék gyűrűjét. A sziget piros tetejű temploma és a fehér vitorlás csónakok játékszerekként sorakoztak alattunk, amikor megkezdtük a leereszkedést. De a faluban a korallmészből épült kis házak teteje már hullámbádogból volt, és a bérbe adott szoba falán Hongkongból érkezett, oroszlánt és tigrist ábrázoló, mérhetetlenül ízléstelen falvédőt találtam. Pálmalevéltetőt most is fonnak ugyan az asszonyok, de csak az épülő turistahotel számára, ami hamarosan megnyílik a Rangiora-atollon. Tehát én sem mentem elég messze…
A dél-tengeri szigetekről még a harmincas években megjelent egy könyv "A haldokló szigetvilág" címen. Lehet, hogy ez a jóslat akkor még korai volt, mert a valódi szigeti élet igazában csak most van eltűnőben.