Sziget – 3800 méter magasságban

A sziget, amelynek története most következik, megérdemli az "érdekes"-jelzőt, aki el akar jutni oda, nagyon szokatlan utat kell követnie. Repülőgépre kell szállnia, át kell repülnie 6000 méteres hegygerinceket, azután újból le kell ereszkednie 4000 méterre. A földrajzban járatos már ennyiből is kitalálhatja, hogy a szóban forgó sziget csakis Dél-Amerikában, az Andesek gerincén túl, a Titicaca-tó egyik szigete lehet. De mielőtt ezt a kis szigetet megpillanthatnánk, szinte egész Dél-Amerikán keresztül kell utaznunk.
Az elmúlt évtizedben háromtagú expedícióval jártunk ezen a tájon, e földrész teljesen ismeretlen talajéletét kutatva. Először az Amazonas torkolatától indultunk a világ legnagyobb őserdővidékére. Kétmotoros gépen, ezer méternél nem sokkal magasabban repülhettünk. Tiszta idő volt, és a sárga, rózsaszín és fehér virágokkal díszített óriásfákat is jól láthattuk. Brazília és Bolívia határán végigrepülve e földrész egyik legeldugottabb zugában ütöttünk tábort. Ez a vidék valamikor a seringierók, magyarul gumigyűjtők birodalma volt. Ma a guminál is sokkal értékesebb kőolaj után kutatnak a geológusok. A mi kutatásunk is eredményes volt, egy fél mázsa talajmintával szálltunk repülőgépre. Karácsony körül járt az idő, ez a trópusi őserdőkben az esős évszak kezdetét és a nyár elejét jelenti. Gépünk zsúfolva volt utasokkal és csomagokkal. Alattunk a Mamore folyó völgye terült el, ez a híres Oriente, Bolívia keleti része. Azután Oriente központját, Trinidad kis repülőterét elhagyva egyszerre megkezdődik a világ legfurcsább repülőútja, amelyet repülőgépes hegymászásnak is nevezhetnénk. A gép előtt egyszerre dombok, majd meredeken emelkedő hegygerincek jelennek meg, s kígyózva mély völgyeket követve kezdi meg a kapaszkodást. Trinidad repülőtere alig kétszáz méternyire van a tenger szintje fölött, a La Paz-i pedig 4000 méter körül. A gép pedig nemcsak ezt a 3800 méteres magasságkülönbséget győzi le, hanem közben, úgy mellékesen átrepül az Andesek majdnem 6000 méteres gerincén is. Ezután az utasoknak csodálatos élményben van részük. Ez a csoda a piros naplemente az Illimani vulkán hófödte csúcsain. Mi is végigfényképeztük ezt a csodát, és vetettünk néhány pillantást az alattunk elterülő Titicaca-tóra és a benne levő két szigetre. Ekkor még nem tudtuk, hogy a tó körül milyen érdekes utazásban lesz részünk.
A bolíviai magyar követség vezetője mindent megtett, hogy a magyar expedíció munkáját segítse. Amikor meghallotta, hogy a Titicaca-tó környékén is szeretnénk dolgozni, a követség kocsiján vitt oda bennünket. Gépkocsink , amint a hajtűkanyarokban bővelkedő völgykatlanból kiért, megindult a látszólag sík vidéken. Ha az állandó levegőhiányt nem érezzük, semmi sem jelzi számunkra, hogy 4000 méter magasságban vagyunk. Alig egyórás út után előbb egy távoli hegyvonulatot, majd egy hatalmas, sötétkéken csillogó vízfelületet pillantottunk meg. Megérkeztünk a Titicaca-tóhoz. Nehéz szavakkal leírni, milyen kék egy tisztavizű tó ebben a magasságban, és milyen fehérek fölötte a fellegek. Az autóút végállomása Tiquina, itt van a kompátkelőhely. A komphajók élénk színűre festett vitorlások. Amint az autó és az utasok beszálltak, szélnek fordult a vitorla, és szép lassan átsuhantunk a túlsó partra. Innen szédítően meredek út vezet a tóba nyúló Copacabana városkába.
A Titicaca-tó egyes kutatók véleménye szerint annak a több millió éves tónak mai maradványa, amely valamikor az Altiplánónak nevezett magasfennsík nagy részét elborította. Az Altiplánó lefolyástalan medence, ezért vízjárása csak a nagyon lassú éghajlatváltozásoktól függ. Jelenleg, úgy látszik, éppen kiszáradóban,összezsugorodóban van. Ez a "jelenleg" már pár évezred óta tart. A tó szigetei eredetileg az Altiplánóból kiemelkedő dombok voltak; ezeket vette körül az összegyűlő víz. A legnevezetesebb két ilyen sziget: a Nap-sziget és Hold-sziget; mindkettő tele van aránylag épségben megmaradt indián romokkal.
A második világháború években két francia néprajzkutató és régész dolgozott ezen a vidéken. Nagyrészt az ő kutatásaik nyomán ismerkedünk meg a terület múltjával.
Hónapokat töltöttek a tó mellett az indiánok életének tanulmányozásával. A történelem itt is — mint korábbi útjaimon oly sokszor tapasztaltam — a tízezer éve földbe temetett tűzhelyekben van elrejtve. Az ősi tűzhelyek elszenesedett fadarabkáiból úgynevezett izotópos vizsgálattal szinte évnyi pontossággal meg lehet állapítani, mikor jártak, éltek ott, akik a tüzet rakták. A régészek feladata volt, hogy Észak-Amerika északi végétől, Alaszkától le egészen Dél-Amerika déli csücskéig, a Tűzföldig kiássák az eltemetett tűzhelyeket. Ezután meghatározták az ott talált szénmaradványok pontos korát, és ezt az évszámot felírták Amerika térképére, a leletek mellé. Ez a számokkal ellátott térkép elmesélte az indiánok egész történetét. Érdekes részletek derültek ki belőle.
Megtudtuk, hogy az indiánok ősei Ázsiából Alaszkán keresztül érkeztek az Újvilágba. Az első csoportok mintegy 10000 évvel ezelőtt. Előttük nem élt ember a két kontinensen. A vadászó, harcias törzsek több olyan nagy termetű, lassú mozgású állatot kipusztítottak, amelyek nem tudtak védekezni a váratlanul érkező új ellenséggel szemben. Így pusztult ki például az óriáslajhár, más védtelen állatokkal együtt. Az új lakók hamar ellepték az óriási területet, és időszámításunk előtt 8000 évvel már a Tűzföldre is megérkeztek. Az utolsó néhány ezer évről sajnos kevés pontos értesülésünk van, itt még sok munka vár a régészetre. A fehér ember számára Amerika története Kolumbusz útjával kezdődik. Az ennél régebbi leletekre azt mondják, Kolumbusz előtti, tudományos szóval prekolumbián. Amerika földjén ugyanis az inka birodalmat megelőzően is voltak fejlett civilizációk, amelyeket csak romjaikból ismerünk.
Mindezt tudnunk kell ahhoz, hogy megértsük, milyen nehéz kutatómunka vár azokra a régészekre és néprajzkutatókra, akik Dél-Amerika területén járnak. Valóságos detektívmunkát végeztek francia kísérőink, Lelongék is a Nap- és a Hold-szigeten. Érdekes útjukat így írták le: "A tó felé haladtunkban már túljártunk a 4000 méteren. Még egy csúcs, és mintha az ég azúrjába hatoltunk volna be. Amikor a sziklagerincre érkeztünk, amely a kétoldalt elterülő tó tó fölött őrködik, az autó megállt, és kiszálltunk, hogy szabadon gyönyörködhessünk a felejthetetlenül szép tájban. A messzeségben hó sipkás hegyek csillogtak, a tavon a Nap-sziget és a Hold-sziget vöröslött a napfényben. Most már megértettük a vidék ősi lakóit, miért helyezték ide vallási központjukat. Úgy mesélik, hogy az inkák, amikor a spanyolok rászedték őket, elhatározták, hogy megmaradt aranyaikat és egyéb kincseiket ezekbe a szent vizekbe dobják. Lehet, hogy a tó mélyén pihen ez a legendás kincs. Régen, amikor az inka útra kelt, aranyhintóját aranylánccal kerítették körül. Az itt élők főleg erre az aranyláncra gondolnak, amikor a víz mélyén pihenő kincsről esik szó.
Másnap reggel a hidegtől és a fáradtságtól megmerevedve ébredtünk a motorcsónak fenekén. Egy óra múlva felkelt a Nap, és a távoli parton délibáb jelent meg. Miután átjutottunk a sziklafal szűk nyílásán, megpillantottuk a Nap-szigetet, amely fényesen, sárgásan tündökölt a reggeli világításban. A kis öböl sziklái mögött épület rejtőzködik. Vezetőnk szerint valaha inka erőd volt. Végül egy félhold alakú mező szélén értünk partra, a hatalmas inkakori lépcsőzet lábánál.
Mennyi ideig tart, míg a palotához érkezünk? — kérdeztük vezetőnktől. Legalább egy fél vagy háromnegyed óra — válaszolta. De megfeledkezett arról, hogy 4000 méter magasságban vagyunk, és mi, európaiak nem edződtünk a magassághoz. Valójában két óra kellett, amíg odaértünk. Az út le- és felfelé kanyargott a kőrengetegek között. Mielőtt a romokhoz értünk, az ösvény szélén hatalmas követ vettünk észre: a spanyolok által lerombolt templom maradványa. Valószínűleg ez a kő volt a Napistennek szentelt oltár. Maga a palota nem menekült meg a hódítók dühétől. Szinte csalódást éreztünk, hogy ekkora út után csak egyetlen kőrakást láttunk. De azután megértettük, hogy miért választották ezt a helyet. A sziget itt a legkeskenyebb, és a palota egy sziklagerincre épült. Szinte uralkodik a végtelenbe nyúló tó fölött."
Itt, a Nap-szigeten aránylag épségben maradtak a romok, más elpusztított épületekhez képest. Úgy látszik, megközelíthetetlensége valami védelmet mégis nyújtott. Így szinte a kődarabokból kell kiolvasni, hogy milyen is lehetett az inka korszak civilizációja. Nem véletlen, hogy ezt a területet Nap-szigetnek nevezik, hiszen majdnem minden dél-amerikai nép életében nagy szerepe volt a Nap tiszteletének. La Paz városa mellett található — az inkák előtti időkből való — Napkapu, és ha innen észak felé haladunk, a mai Peru területén mindenütt megtaláljuk a Nap kultuszát. Sok nép életében, vallásos hiedelmeiben játszik fontos szerepet a Nap. Ereje kelti életre a növények rügyeit, így az egyszerű népek előtt világos, hogy a Naptól függ az életük.
Trópusi vidékeken a napimádás szorosan összefügg a mezőgazdasággal. A száraz és az esős évszak szinte óramű pontossággal jön és megy. A tavasz kezdetét, a mezőgazdasági munkák megkezdését napra pontosan tudni kell. Ez az egyszerű csillagászat az inkáknál is a papok tudománya volt. Szerencsére az inkák egyik városa, a híres Machu Picchu véletlenül fennmaradt. Ugyanis a váratlan támadásoktól félő lakosság, egy meredek völgy fölött, alulról teljesen észrevehetetlen helyre építette. Így azután csak 1911-ben sikerült felfedezni. A korhadó tetők és fa részek kivételével szinte sértetlen maradt Machu Picchu. Néhány repedés azt jelzi, hogy az elmúlt évszázadokban egy-egy földrengés pusztított itt az ember helyett. Itt eredeti helyén van a napkő, amelynél a tavasz érkezését bejelentették.