Közzétette:
(részlet)
Május – boldog hó –, tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, büntetlent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyílott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, 
örökös Menyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária – boldogságos Szűz Mária!
A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt, édes Asszonyé – murillói derűben áll felhők és rózsák között; angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók pogány puttócskák. A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a telihold sarlója, úgy lebeg rajta, és nyugodt győzelemben tapos a Kígyó fején… Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. – A bezárt, sínylő és titkos, téli érzéseken is… Ó, drága, értett misztérium; ó átlátszó, gyenge fátyol; ó, ifjúság!
Jó a templom padjain ülni kedves tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni órákon – tömjénfüstben és virágillatban – hallani a szószékről újra meg újra a drága, naiv, örök legendát; aztán karban együtt, halk zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva ilyeneket mondani: „Te Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennyek Kapuja! Ó, elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!…”
Világiak is, a város szépasszonyai, sőt szerelmes ifjai is ismerték, szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha, kivonuláskor idegen úri ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon a nyitott kapu világos terében egyszer csak felrévlett nekik egy összefogódzott, csinos fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon, szép fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg szemei elmélyedve és álmodóan bámultak bele a zárdafolyosó sötétjébe. Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott, és meglökte a férfi karját, hogy figyelmeztesse. A fiatalember levette kalapját, és tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak – jó szellemüknek.
– Si-étni! Was fir réndetlenség! – kiabált az Öreg az első pároknál.
– Láttátok Helént? Helént, Helént, Gross Helénkét! – szállt és lihegett a suttogás a bennlakók soraiban.
– Still sein! Unverschämtheit!* – üvöltött Kunigund félelmes hangon, és felborította mérgében az uzsonnához való kenyereskosarat. Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. „Lám csak, visszahúzza a szíve ide mégis!” – mondogatták néha azok a sororok, kik különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég boldogult Főasszonyt. „Mennyire hasonlít rá, a szeme, ugye?” És Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: „Gelobt sei…!” Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.
Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul megállt, és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt, és gyorsan, forrón csókolt kezet.
– Boldog vagy-é? – kérdezte komolyan az apáca.
– Jaj, nagyon – igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a jegyesemet; ó, ő olyan jó katolikus! Ó, kedves, drága jó nővér!…
És síró meghatottsággal hajolt újra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte.
– Imádkozni fogok érted, gyermek! A boldogult is, odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó volt, olyan bölcs!
[ …]
Lighthouse 