Johannes Brahms

Közzétette:

 

 

Johannes Brahms (Hamburg, 1833. május 7. – Bécs, 1897. április 3.) német zeneszerző.

Apja, Johann Jakob Brahms, a városi zenészek szokása szerint több hangszeren, elsősorban fuvolán, hegedűn, kürtön játszott, táncos mulatókban és matrózkocsmákban. Később a hamburgi polgárőrség kürtöse, majd a városi zenekar nagybőgőse lett. Brahms a polgári iskola után három évig, 17 éves koráig magániskolába járt. Első zenetanára apja volt. A zongorajátékban Otto Friedrich Willibard Cosselben lelt önzetlen segítőre; zeneszerzésre és zongorára a család barátja, E. Marxsen tanította. Brahms már fiatalon hozzájárult öttagú családjának megélhetéséhez. Órákat adott, szórakoztató zenei átiratokat készített, színházakban zongorázott. (1852-53) a magyar hegedűművész, Reményi Ede zongorakísérőjeként, (aki a szabadságharcban való részvétele miatt 1848 után Amerikába emigrált, és éppen visszatért Európába). Brahms zenei memóriájával, lapról olvasó és transzponáló tehetségével csodálatot keltett. 1853 tavaszán, Reményivel tett hangversenykörútja során Hannoverben ismerkedett meg Joachim Józseffel, akivel barátságot kötött, és aki Weimarban Liszt, Düsseldorfban Robert és Clara Schumann figyelmébe ajánlotta. Liszt tartózkodóan fogadta, Schumannt azonban annyira magával ragadta Brahms játéka és kiadatlan műveinek sora, hogy 1853. X. 28-án a NzfM-ban terjedelmes cikket írt róla, „Új utak” címmel. Fontos esemény egy évvel későbbi találkozása Hans von Bülov-val, aki magát Brahms „leghűségesebb karmesteri pálcájának nevezte. 1857-59 szeptember-december hónapjait Brahms Detmoldban töltötte mint udvari kóruskarnagy, zongorista és zongoratanár, ez évek hátralévő részében és a következő években Hamburgban élt.
1862. IX.8-án Bécsbe költözött. Ugyanez év novemberében a hamburgi Singakademie és Philharmonisches Orchester vezetőjének megválasztásakor mellőzték. 1863-64 a bécsi Singakademie vezetője. 1868-ban Bécset választotta állandó lakhelyéül. 1872-75 a Gesellschaff der Musikfreunde művészeti igazgatójaként kortárs és klasszikus művek mellett számos régebbi mű előadója, bemutatója (pl. Händel Saul, 1873).

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (I. kötet, 235. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1983 ISBN 963 330 474 1

johannes_brahmsJohannes Brahms

(1833-1897)

 

 

Zeneszerző, aki Beethovenhez hasonlóan Bécsbe költözött. Mielőtt Joachim és Schumann felfedezte, rossz hamburgi kocsmákban zongorázott.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

 
1873 elején egy este Liszt üzent, hogy másnap délelőtt menjünk át hozzá, mert egy fiatalember vár, akit nagyon tehetséges zongoristának és zeneszerzőnek tartanak. Johannes Brahms a neve…
Brahms és Reményi* már a szalonban várakozott. Odaléptem egy asztalhoz, amelyen több kézzel írt kotta feküdt. Brahms még kiadatlan szerzeményei voltak, és lapozni kezdtem a legfelsőt. A szólózongorára írott e-moll Scherzo (op.4) volt, és úgy emlékszem, annyira olvashatatlan, hogy úgy véltem, ha tanulmányozni szeretném, előbb le kellene másolnom. Végül megjelent Liszt, és miután kicsit általánosságban beszélgettünk, így szólt Brahmshoz:
– Szívesen meghallgatnánk valamelyik művét, ha kedve van előadni.
Brahms, aki láthatóan ideges volt, azt mondta, hogy ilyen zaklatott állapotban nem tud játszani. Liszt, látva, hogy nem jutunk ötről hatra, odament az asztalhoz, és megfogta az első keze ügyébe eső kottát. Az olvashatatlan Scherzót.
– Nos, akkor nekem kell játszani – mondta, és maga elé tette a kéziratot.
Olyan kitűnően játszott lapról, hogy közben még megjegyzéseket is tudott fűzni a zenéhez. Brahms elámult…
Kicsit később valamelyikünk megkérte Lisztet, játssza el saját, nemrég elkészült szonátáját, amelyet nagyon kedvelt. Azonnal leült, elkezdett átszani. Amikor az egyik legkifejezőbb részhez ért – amelyet mindig nagy átéléssel adott elő, és remélte, hogy hallgatósága figyelmesen és együttérzéssel fogadja –, oldalt pillantott Brahmsra, és azt látta, hogy az békésen szunyókál a székében.

William Mason (1829-1908), amerikai zongorista

 

* Reményi Ede (1830-1898), magyar hegedűművész, akit 1852-es turnéján Brahms kísért zongorán.

 
Joachim ékesszólóan megkért bennünket: ne mulassuk el az alkalmat, hogy a legnagyobb zeneszerző egészségére üríthetjük poharunkat. Mielőtt a mondat végére ért volna, Brahms felugrott és közbekiáltott:
– Úgy van! Emelem poharam Mozart egészségére!
Azzal körbejárta az asztalt, és mindannyiunkkal koccintott.

Charles Villiers Stanford

 
Nagyon szeretett sétálni, és imádta a természetet. Tavasszal és nyáron már reggel négy-öt órakor felkelt, és miután megitta a kávéját, kiment az erdőbe, hogy élvezze a hajnal elragadó üdeségét és a madarak énekét. Ha rossz idő volt, akkor is megtalálta a maga örömét.
– Sose fogom megunni – mondta egy nap,amikor valaki, a hosszú esőzés nyomasztó hatásáról beszélt. – Annyi látnivaló van. Amikor esik, egy másfajta szépség tárul elém.
Hogyan fejlődhetnék leggyorsabban? – kérdeztem egyszer.
– Sétáljon mindig az erdőben! – válaszolta, és szó szerint értette.

Sir George Henschel

 
Egyik Szerenád-ját próbálta a Filharmonikusokkal, amikor a zenekar láthatóan nyugtalan lett – jelezve, hogy nem értékeli nagyra a művet. Brahms fellépett a hangmesteri dobogóra, és így szólt:
-Uraim, tudom, hogy nem vagyok Beethoven. De Johannes Brahms vagyok.
Brahms komoly ember volt, és mindig őszinte. Képtelen a legapróbb füllentésre is. A barátai gyengének bizonyultak mellette. Embernek ugyanolyan nagy volt, mint művésznek. Kikezdhetetlen jellem. De sose tudta visszafogni magát, és a nyelvét se tudta tartani. Ha valami nem tetszett neki, egyenesen megmondta. Nyers szókimondása sokszor durvaságnak hatott.
Jól példázza ezt a korabeli Bécsben közszájon forgó elmés példázat:
Egy este Brahms így búcsúzott az összejövetel házigazdájától:
– Elnézést kérek, ha véletlenségből elfelejtettem volna megsérteni valamelyik vendégét.
Egyszer Brahmsszal, Goldmarkal és ignaz Brüll-lel* utóbbi édesapjánál, Sigmund Brüllnél ebédeltünk, aztán visszavonultunk dohányozni. Ignaz néhány nemrégiben kiadott szerzeménye feküdt a zongorán. Brahm beléjük lapozott, és egyszer csak felkiáltott:
– Milyen szép! Nagyon szép!
(Aminek a szerény Ignaz belül nagyon örülhetett.) Brahms azonban így folytatta – Rég nem láttam ilyen szép címlapot!

* (1846-1907), osztrák zeneszerző.

 

Az ifjú Dvořák elküldte neki egy szerzeményét. Mivel kompozíciós szempontból nem tartotta tökéletesnek, ezt válaszolta:
– Ha már nem írhatunk olyan szép zenét, mint Mozart, legalább csináljuk olyan műgonddal.
Bülow megrótta Brahmsot, amiért 4. szimfóniájának egyetlen létező kéziratát a legegyszerűbb postai úton – még csak nem is ajánlott küldeményként – juttatta el neki.
– Mit kezdenénk, ha elkallódott volna? – kérdezte.
– Ez esetben újra meg kellett volna írnom a szimfóniát – hangzott Brahms válasza.
Brahms táviratban értesült Clara Schumann haláláról és arról, hogy a Bonn melletti Endenichben, a férje mellé temetik. A Majna-parti Frankfurtba utazott, hogy elérje a csatlakozást. Ott egy vasutas tévedésből a folyó másik partján közlekedő vonathoz irányította, és emiatt Brahms lekésett a temetésről. A csalódás és a bosszúság nagyon megviselte. Ő, aki soha nem volt beteg, másnap nem ismert magára a tükörben. Egyetlen éjszaka alatt sárgaságot kapott.
Brahms elment régi ellenlábasa, Bruckner temetésére, de visszafordult a templomajtóból:
– Ne aggódj – mondta. – Nemsokára úgyis eljövök.
Koporsóban.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (189-193. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s