Cholnoky László: Reménytelen öregemberek álma 4.

Közzétette:

Reggelre megérkezett az ősz.

Cholnoky László

Amikor Keszeg felnyitotta a szemét, egyedül találta magát. A lány ágya összedúltan, üresen meredt feléje.

Befúródott a takarója alá, mert kegyetlenül fázott. A lánykát nem is szólította, nem is kereste, tudta, hogy mindez így lesz majd. Fáradt, legázolt lelkét égette a tegnap minden emléke: rajta kapott szerelemes kölyök szégyene, a rémület láza és az elveszett édenkert rózsáinak itt maradt illata.

Sokáig feküdt mozdulatlanul, nem volt semmi terve. Vén szíve megnyílt és ontotta magából a keserűséget. És ha a napi munkájához próbált menekülni a gondolataival, csüggesztő unalmat érzett. Az élete nem folyhatott tovább már úgy, mint azelőtt, a régi, csendes kazánja átégett.

Végül is az éhség csalta ki az ágyából.

Azután megint sokáig ácsorgott az ablakban és nézte a szakadó apró, hideg esőt, a szivárványos üvegen aláfutó apró patakocskákat. Gondolta: majd ezt meg amazt teszi, de csak állt és nézett.

Egyszer aztán a faluból átcsendült hozzá a déli harangszó.

Akkor kapott észre először, akkor kezdett csak gondolkodni a tennivalója felett.

A faluba nem mehetett be ebédet kérni, mert akkor meg kellett volna mondania, hogy Rézike elhagyta. Keresgélni kezdett hát és amit talált, abból valami ebédet kotyvasztott magának, ahogy valaha a feleségétől látta. Egy pohár bor is maradt, ezt felhajtotta, rágyújtott a pipájára, visszadobta magát az ágyára és ott akarta bevárni, amíg az eső szűnni kezd.

De alig feküdt néhány percig, új gondolat kezdett fészkelődni elborult tudatában. Felkelt, kinyitotta a pincét, előkeresett valami régi ládát, azt összehasogatta és a fahasábokkal keresztül szegezte a szekrény ajtaját.

A kalapácsütések hangja félelmes szomorún csattogott a rémekkel teli csendben. Keszeg a tulajdon szívébe vélte beverdesni a csillogó, fehér kis tőröket, de kívánta a szenvedést és amikor készen lett, csontos öklével megfenyegette a lezárt poklot.

-Mégsem viszel magaddal, átkozott boszorkány!

És amikor ezt kimondta, mélységes, szomorú sóhajtást hallott és a következő percben ismét felhangzott a három koppanás gyengén, szelíden szinte kérőn.

Keszeg érezte, hogy a torka összeszorul, remegve állt ott sokáig mozdulatlanul, amíg újra halotti csönd lett a szobában.

Akkor bement megint a kocsmába.

A zsidó különösen nézett rá, ebben az időben a paraszt nem szokott kocsmázni, főként nem a sváb paraszt és legfőként nem a nyárban. De nem kérdezősködött, mert félt, hogy a Keszeg, akiről tudta, hogy felesége nemrégiben halt el, valami vég nélküli mesébe, hazug kesergésbe kezd.

A sváb bevette magát a sarokba, ott iddogált és pipált magában. Ő volt az egyedüli vendég, a kocsmáros is kiment a dolga után.

Az ablakok tárva álltak, a beözönlő jószagú levegőben darazsak döngte, merev, szögletes repülésük közben neki-nekicsapódva az ablak üvegének.

És mindez oly különös és szokatlan volt most a Keszegnek, hogy a tekintetét nem bírta levenni az asztalról, aminek deszkájába valami szerelmes legény valami szívet vágott. Egyszer valaha gyerekkorában ő is vágott valahová ilyen emléket, de már nem volt képes visszaemlékezni rá, hogy mikor és hova. Szomorúság fogta el, lehunyta a szemét és akkor életének vagy negyven éve észrevétlenül kiröppent az ablakon és úgy lett, hogy Rozália nem is volt soha, csak az édesanyja mesél neki róla, akinek most az ölében ül álmosan és fáradtan és amikor végre az anyja azt mondja neki, hogy a gonosz boszorkány aztán örökre elszállt a seprűnyélen, akkor ő átfogja a mesélő nyakát és sír, zokog és a szíve olyan szomorú lesz, amilyen lehetett a Krisztusé, amikor szörnyű reménytelenségében az Atyát hívogatta. A Rézike akkor valami hitvány, buta kis rovar volt, amíg a csoda tudja hol bujkál a leperzselt fű között, de akárhol is, a Keszeg csak úgy nem láthatja, mint a többi milliót. A buta svábnak akkor mily drága volt a mérhetetlen butasága, mert attól nem tudhatta, hogy miért olyan szomorú és miért félt, hogy a szeme megint könnyes lesz, mint a minap.

Hanem ennek is vége lett mert egy idegen lépett a kocsmába. Valami lekopott úrifajta volt és egy kissé, de valójában csak kissé be volt már csípve. Eleinte ő is bevette magát a másik sarokba, de később kezdett átbeszélgetni Keszegnek, végül pedig oda költözött hozzá. És annyi bolondságot fecseget össze-vissza, hogy a Keszeg elernyedt, legázolt lelke boldogan fürdött a vidámságba. Ittak megint és újra, a sváb fizetett, ivott és fecsegett ő is és boldogan érezte, hogy a szívét ismét táncoltatja a szerelem, hogy a vére megint égeti a testét és akkor már bizonyosan tudta, hogy még ma este elmegy a Rézike után.

Délután hat óra volt, amikor elindult hazulról. Egy üveg bort is vitt magával, hogy Rézikét ismét megkínálhassa, mint a tegnapi tündéri éjszakán.

Kapatos volt kissé, de mivel nagyon bírta a bort, hamar úrrá lett a mámora felett. A legyőzött mámor pedig, mivel a testével nem bírhatott, befészkelődött a lelkébe, azt tüzelte, hevítette.

E pompás nyár végi délutánban a nap ismét nevetve hessegette el az időnek-előtte betolakodott őszt és bőségesen öntötte alá aranyos sugárözönét. A levegő táncolt a hegyek boltozatai felett és Keszeg szeme előtt a Rézike aranyszőke haja kezdett lebegni. Azután rácsavarodott szerelemes, izzó testére és húzta-vonta a szomszédos falu felé.

Amikor megérkezett a nap már lebukott a Csákányhegy ormának kőcsipkei mögött.

Keszeg a kertek alatt, a sövény mögött bujkálva ment az ismerős házig, ott leült a patakocska partján, amelyik a Rézikéjék kertje alatt folydogált. A régebbi időkből tudta, hogy a lány mit mikor csinál, tudta, hogy nemsokára le kell jönnie vízért.

A lány ma késett, mert valami tökfilkó parasztlegénnyel hancúrozott. A sváb vagy félóráig várt és nézte a vizet, amint a tükrében lassan feltünedeztek a csillagok.

Végül ott állt előtte a lány.

Keszegnek nagyot dobbant a szíve, hebegni kezdett, de hirtelen abbahagyta, mert a lány hidegen, nyugalmasan nézett rá, hűvösen mosolygott, hogy a bűnösségben való közösséget már jó eleve lerázza magáról, mint a kutya a vizet. Azt mondta:

– Itt van a bácsi?…Tudtam, hogy eljön utánam!

Keszeg összefüggéstelen szavakat suttogott, kérlelte a lányt, hogy jöjjön vissza hozzá, majd reszkető kezével elővette a borosüveget.

Hanem a lány úgy tett, mintha nem látott volna semmit.

Akkor a szerencsétlen ember rebegni kezdett, hogy őt a leány nem hagyhatja el, mert emlékezzék csak vissza rá, bezárta őt a szívébe.

De a Rézike elővillantotta hófehér fogát és nevetve azt mondta:

– A bácsi tegnap este is részeg volt, most is az!…Különben is udvaroljon csak a Rozália néninek, most is bizonyosan ott van a szekrényben!…Menjen csak szépen haza!

A visszaálmodott boldogság mindössze ennyi volt a valóságban megdermedve. Amikor a lány alakja eltűnt a sötétben, Keszeg megtörölte a homlokát, felállt és megindult lefelé a folyócska partján. Az is hazavezette, sőt vagy ötven lépésnyire az ő pincéjétől kanyarodott neki a Simoga-völgynek.

A telihold a nyugati égbolton vele szemben akkor bukkant elő a felhőfoszlányok mögül és behintette fényével a nyugalmas éjszakát. A kutyaugatás a harmadik faluból is áthallatszott, a messzeségben az álmából felriadt Balaton köszöntötte zúgva a teliholdat.

Keszeg tűnődve gázolta a nedves füvet és vagy félúton leült ismét a folyócska partjára és a borosüveget beállította nyakáig a vízbe. Nézdelte a füvet, egy-egy elkésett éjszakai bogárkát, azután a folyócska hosszan-kanyargó fényes testét, a hegyek fekete boltozatát, a tó titokzatos síkságát, fekete házikókat, az alvó falvakat és a szorongása egyre nőtt, hogy talán majd el kell válniuk örökre, holott ötven év óta most látja őket csak másodszor. Először, nagy régen, akkor látta őket, amikor Rozália még leány volt, azóta csak úgy járt-kelt, mint vak, ügyet sem vetve rájuk.

Ivott, az üveget visszaeresztette a vízbe és úgy érezte, hogy a szíve széthasad, szétnyílik, a Rézike kilép belőle és elmegy, eltűnik az éjszakában és hogy nem is kívánja, hogy visszajöjjön. Csodálkozott, hogy ilyen könnyen lepattant szívéről az erős lakat és arra gondolt, hogy mi lenne hát akkor a Rozália túlvilági erejének az a rongy pár fadarab, amit ő odaszegezett a szekrény ajtajára, ha felakarná szakítani azt, hogy torkon ragadja őt és elhurcolja magával?

Kiitta a bort egészen, az üveget bedobta a folyócska sodrába, hogy a fényes kis hullámokon letáncolhasson egészen a tengerig, amiről valaha a tanítójáról hallott. Azután megindult újra, lassan, vizsgálódva, de hirtelen meggyorsította a lépteit, mert észrevette, hogy az a hosszú, hófehér felhőfoszlány, amelyik a hold előtt elúszik, olyan mint Rozália menyasszonyi fátyla volt és hirtelen aggodalom fogta el, hogy hátha Rozália azóta már ismét kopogott és ő nem volt ott, pedig most már okvetlenül meg kell tudnia, hogy miért kopog az elköltözött. Hátha már várja is őt menyasszonyi ruhában, hátha mondani akar valamit talán azt, hogy ő sem feledte el a régi nyári éjszakát, amelyen a hold éppen úgy sütött és a réti virágoknak olyan kedves illata volt, mint ma? És hátha még életében is azért járt mindig utána, hogy ezt megmondja neki, de nem merte, mert félt, hogy ő majd nevetni fog, mint ma este a leány, amikor szerelmet említette előtte?

Egyre jobban sietett és amikor a dombhoz ért, mely mögött a pincéje állott futni kezdett.

A dombocska tetejére érve szemébe tűnt a házikó a holdfényben fürödve. Egyetlen kis ablaka úgy ragyogott, tündökölt a mennyei fényességben, mintha odabenn valami pompás mennyegző állt volna. Keszeg akkor már bizonyosan tudta, hogy még ez éjszakán meglátja Rozáliát menyasszonyi ruhában.

– Jövök már, édes-kedves, jövök már!

Feltárta a megfeketedett ajtót, boldogan nyomakodott befelé, meggyújtotta a faggyúgyertyát, előkereste a fejszét és elkezdte lefeszegetnie a léceket a szekrény ajtajáról.

– Itt vagyok édes, itt vagyok már!…Vártál ugye?!…Kopogj kedves, kopogj, most már nem kopogsz hiába, mert már itt vagyok!

Amikor dolgával végzett, remegő kezével felszakította a szekrény ajtaját és a gyertyát magasra tartva belenézett a fekete sötétségbe.

Rozália már nem volt ott, halotti ruhái lent hevertek a fenéken, a szekrény háta ketté volt hasadva és a hasadék körül, nagy fekete nedves foltok, a minapi szörnyű zivatar nyomai sötétedtek. De Keszeg nem látta őket, azt hitte, hogy a lobogó láng vetette árnyékok siklanak ide-oda a deszkán.

Sírni, rimánkodni kezdett, majd az égő gyertyát hirtelen ledobta a szekrény fenekére a ruhák közé, hogy pusztuljanak el, mert Rozáliának van szép, fehér menyasszonyi ruhája, azután megint boldog melegség ömlött el a szívén, mert eszébe jutott, hogy Rozália bizonyára kiment utána a szérűre, mint szokta.

– Megyek már, …megyek már!

Kisietett és a világos éjszakában integetnie kezdett az asszonynak, hogy várja meg. Az élő kérdőjel ide-oda lendült és aggodalmasan kérdezte: megtalálja-e?

És nemsokára Keszeg pincéjének szalmafödeléből vékony kis lángnyelvek röppentek fel a holdfényes égbe, de a Keszeg azt már nem láthatta, mert Rozália kósza lelke átragadta magával a túlsó világra, amint megmondotta.

——————————————————————

Reménytelen öregemberek álma rózsaszínű fátyol, mely ide-oda lebben a szél szárnyán, de holdas őszi éjszakán leszáll a megholt hitves sírkeresztjére és ott lobog, vergődik, amíg a hó be nem takarja.

Forrás: Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 11. szám · / · CHOLNOKY LÁSZLÓ: REMÉNYTELEN ÖREGEMBEREK ÁLMA

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s