Gelence templomerődje

 

 

A Keleti-Kárpátok zordon hegyeinek ölelésében, a Székelyföld egyik jelentős városától, Kézdivásárhelytől alig néhány kilométerre terül el Gelence (románul Ghelinta) község. Ízig-vérig székely település, határában nagyméretű székely kapu alatt haladhat el az ide látogató.

 

templomerőd

 

Mert sokan megfordulnak itt, hiszen az UNESCO Világörökség listájára felkerült gelencei templom valóban csodálatra méltó alkotás. A Szent Imre tiszteletére felszentelt szakrális épület keletkezését a szakemberek az eddig végzett kutatások alapján a XIII. századra teszik. A terméskőből készült templomhajó 13,5 x 8,2 méter hosszú volt, ehhez egy félköríves apszis csatlakozott. A XVI. században ezt lebontották, hogy egy sokszög záródású késő-gótikus szentéllyel nyerje el végleges formáját.

Gelencei templom

Mennyezetét 103 gazdagon festett kazetta jelenti, amit valószínűleg egy brassói szász mester festett. A gelencei római katolikus egyház fő ékességét azonban a Huszka József által 1882-ben felfedezett freskók jelentik, amiken Szent László legendáját örökítették meg a korabeli mesterek.

fali freskó

A falfestmények az 1330-as évekre datálhatók. A legendárium képkockái egymás után vonultatják fel a székelyföldi Szent László kultuszra oly jellemző motívumokat: Szent László hadba indul fehér lován, harc a kunokkal a cserhalmi csatában, a váradi püspök leányát elrabló pogány vezér üldözése, közelharc vele, aminek során a leány elvágja a kun lábinát, majd annak lefejezése után Szent László megpihen a leány ölében. E mellett más vallásos tárgyú falfestmények sorakoznak még a templomhajó két oldalán. Így az érdeklődő megismerkedhet Jézus Krisztus vagy Alexandriai Szent Katalin életéből merített jelenetekkel.

Gelencei templombelső

A templombelső megismerése után érdemes körüljárni az épületet, amit a középkor háborús eseményekkel oly gyakran sújtott veszélyei miatt vaskos kőfallal oltalmaztak. A gelencei erődtemplom bejáratát kőtorony biztosította, aminek felső részletét az 1870-es helyreállításkor fából egészítették ki. Hátsó fertályán a falusi temető sírjai adnak hangulatos keretet az Árpád-házi királyok idejéből fennmaradt műemléknek. 


Szatmári Tamás – erdelyivarak.hu

 

Gyulai Almásy-kastély

 

 

Két évvel az alapkőletétel után 2016. március 18-án adták át a megújult Almásy-kastélyt. A 2,5 milliárd forintból megvalósuló beruházást Lázár János, Miniszterelnökséget vezető miniszter adta át.

Ünnep és hétköznap, úr és cseléd, fény és árnyék.

Az elmúlt évszázadokat szinte ugyanúgy határozták meg ezek az ellentett-párok, mint napjainkat. És mégis, hiába jártuk végig Magyarország, sőt Európa kastélyait, semmit sem tudhattunk meg a színfalak mögötti világról, arról, mely nélkül a pompa és ragyogás azonnal kihunyt volna,

egészen eddig!

A kiállítás 2016. március 19-től látogatható

A ma látogatható kiállításoktól eltérően nem csak a főúri életforma ismerhető meg az országban egyedülálló interaktív eszközök segítségével, hanem az egykori kastély életét „láthatatlan motorként” működtető cselédség mindennapjaiba is betekintést nyerhetünk, sőt, magunk is kipróbálhatjuk, milyen teendőik voltak…

 

almasy-kastely

 

A Gyulavári Kastély története

 

A török hódoltság visszahúzódását követő időkben Harruckern János György felső-ausztriai iparos családból származó katonatiszt III. Károly magyar királytól szolgálatai fejében kapta a majd egész Békés vármegyére kiterjedő területet. A csaknem elnéptelenedett megyét újratelepítette magyar, német, szlovák és román telepesekkel.

A Harruckern család jellemzően Bécsben élt, s a kor szokása szerint rendelkezett városi palotával, valamint a városon kívül nagy kertet és benne nyaralókastélyt is birtokolt. Ez utóbbit a kor egyik ismert építésze, Franz Anton Pilgram tervezte, a ma már nem álló épület alaprajzi kialakítása kísértetiesen hasonlít a gyulai kastély (akkori) elrendezésére. Valószínűleg Harruckern elégedett volt Bécs melletti kastélyával, így Gyulára nem készíttetett új terveket, a megszokott környezetet alakította ki távoli birtokán.

A gyulai kastély barokk tömbjét fia, Harruckern Ferenc alakította ki, akinek halálával az épületet Wenckheim Józsefné Gruber Mária Terézia bárónő örökölte. Fia,Wenckheim Ferenc idejében igazi fénykorát élte a kastély. Bécsben is párját ritkító, nemesi rezidenciává bővítette az épületet, mellé lovardát emelt, parkjába és télikertjébe egzotikus növényeket ültetett.

A Wenckheim család tagjai később három alkalommal is fogadhatták a magyar uralkodót. 1807-ben I. Ferenc és lánya, Mária Ludovika (Napóleon francia császár későbbi felesége), Ferenc József császár 1857-ben feleségével, Erzsébettel, majd 1876-ban egy hadgyakorlat alkalmával járt a gyulai kastélyban.

1849-ben a 13 aradi tábornok közül tízen ebben az épületben tették le a fegyvert augusztus 23-án, s a kastély kertjéből indultak el az aradi vesztőhely felé.

A régi nemesi família, a zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család Wenckheim Stefánia Mária grófnő és gróf Almásy Kálmán házassága révén került kapcsolatba a kastéllyal. Fiuk, Dénes és felesége, Almásyné Károlyi Ella „végtelen egyszerűségüknek” köszönhetően nagyon népszerű emberek voltak Gyulán. A grófné több ezer koronával támogatta a gyulai gimnázium, majd a József Szanatórium megépítését.

Az utolsó Almásy-örökös, Alajos 1945 novemberében öngyilkos lett. A gróf öccse, Kálmán a világháború kitörésekor Angliában maradt. A II. világháború után a kastélyt államosították, az épületben szakmunkásképző iskolát, ápolónőképző szakiskolát és kollégiumot, majd csecsemőotthont helyeztek el. Az 1960-as években a kastélypark nagyobb részén termálfürdőt alakítottak ki. A kastélyt az 1990-es években fokozatosan kiürítették.

A gyulai Harruckern-Wenckheim-Almásy-kastély az ország kulturális életében is jelentős szerepet játszott. Ez az első magyarországi kastély, amelyben színjátékot tartottak már 1746-ban;himnuszunk zeneszerzőjének, Erkel Ferencnek a nagyapja kulturális udvarmesterként és házi muzsikusként élt a falai között – s maga a nagy zeneszerző is gyakran megfordult itt, az Erkel család több generációja is adott zenei estet a kastély nagyebédlőjének zongoráján; korának ünnepelt alkotója, Munkácsy Mihály a gyulai kastélyban kezdett ismerkedni a festészettel Szamossy Elek keze alatt, aki aWenckheim família régi családi arcképeit, ősgalériáját másolta és javítgatta akkoriban.

 

Források: behir.hu, gyulaikastely.hu

 

Megújult néma szerzetesek hagyatéka

 

 

Elkészült az Európa-szerte kuriózumnak számító, majki Kamalduli Remeteség kolostorépületének és környezetének műemléki felújítása.

 

majk1

A Foresteria épületének ebédlője

Fotó: Forster Központ/Batár Zsolt

 

A megújult, barokk műemlékegyüttes új kiállítása bemutatja a remeteség XVIII. századi történetét, a néma szerzetesek életmódját, megemlékezik II. Rákóczi Ferenc és a kamalduli rend kapcsolatáról, valamint megjeleníti azt az időszakot is, amikor az épület az Esterházy-család grófi ágának vadászkastélya volt.

A tizenhét cellaházból, egy templomtoronyból és a most megújult kolostorépületből álló remeteséget 1733-ban alapították. A néma szerzetesek egykori kolostorépületének műemléki rekonstrukciós munkálatai során a Forster Központ szakemberei elvégezték a 2300 négyzetméteres kolostorépület teljes szerkezeti és külső helyreállítását, a pince, a földszint, valamint a gyógynövénypadlás felújítását és műemléki rekonstrukcióját. Emellett megújult a Foresteria épületének belső díszudvara, és restaurálták az egykori refektórium különleges freskóit, elkészült a parkoló és a Remeteséghez vezető felvezető út is.

majk3(610x610)

Fotó: Forster Központ/Batár Zsolt

A fő épületszárny emeletén található kiállítási térben a kamalduli rend általános és magyarországi történetét bemutató kiállítás látható A hallgatás ereje címmel. A tárlat – a kamalduli rend feloszlatása után – a szétszóródott egykori berendezés, ma még fellelhető darabjainak, bemutatásával idézi meg a remeteség egykori gazdagságát. Ugyancsak az emeleten négy szoba II. Rákóczi Ferenc fejedelem franciaországi tartózkodásának és a francia kamalduli szerzetesekkel való kapcsolatának állít emléket. A kolostorépület földszintjének terei a Nepomuki Szent János tiszteletére szentelt remeteség egykori hétköznapi és ünnepi tereit idézik meg – ehhez mintegy 30 magyar múzeum és gyűjtemény nyújtott szakmai segítséget és kölcsönzött műtárgyakat. Az eredetihez igazodó történeti bútorok kaptak helyet a Refektóriumban, a Díszteremben, a Káptalanteremben, a Könyvtárszobában és a Kápolnában is. A földszinten, a vadászkastélyt bemutató termekben kamarakiállítás emlékezik meg gróf Esterházy Móricról, aki Majkon született, és aki 1917-ben rövid ideig Magyarország miniszterelnöke volt.

majk4

Egy cellaház kápolnája

Fotó: Forster Központ Batár Zsolt

A megújult kolostorépület átadásával nem érnek véget a műemléki fejlesztések Majkon. Ugyancsak európai uniós forrásból, mintegy 1,5 milliárd forintos támogatással a Remeteség összesen tizenhét cellaházának és az azokhoz tartozó cellakerteknek a felújítását, a templomtorony rekonstrukcióját, az egykori kolostori gazdaság kertjeinek, valamint a kertben álló grottakápolnának a felújítását tervezi a Forster Központ.

Forrás: National Geographic.hu www.geographic.hu
http://www.ng.hu/Civilizacio/2015/09/07/Megujult-nema-szerzetesek-hagyateka

 

Kapcsolódó tartalom: Kamalduli remeték

 

Az Év Tájháza 2014-ben a Hosszúhetényi Tájház

 

tájház.preview

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cigánd városa adott helyet idén, 2014. szeptember 26-án a Tájházszövetség szervezésében megrendezésre került országos tájház találkozónak, ahol kihirdették az Év Tájháza díj nyertesét.

 

Az Év Tájháza 2014-ben a Hosszúhetényi Tájház.

A beadott pályázatok elbírálásában a Tájházszövetség elnöksége részéről delegált szakmai zsűri vett részt, akik helyszíni tapasztalatok alapján, megadott szempontok szerint hozták meg végül döntésüket. Idén összesen három tájház pályázott az elismerésre: a Hosszúhetényi Tájház, A Noszvaji Gazdaház, valamint a Vésztői Mesterségek Háza és tájház.

 

A Baranya megyei Zengő és a Hármas-hegy lábánál elterülő Hosszúhetény tájháza az 1860-as években épült. A műemléki épület a 19. század közepétől, a 20. század első feléig mutatja be a dél-dunántúli népi építészet jellegzetes lakóházát. Bocz Árpád helyi lakos tulajdonát, és a benne található értékes magángyűjteményt 2008-ban vásárolta meg az önkormányzat. A megújult tájház gazdag, jó állapotú gyűjteménye, valamint értékes textil-és fazekas anyaga mellett, kiváló szakemberekkel is rendelkezik. A nyitott lábas pajta mezőgazdasági gyűjteményének darabjai közül kiemelkedik a “Röck” -féle cséplőgép a 19. század végéről, amely még ma is működőképes. A közösségi térként szolgáló felújított istállót táborok, rendezvények, múzeumpedagógiai programok számára alakították ki a közelmúltban. A tájház és udvara az udvari kemencével együtt, a falu oktatási-nevelési intézményeinek, valamint a civil szervezeteknek, a Hosszúhetényi Hagyományőrző Együttes és a helyi kézművesek rendezvényeinek biztosít alkalmat a bemutatkozásra, tudásuk, tapasztalatuk átörökítésére.

 

A Hosszúhetényi tájház szakszerűen felújított és szakszerűen berendezett kiállításaival méltán nyerte el 2014-ben az Év Tájháza kitüntető címet. A tárgyak állagvédelme, a nyilvántartás szabályossága mellett a múzeumpedagógiai programok tekintetében is példaértékű munka folyik a tájházban. A pályázati források bevonásával egyenletes ívű fejlődés látható a tájház megújulásában. A Hosszúhetényi tájház azon „élő” tájházak közé tartozik, ahol nemcsak a minőségi közösségi programok kialakítására törekszenek, hanem a kiállítások szakmai színvonalának emelésére is.

„Kívánjuk, hogy ez az értékes munka a továbbiakban is töretlen lelkesedéssel folytatódjon tovább, melyhez örömmel nyújtjuk át az Év Tájháza díját.”

 

Az Év Tájháza díjátadót követően konferenciával folytatódott a találkozó, “Épített örökségünk a tájház, mint közösségi színtér” címmel. A Magyarországon működési engedéllyel rendelkező tájházak több, mint fele műemléki védettséget élvez. A szakmai konferencia és találkozó előadásai, tanulmányi kirándulása a műemléki tájházak felújítására, megőrzésére és hasznosítására, a benne megvalósuló közösségi programokra irányítják a hallgatóság figyelmét.

 

A Magyarországi Tájházak Szövetsége XII. országos szakmai konferenciáját és találkozóját Dr. Bereczki Ibolya tájékoztatása alapján 2014. szeptember 25-27. között a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cigándon rendezték meg.

 

Az idei év fő témája “épített örökségünk a tájház, mint közösségi színtér”.

A Magyarországon jelenleg közel 200 működési engedéllyel rendelkező tájház, egyedülálló módon jeleníti meg egy adott település, vagy tájegység építészeti örökségét. Ezek közül mintegy 109 épület, épületegyüttes, műemléki védettséget is élvez. A magyarországi tájházak hálózata világörökségi várományos helyszíneit ezek a helyben megőrzött, védett népi műemlékek alkotják. A “magyarországi tájházak hálózatának” UNESCO világörökségi listára kerülése valódi sikertörténet lehet a szakmabelieknek, a gyűjteményeket gondozó civileknek és állami intézményeknek egyaránt. A szakmai konferencia és találkozó alkalmával a részt vevők műemléki felújításokkal ismerkedhetnek meg, bemutatkoznak jól működő műemléki épületekhez kötődő tájházi közösségek, és betekintést nyerhetnek egy-egy műemléki tájház rendezvényekkel teli életébe. A találkozó helyszíne: a 2013. év “Év Tájháza” díjas Cigándi Falumúzeum.

 

A rendezvény házigazdái: Oláh Krisztián, Cigánd Város polgármestere, valamint dr. Bereczki Ibolya a Magyarországi Tájházak Szövetségének elnöke, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre megbízott főigazgatója. A rendezvény társszervezője: a Magyar Nemzeti Múzeum, Rákóczi Múzeuma, Sárospatak.

 

A szakmai találkozót Dr. Cseri Miklós (az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős helyettes államtitkára) nyitotta meg. A konferencia témáját Dr. Vígh Annamária (Emberi Erőforrások Minisztériuma Közgyűjteményi főosztályvezető) előadása vezette be.

Ezt követte Jékely Bertának, a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ tudományos munkatársának a műemléki tájházakról, mint az UNESCO világörökségi lista várományosairól szóló ismertetője.

A népi műemlékek helyreállításával, a műemléki tájházak építészeti felújításáról szóltak Devescovi József (Pannon-Protect Kft.), valamint Buzás Miklós, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre főépítészének előadásai.

Krizsán András egy, a népi műemlékek megőrzési gyakorlatára fejlesztett programot ismertette, ahogyan egy másik előadó Fáy Dániel a terényiek értékvédelmi projektjét mutatta be. Kispálné dr. Lucza Ilona a kiskőrösi Petőfi szülőház és Szlovák Tájház, Juhász László a Mezőcsáti Tájház, Hadobás Pál az edelényi tájház, Bajnóczy-Kovács Edina a Gyömrői Tájház, Verbőczi Gyuláné az Ócsai Tájház műemléki felújításait követően megvalósuló közösségi programjaival ismertette meg a szakmai találkozó résztvevőit.

A Bodrogköz Tájmúzeumáért Alapítvány elnöke, Csáki Balázsné vezetésével egy sikeresen megvalósult európai uniós projekt eredményeit is hallhatták a résztvevők. Az országos találkozó alkalmával, a péntek délutáni programban, lehetőség nyílt arra is, hogy a pályázati támogatásoknak köszönhetően megvalósult programokat, felújításokat mutassanak be egymásnak a résztvevő tájházak képviselői. A szakmai találkozót a cigándi házigazdák helyi különleges ételekkel, kézműves bemutatókkal és bodrogközi hagyományőrző programokkal színesítették.

A péntek esti programban a Tájházszövetség közgyűlése is helyet kapott, melyre az egyesület tagjainak aktív részvételével került sor.

A szombati napra tervezett tanulmányi kirándulás, kitűnően egészíti ki a konferencián hallottakat, és ismerteti meg a résztvevőket Hercegkút, Sárazsadány, Bodrogkisfalud, Erdőbénye felújított tájházaival, népi műemlékeivel és kiállításaival.

 

A Magyarországi Tájházak Szövetsége szakmai tevékenységében központi helyen szerepel a tájházakkal, e speciális, a helyi közösségek életében kiemelt szerepet játszó muzeális és közművelődési intézményekkel szorosan összekapcsolódó ismeretterjesztő, tudásátadó tevékenység. Az ismeretterjesztés egyik területe kifejezetten a tájházakat fenntartó, működtető, és az utóbbi fél évtizedben jelentős fejlesztéseket megvalósító egyesületi tagoknak szól, amelynek kiváló alkalma az Országos Tájháztalálkozó. A szakmai nap elméleti előadásai egy-egy összefoglaló témához kapcsolódóan széles kitekintésre adnak lehetőséget, ugyanakkor a konkrét eredmények, sikerek, mások számára alkalmazható jó gyakorlatok bemutatását is szolgálják. Az egymástól tanulás lehetőségét nyújtják a szakmai nap délután programjai, amelyhez jól kapcsolódnak a következő nap tanulmányi kirándulásának kiválasztott helyszínei.

A 2002. november 26-án alakult Magyarországi Tájházak Szövetsége az alapítás óta eltelt több mint egy évtizedben az alábbiak történtek.

  • A szövetség valamennyi statisztikai régióban évente regionális találkozókat szervez, ahol a megjelentek megismerhetik a régióban működő tájházak fejlesztési kérdéseit, helyi sajátosságokra alapozott programjait, a helyi közművelődésben, identitásnövelésben alkalmazott módszereket.
  • 2003-tól minden év őszén megrendezi a Szövetség országos találkozóit. A szakmai programok mellett a résztvevők gyakorlati példákon keresztül is megismerhetik egy-egy térség néprajzi, népi építészeti, helytörténeti sajátosságait.
  • A tagság számára „Tájházi műhely” címmel évenként hat részből álló szakmai- továbbképzési programot szervezett, amely alkalmanként elméleti és gyakorlati továbbképzésben részesítette a résztvevőket. A képzések helyszínét többnyire a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum biztosította, de Mezőkövesden, Szennán, Nyíregyháza – Sóstón is sor került a „Tájházi műhely” alkalmaira. A továbbképzések kiteljesedéseként valósult meg 2009-ben a „Tájházi Akadémia”, amely mindazokat az ismereteket – vagy azok forrását – tartalmazta, melyeket egy 21. századi speciális kisgyűjtemény vezetőinek, fenntartóinak ismernie kell. A sikeres kezdeményezés alapján „Tájházi ismeretek” címmel az akadémia anyaga kiadvány formájában is megjelent.
  • Eredményes kapcsolatfelvételt és érdemi együttműködést alakított ki a Szövetség a határainkon túli magyar nyelvterületek tájházaival, azok vezetőivel, Vajdaság, Szlovákia, Kárpátalja, Erdély területén.
  • Szoros, intenzív kapcsolatot épített ki a Szövetség a szakmai és a hasonló területen működő társszervezetekkel, intézményekkel, valamint a kultúráért felelős minisztérium Közgyűjteményi Főosztályával (EMMI, SZNM, NKÖM, OKM, NEFMI, KÖH, ICOM MNB, Magyar Turizmus Rt, Pulszky Társaság, országos kisebbségi önkormányzatok, Honismereti Szövetség…).
  • Meghirdette az „Év tájháza” pályázatot, amelynek fő célja a tájházak szakmai színvonal-növelése, és az átlag feletti, példaértékű házak fokozottabban ismertté tétele.
  • A Szövetség kiadványa, a Tájházi Hírlevél évente négy alkalommal jelenik meg, bemutatva jól működő tájházainkat, a házak fenntartásával, karbantartásával, a gyűjtemények védelmével, gondozásával, pályázati lehetőségekkel kapcsolatos tájékoztatással.

A Magyarországi Tájházak Szövetsége jelenlegi taglétszáma: 127 jogi és 136 egyéni tag. Minden régióban egy elnökségi tag koordinálja a munkát, rajtuk kívül a német és a szlovák nemzetiségi tájházakat, valamint a határon túli magyar tájházakat is képviseli egy-egy.

 

Kiadványaik elektronikus úton az alábbi honlapokon is olvashatók.

 

www.tajhaz.hu

www.museum.hu

www.skanzen.hu

 

Az 1848/49-es szabadságharc honvéd emlékműve – Sepsiszentgyörgy

 

Szabadság tér

Sepsiszentgyörgy Főterén, a Tamás Áron színház és a Bod Péter Könyvtár (volt Megyeház) közötti parkban.

sepsziszentgyörgy_emlékmű Az 1848/49-es szabadságharc 25-ik

évfordulójára állították Sepsiszentgyörgy főterén, az elhunyt hősök, honvédek emlékére. A középen emelkedő obeliszk fő oldalán a koronás magyar címer plakettje állt, lentebb pedig a harci szereket ábrázoló dombormű. Az oldallapokra Jókai Mór fogalmazta meg a következő feliratokat: ‘Az 1848-49 évi szabadságharcban Háromszéken és Háromszékről elesett honvédek emlékére’ (északi oldal), ‘A népjog és az önálló Haza vértanúinak emelé ezen szobrot emlékül a hálás utókor’ (nyugati oldal), ‘Ők a szabadságért és hazáért estek el, s él örök emlékük, míg él magyar, él a szabadság’ (déli oldal). Az obeliszk két oldalán egy-egy carrarai márványból faragott oroszlánszobrot helyeztek el. Az egyik oroszlán éberen figyel, utalva a reakció hatalmával büszkén dacoló nemzeti győzelmekre, a másik meg alszik, utalva a szabadságharc szomorú végére.
A Trianon utáni években az obeliszket ledöntötték, letörték a címert. Az obeliszket a Székely Nemzeti Múzeum udvarára szállították, de a talapzat az oroszlánokkal a helyén maradt. 1932-ben az oroszlánokat gurították le a helyükről, de azért még visszarakták őket hatósági utasításra. 1934-ben a helyi prefektus felszólítására az oroszlánokat mégis a múzeumba szállították, a talapzatot elbontották.
1940 szeptemberében, a második bécsi döntést követően az emlékművet gyorsan visszaállították, a hiányzó részeket pótolták. Az 1944 szeptemberében viszont a beözönlő román Maniu-gárdisták az obeliszket ledöntötték, az oroszlánokat pedig megcsonkították. Ez utóbbiak újra a múzeumba, annak kertjébe, viszonylag eldugott helyre kerültek. 1947 után az obeliszket visszaállították ugyan, de a címert eltávolították és az ‘1848-1849’ -évszámokat tartalmazó márványtáblával helyettesítették, az obeliszk aljára pedig csak ‘A Szabadságharc emlékére’ felirat került (ugyanez románul is). 1958-ban az emlékművet néhány Mikó Kollégiumos diák megkoszorúzta, amiért a hatalom hosszú börtönévekre ítélte őket. 1972-ben az oroszlánokat az eredetiek után készült másolatokkal pótolták, és azóta egységes képet nyújt az emlékmű, de 1989 decemberéig tilos volt megkoszorúzni. 1989 dec. 22-én este a rendszerváltó, forradalmi események áldozatainak emlékére, az emlékmű égő gyertyákkal telt meg. 1990 márc. 15-én, a korábban elítélt, és börtönbe zárt volt Mikós diákok vihettek először szabadon koszorút az emlékhelyre, és ez a tiszteletre méltó feladat azóta is kijár nekik minden március 15-én, amikor díszes megemlékező ünnepség zajlik e helyen. Az eredeti, megcsonkított oroszlánszobrok 1990 után talapzatra kerültek a múzeumudvar egyik sétányára.

Forrás: http://www.kozterkep.hu/

 

Adatok Kárpátalja műemlékeinek történeti hátteréhez

 

 

Szabolcs-Szatmár-Bereg és a magyar szemmel Kárpátaljának, Kijev irányából viszont korábban Kárpátontúli Területnek (Zakarpatszkaja Oblaszty) nevezett – ma a Magyar Köztársasághoz, illetve az Ukrán Köztársasághoz tartozó – megyék között a magyar államalapítástól (1000) a trianoni békeszerződésig (1920) politikai kapcsolat nem létezett, nem létezhetett, mert mindkét terület a Magyar Királyság része volt, egységes központi irányítás alatt.

 

 

E kilenc évszázad alatt e két rész – ma országhatárokkal kettéválasztott területi közigazgatási központjai:
Szabolcs, Szatmár és Bereg, valamint Bereg, Ung, Ugocsa és Máramaros – megyéi között a lakosság vándorlása (telepítése), a közéletet vezető nemesi családok birtoklásának változása és a gazdaság fejlődése következtében évszázadok alatt olyan erős kötődések jöttek létre, amelyek ma is hatnak a két régió kapcsolataira. Írásunkban ennek a közel ezer évnek csak a legfontosabb eseményeit tekinthetjük át, a terjedelmi korlátok miatt.

A terület legfontosabb stratégiai pontja a Vereckei – hágó!

Az 1200 körül a magyarok regényes honfoglalását megíró Névtelen Jegyző (Anonymus) a Vereckei hágón keresztül vándoroltatja az ősöket volt hazájukból (Etelköz) a Kárpát-medencébe (895). Ezen az országból kivezető fő útvonalon – amelyet a 13. században „Orosz-kapu”-nak is neveztek – özönlött be a mongol hadak fő ereje 1241 tavaszán Batu kán vezetésével. Ide érkezett Brezán (ma: Ukrajna) várából 1703 nyár elején II. Rákóczi Ferenc, hogy a nevével fémjelzett Habsburg-ellenes felkelés élére álljon, s itt hagyta el az országot 1711-ben. 1849-ben a magyar szabadságharcot leverő cári seregek útja vezetett Vereckén keresztül. A II. világháború után ismét nemzetközileg fontos ponttá válik Magyarország számára, hiszen a Szovjetunióba történő magyar árukivitel – közúton és vasúton egyaránt – a Kárpátok hegygerinceinek e pontján jutott át. Ezt a jelentőségét ma is őrzi: az úgynevezett V. korridoron keresztül történik a nemzetközi árucsere Ukrajna és Oroszország irányába (és onnan vissza), nemcsak Magyarországról, de az európai földrész D-i részéről (Olaszország, Szlovénia, Szerbia, stb.).

Kit találtak a honfoglaló magyarok a mai Kárpátalja területén?

A magyarság a terület szláv helynévanyaga szerint a hegylábaknál és Tiszáig elterülő síkságon jelentős szláv lakosságot talált. Szláv eredetű például a Csaronda (Csarnavoda), Szernye, Mic, Szipa, Kerepec, Mérce, északabbra a Sztára és Latorca folyó- vagy pataknév, s számos kisebb vízfolyás neve, amely ezeket összeköti. Ugyancsak a szlávok adtak nevet – Borsova – annak a nagykiterjedésű, a tatárjárásig (1241) fennálló közigazgatási egységnek, amely a Kárpátoktól a Tiszáig, sőt azon túl – Csap és Vásárosnamény között – átterjedt a Nyírség területére is. Ennek 11-13. századi központja a Borzsova folyó és a Tisza összefolyásánál álló, a mai Vári határába eső borzsovai földvár volt, amely minden bizonnyal első ispánja, Bors nevét őrzi. A magyar személynév szláv birtokosraggal ellátott alakjának jelentése ’Borsé’, tehát a várnak, majd arról a folyónak és megyének a környéken lakó szlávság adott nevet.

Lampert herceg Beregszász megalapítója

Már a 11. század végén a szlávok és magyarok mellett német anyanyelvűek is feltűnnek e vidéken. Az fentebb említett országos út Munkácsnál ágazott ketté: a déli, Szatmáron keresztül az Észak-Erdélybe vezető ága mellett jött létre Beregszász, amelynek régi neve Lampertszásza (Luprechzaza) volt. A név előtagja alapján telepítőjének Lampert herceget tekinthetjük, aki I. László király (1077-96) idejében a megyének is ura volt. A település jelentőségét mutatja, hogy bár a vidék az egri püspökség alá tartozott, a város papja, mint királyi plébánia vezetője felett közvetlenül az esztergomi érsek gyakorolta a fennhatóságot. A helység a kiváltságait 1247-ben nyerte el IV. Béla királytól, a középkorban általában a magyar királynék voltak a földesurai. Lakossága a 13-14. század fordulójára magyarosodott el, amit a környék népének a beköltözése is elősegített. A középkortól, írásosan igazolhatóan 1299-től 1918-ig Bereg megye közigazgatási székhelye volt.

Al-Idriszi arab utazó1154-ben Ungvárt (H.n.k.b.r. = Hunkbar) mint „nagy és virágzó város”-ként sorolja fel munkájában

Az országos út másik ága Munkácsról Ungvárra, a középkori Ung megye székhelye felé tartott. Anonymus regényes történetében a település és a közeli Laborc folyó nevéből összehozott monda máig ható erejű. Az igazság az, hogy a királyi Ung megyét a már az államalapító király, (I. vagy Szent) István idején megszervezett Zemplén megyéből szakították ki a 12. század első harmadában, vára pedig az Ungvár feletti, a Keleti-Beszkidek őserdeje alatt, az összeszűkült Ung folyó völgyében felépült Nyevicke vára volt. Ez ellenőrizte az Uzsoki hágón át a Halicsba vezető kereskedelmi és hadi utat. Magáról Ungvárról legkorábban egy arab utazó, al-Idriszi emlékezik meg, aki 1154-ben Ungvárt (H.n.k.b.r. = Hunkbar) mint „nagy és virágzó város”-ként sorolja fel munkájában. Ez a szerepe a tatárjárásig (1241) tartott, akkor elpusztult. Lassan éledt újjá, még a 14. század első felében is csak a megye második legnagyobb települése Nagykapos (Velky Kapus) után. A város felemelkedése az olasz eredetű Druget család homonnai ágának köszönhető, akik 1328-ban megkapták Ung megye ispánságát, 1332-ben pedig a nyevickei uradalmat. Ők építtetik a ma is álló ungvári vár kastély-szerű elődjét Zsigmond király (1387-1437) uralkodása végén, ennek első várnagyait 1440-ben említik az oklevelek. Itt kell megjegyeznünk, hogy a Drugeteké volt Szabolcs megyében a Tisza melletti Záhony, a fontos tiszai átkelőhely Salamon, ill. Csap (Csap) irányába. A középkorban a két megye, Szabolcs és Ung nádori közgyűléseinek is helyet adó települést a Drugetek csatolták át az utóbbi megyéhez, s annak része volt 1920-ig.

A tatárjárás után megszűnik Borsova megye, helyébe Bereg megye jön létre

A tatárjárás azonban nemcsak Ung megyében hozott változást. Megszűnt Borsova megye is, a helyébe lépő Bereg megye azonban már jóval kisebb lett: a Tiszától nyugatra eső részét – a Felső-Tisza-vidéket – Szabolcs megyéhez csatolták. Az új megye névadója Bereg (Berehi) falu volt, a Munkácsot is magába foglaló beregi királyi erdőuradalom központja, ahol királyi kúria (udvarház) és vár (Munkács) is állott. A Kárpátokig felnyúló erdőség – ahogy azt az egri püspökség 1271. évi privilégiumlevelében olvassuk – Ugocsával együtt a „szent királyok” (István és László) vadászó erdeje volt, bizonyára gazdag állatállománya miatt. Az uradalom gondnoka (procurator) felügyelte az erdőóvókat, akiknek emlékét a Beregszász melletti Ardó (Ardov) falu neve tartotta fenn. A beregi-munkácsi uradalmat a tatárjárás után IV. Béla király hazamenekült leányának, Annának és férjének, Razlaus (Rasztiszlav) halicsi hercegnek adta. 1299-ben IV. Béla király másik leánya, Konstancia férje, Leo orosz herceg kezén volt, annak 1301-ben bekövetkezett haláláig. Munkács várát a középkor folyamán a király vagy a királyné birtokolta, ritkán adták ki kezükből, mint például 1395-99 és 1402-15 között, amikor Vazul és Tódor litván (podóliai) hercegek, 1415-től Tódor özvegye, Valha volt a vár ura. 1422/23-tól a rác (szerb) despotáké, Lazarevics Istváné és Brankovics Györgyé, s 1446-tól haláláig a törökverő hősé, Hunyadi Jánosé, majd özvegyéé, s fiáé, I. Mátyás királyé, hogy csak az ismertebb birtokosait soroljuk fel.

A Beregi hegyvidék, Ugocsai, Máramarosi részek benépesítése

A beregi hegyvidék benépesítése a 13-14. század fordulóján indult meg: Ilosvát (Irsava) és Bilkét (Bilki) román (vlach) kenézek, Karácsony és Tatamér fia: Makszem kapták meg a király adományából, azonban a Moldvából jövő románok zöme Máramarosban, továbbá Szatmár keleti (Avas=Oas) és déli részén (az erdődi uradalom) telepedett le. Máramarosban szintén királyi adományból a Técsőről leválasztott Bedőháza (Bedevlja) területén telepedtek le Bedő fiai: Drag és Dragus. A técsői magyarok és szászok 1329-ben kapták meg Nagyszőlős (Ugocsa m.) lakóinak kedvezményeit; Técső neve a szintén szász-magyar Viskkel (Viskovo) és Talaborral együtt, mint fő só-szállító víz már korábban szerepel (1308). Az Ugocsa megyei Nagyszőlőst (Vinograd) szintén szász telepesek alapították, fő jövedelmüket a helység felett emelkedő, déli napsütéses hegyoldalon folytatott szőlőtermelés adta, ugyanúgy, mint Beregszász és környéke lakóinak.

Az ukrán (rutén~ruszin) népcsoport betelepülése

Okleveles források híján – mert nem kenézek útján történt – az ukrán (rutén~ruszin) népcsoport betelepüléséről tudunk a legkevesebbet a középkor folyamán. Bizonyos, hogy a 9-10. század szláv népessége továbbélt, de elsősorban a 14. század közepétől gyarapodott nagyobb számban a mai Kelet-Ukrajnából érkezettekkel. A jobban ismert Ung megye területén, a lakatlan gyepüelvén 1300-1450 között az Ung (Uzs) folyó mentén az ekkor létrejött falvak: Vorocsó, Perecseny, Zaricsó, Dubrinics, Berezna, Kosztrina, Sztavna, a folyótól távolabbi Hrabóc, Dubrava, Klenova, Ulica, vagy a másik oldalon Csernoholova, a Turja folyó menti Turica, Paszika, Porosko nevei mindenki számára nyilvánvalóvá teszik azok lakóinak nyelvét, hovatartozását. Az ugocsamegyei Rakasz 1300-ban történt adományozásakor még nem említették Csongova, Sárad, Rákóc és Misztice falvakat, amelyek egy 1351. évi birtokperben, mint Rakasz területén fekvők tűnnek fel; tehát ez alatt az ötven év alatt alapították őket. Hasonló eredményre juthatunk Bereg megyében is: a 14. században említik Asztély, Csomonya, Dávidháza másként Szapló, Izsnyéte, Kerepec, Podhering, Zápszony falvak neveit; a következő században alakultak Dubroka, Lukovo, Klacsanó falvak, hogy csak néhányat említsünk.

A szabolcsi várispánság

Másképp alakultak a viszonyok a Bereggel, Unggal határos Szabolcs megyében. Amíg Beregben a honfoglaló magyarság 10. századi klasszikus leleteit a fő útvonalak mellett találták meg az eddigi kutatás során (pl. Szolyván, ahol határvédő építményeket – gyepü=indagines – említ egy 1263. évi oklevél; Beregszász-Kishegyen), addig a Szent István király idejében létrehozott szabolcsi várispánság területén már közel száz lelőhelyet ismer ez időből a régészeti kutatás. Ugyanakkor a szlávság nyomai csak a Rétköz – ez a Tisza-menti jobbára vízzel borított terület – peremén fedezhetők fel. Azaz a sűrű megszállás miatt e löszös-homokos területre még a tatárjárás pusztítása után sem kellett más vidékről nagy számban hozott telepesekkel biztosítani a munkaerőt. A 13. századra kialakult nemesség ungi-beregi társaikkal nemcsak házassági kapcsolatban állt, de azok birtokoltak is a megyében, mint pl. az ungi Aradiak Kapolcson (ma Aranyosapáti), a Csicseriek Berkeszen, Visen, Komorón, a beregi Barlabásiak (ma Barabás) Pátrohán, a Tákosiak a szatmári Paposon.
Még egy érdekessége Szabolcs megyének, hogy a várszervezet felbomlása, a várbirtokok eladományozása után 14. század elejére mindössze egy faluját (Kocs) birtokolta a király, de ezen is később túl adott. Emiatt királyi vár sem épült, s a nagybirtokosok közül elsőnek a Várdaiak emeltek várat 1470 körül központjukban, Kisvárdán. Az országos eseményekben jelentéktelen évszázadoknak a 16. század vetett véget. Két szempontból is: egyrészt Szolnok vára 1552-ben történt elestével e vidék egészen a Tisza vonaláig a török hódoltság része lett közel másfélszázadon át, másrészt ugyancsak e század közepétől a reformáció elterjedésével nemcsak e megye, de Bereg, Ung és Ugocsa, sőt még Máramaros (az öt koronaváros) magyarok lakta része is áttért az új vallásra.

Mezővárosok

A török hódoltság, a hadjáratok a kettős adóztatás (a török szultánnak és a magyar királynak), a közben létrejött Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság közötti harcok – s még sorolhatnánk a pusztulás tényezőit – következtében az életben maradt lakosság a védhetőbb, nagyobb településekre húzódott, így jöttek létre az Alföldre jellemző nagyhatárú mezővárosok, falvak. Mindez természetesen azt eredményezte, hogy a sűrű, a középkorra jellemző faluhálózat eltűnt e vidéken. Ezt elősegítette az a váltás is, hogy a földművelés helyett a több jövedelmet hozó állattenyésztés (szarvasmarha) került a gazdálkodás előterébe már a 15. század második felétől fogva. A hódoltság 17. század végi megszűnésével, a császári hadak pusztításai nyomán, továbbá a Rákóczi-szabadságharc utolsó három esztendejében (1708-11) tomboló kolerajárvány után vált nyilvánvalóvá, hogy a még megmaradt falvak lakossága nem tudja megművelni azok határát, s ezen csak a betelepítés segíthet. A 18. században érkeznek nagy számban görög katolikus vallású rutének, ukránok (Galíciából), főképp evangélikus szlovákok (tótok), ortodox hitű románok, katolikus németek az ország épen maradt pereméről, vagy éppen külhonból zömmel Szabolcs megyébe, kisebb részt a szatmári részekre, amint erről az egyházi sematizmusok tanúskodnak.

Reformáció

A néhány évtized alatt lezajló reformáció folyamán az új vallás hívei az addig használt (középkori) templomaikat alakították át az új liturgiának megfelelő imaházakká. Ám nem mindig maradtak meg ősinek vélt jussaikban. Néhány, rekatolizált mágnás család, mint pl. a munkácsi uradalom birtokosa, Bátori Zsófia a 17. század második felében – ha kellett, erőszak alkalmazásával is – kegyúri jogon visszafoglaltatta a templomokat, az ellenszegülőket elüldözték, s helyükre katolikusokat telepítettek. Ez a folyamat a 18. század első felében is – szelídebb módszerekkel – de folytatódott. Ennek hatására a kiszorítottak – anyagi lehetőségeikhez mérten fából, téglából vagy ritkábban kőből – új templomokat emeltek, s így egy-egy faluban már nem egy helyen hirdették Isten igéjét, mint korábban.
Kivételt képzetek az ortodox vallásúak, ők ugyanis az ungvári unió (1646) óta – elfogadva Róma elsőbbségét – önálló, 13 vármegyére kiterjedő (1722-ig kiépülő), a Munkács melletti Csernek-hegyen fekvő kolostorban székelő püspökség alá tartoztak. Ám mégsem itt, hanem a Nyírségben épült ki legfőbb kultuszhelyük. A máriapócsi fatemplomba készült Mária-kép (ma a bécsi Szent István-dómban) 1696-ban történt csodás könnyezése, majd ennek a másolat általi megismétlődése (1715) a messze környék görögkatolikusainak tömegét vonzotta a kép megtekintésére, az Istenszülő Mária segítségének a kérésére. Olsavszky Mánuel püspök a búcsújárók nagy számának a befogadására építtette 1731-56 között a ma is álló barokk stílusú kegytemplomot, amely a magyarországi görögkatolikusok (ma a környező országokban is élő) legfőbb zarándokhelye lett.
A vallási képet tovább színesítették a Lengyel- és Oroszországban zajló pogromok elöl menekülő zsidók, akiknek éppen Kárpátalja volt első magyarországi otthonuk. Számuk a 19. században újabb és újabb hullámokkal gyarapodott, számuk 1910-ben már a nagyobb városokban elérte a lakosság egyharmadát (Ungvár 31, 4%, Beregszász 30,2%, Munkács 44,4%, Nagyszőlős 28,6%, Kisvárda 30%), ami egy eddig ismeretlen épület, a zsinagóga (és tartozékai) megjelenésével járt.
A 18. században elsősorban a hivatali épületek emelése jellemezte a változást. Ungban a Nagykaposról Ungvárra átkerült megye irányítás új székháza 1775-ben nyitotta meg kapuit, ám ezt az egy emeletes épületet 1809-ben teljesen átépítették. A beregszászi, nagyszőlősi hasonló épületek mellett a Schönborn-uradalom építkezései érdemelnek figyelmet.

Schönborn uradalom

Ugyanis a szabadságharc bukása (1711) után a királyi kézre került munkácsi uradalmat az addig nyújtott pénzügyi támogatás fejében gr. Franz Lothar Schönborn mainzi érsek kapta meg. A 19. század végén a család leszármazottai, ill. házasság révén Schönborn-Buchheim néven emlegetett uradalom 233 067 kat. holdon terült el, Bereg megye területének 37 %-t ölelte fel. A családtagoknak itt tartózkodásuk alatt lakóhelyet adó kastély, az uradalmat irányító jószágkormányzók, gazdatisztek irodái, szállásai, a 18-19. század fordulóján meginduló kapitalista gazdálkodás nyomán létesülő üzemek, mint a munkácsi vasgyár és timsógyár, a 24 majorság, a félezer holdnyi szőlő feldolgozására létesített pincegazdaság, stb. voltak a térség legnagyobb beruházásai. A 19. század második felében pedig a vasútépítés. Ungvárra 1872-ben futott be az első vonat, amely ugyanakkor elérte Beregszászt, Nagyszőlőst, majd hamarosan Munkácsot is. Innen a vereckei országhatárra 1887-ben, a Rahó-Körösmező-országhatár vonalon 1895-re építették ki a vasutat, az Ungvár–Uzsoki hágó közötti szakasz pedig 1894-1905 között készült el. Ez utóbbi vonalak létesítését nem a gazdaság, hanem a hadászat szempontjai motiválták, mert Dél-Lengyelország, Galícia, Bukovina I. világháborúban megismert nagy garnizonjai így voltak legkönnyebben megközelíthetők, lévén e területek az Osztrák-Magyar Monarchia részei.
Mégis, minden modernizációs törekvés ellenére e régió az I. világháborúig a birodalom legszegényebb vidéke maradt. A gyorsan növekvő lélekszám és az alacsony foglalkoztatottság, a föld szűke ellentéte okozta, hogy innen, Északkelet-Magyarországról (beleértve Sáros és Zemplén megyét is) vándoroltak ki a legtöbben az országból, elsősorban a rutének. Az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában találtak új otthont, s a pánszláv propaganda hatására visszatérve az ortodoxiára, új vallást.

Üzenet a múltból

Kárpátalja még álló váraival, vagy csak azok romjaival; templomokkal, tornyukon latin, kettős, sőt hármas kereszttel, fából, téglából vagy kőből építve, sokuk ma már csak fényképen rögzítve; a főurak kastélyaival; a 19. századi polgárházakkal; a Monarchia uniformisát viselő néhány vasútállomással; egykori majorok romjaival mind-mind olyan üzenet a múltból a mának, amelyet egyaránt meg kell őriznie ukránnak, magyarnak, románnak, németnek. Hogy unokáik is láthassák!

 

Forrás: www.karpataljaturizmus.hu