Krúdy Gyula: Babonák

Közzétette:

 

 

Bevezetés okosoknak és hívőknek

A babona vén, évszázados fája minden népnél megtalálható. Még korunkban is lépten-nyomon szembetaláljuk valamelyik ágával magunkat. A magyar nép tudatában nagyon mélyen vert gyökeret, és a babonák ellen viselt egyházi és világi hadjáratok máig se tudták onnan kipusztítani.

Pedig a babona a józan ész megcsúfolása. Szinte lelki betegségig fajul némelyeknél. A babonát, amely lényegében nem más, mint oktalan hit, se a tudomány, se a vallás tételeivel nem lehet igazolni, mint Gyula Krúdy is a Hungarian writerazt egyesek szeretnék.

Tévedés lenne azt állítani, hogy a babona csak a tudatlanok, a műveletlenek lelkét pusztítja. Hiszen számtalan uralkodóról jegyezték fel a krónikák, hogy hitt némely rejtett dolgokban. Nemcsak a századokkal előttünk élőkről vannak adataink, de tudjuk, hogy a Hohenzollernek vagy a Habsburgok is hittek a babonában. II. Viktor Emánuel olasz király egy évig nem vágta le a kisujjáról a körmét.

Hogy honnan származik a babona?

Erre egy a felelet: az ősidőkből. A régi vallások mind a babonán nyugodtak. De nem szándékunk a világ sokféle népének ezer meg ezer babonájával foglalkozni, elég rengeteg a magyar föld népének lelkét rágó babonák száma is.

Vegyük hát sorba őket.

A magyar nép babonasága is a régi vallásból fakadt. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de mégis így van, a nép, a tanyák, a falu lakói megőrizték még eme évezredes múltú babonás históriákat. Szájról szájra, apáról fiúra szállt valamely babona némelyik családban. De még a katolikus vallásban is vannak oly jelenségek, amelyeket a babonás fantáziájúak könnyen kiaknázhatnak. Például a jó és bukott angyalok történetét, a bibliának azt a részét, ahol őrzőangyalokat és ördögöket említ. Meg azután az a sok csoda, amelyeket a szentek és Jézus vittek véghez. Itt egy pillanatra meg kell állnunk, hiszen ez a szó: csoda, nagyon bő fogalmat zár magába, a rajongó minden általa nem értett természeti tüneményt csodának vél, viszont a tudós, a fizikus vagy hipnotizőr egészen mást tart a csodáról.

Mi tudjuk, hogy manapság nem történnek már csodák, de mégis hiszünk bennük, hisz a vallás parancsolja. A tudatlan viszont még ma is lesi a csodákat, és mivel ezek már megszűntek, hát ő maga, a fantáziája segítségével, gondoskodik róla, hogy legyen.

Nézzük, mit mond a Babonák Könyve.”

Jegyzet

Két kéz írta az Álmoskönyv második részét, a Babonák Könyvét.

Az egyik kéz dolgozott fényes napvilágnál, amikor a kőművesek az ő sokablakú, téglából és malterből való házaikat építik, amikor a pincék bolthajtásait falazzák, és a tetőt ráhúzzák arra a nagy ürességre, amelyet padlásnak neveznek. Napvilágnál rótta a papírost a fénylő toll és a fénylő tinta, amikor a nádasoknak nincs hangjuk a szélben, a baglyok alusznak a romfalakban; lidércet nem látni az ingoványon, a vénasszonyok unokáikat dajkálják, vagy az orsót pörgetik, és világosan látjuk az ács munkáját, amint a közönséges deszkából kaput, kerítést ácsol. Napvilágnál íródtak a “jegyzetek” felett található sorok, amikor nem halljuk a magasból a vándormadarak kiáltását, a temetőkben nyugalom és unalom van, a Gellérthegy közömbösen áll a Duna felett, belátni a legsötétebb szobába és kutyaszorító utcácskába is. Nappal: amikor nincsen rejtelem, a szobában nem pattog a régi bútor, a falban senki sem sóhajt, közömbösen lobog a láng, az esőnek kopogása legfeljebb untat, a hulló hópehelynek fehér színe van, az ajtók nem nyöszörögnek, és a kéményben nem öklendezik az öregember. Mosolygunk, ha régi kalendárium kerül a kezünkbe a polcról, fejcsóválva olvassuk az ódon könyvek babonaságait, a kuruzslás könyveit, az álmoskönyvek badarságait és az egykori boszorkánypörök históriáit. Szelíd szörnyülködéssel forgatjuk Varga János Babonák Könyvét, amelyet 1877-ben 300 forintnyi díjjal jutalmazott a magyar orvosok és természetvizsgálók egyesülete, amelynek adatait “sok évi fáradsága” révén gyűjtötte össze a tudós szerző, és amely könyv forrásmunkánk.

A másik kéz – a “jegyzeteket” író kéz – éjszaka dolgozott az íróasztalnál. Éjjel, amikor különös hangokon szólal meg a sziget alatt elkanyarodó Duna, tótul, németül, csehül beszélgetnek egyes hullámok; a Vágból jöttek vizek, amelyek romba dőlt várak, ördög szántotta hegyek, százesztendős legendák, boszorkánymesék világából hoznak postát; a víz felett futó szél éjfél tájban hirtelen megszólal, emberi hangon jajgat és kiáltozik. A romfalból kiröppen a bagoly, és huhogásával riaszt. Mintha valami végzetes közlendője volna, amint körülrepdesi a régi épületet. A régi bútorok megreccsennek, mintha egy láthatatlan vendég telepedne rájuk. A padláson láncot csörgetnek a futkározó egerek. A pincében helyét változtatja egy korhadt gerenda, mintha egy bezárt öregember keresné a szabadulást. Az ablakok mögött árnyak leskelődnek. Kívülről próbálgatja valaki a kilincset. A tűz aluszékonyan pislog, mintha a kéményből fújdogálna egy jeges lehelet. A túlsó parton, Óbudán éjfélt ütnek az órák, és az ember behunyja a szemét, midőn a téli fák között tomboló vihart hallgatja. Mily sötétek lehetnek most az országutak, amelyek mellett feszületek állnak, és amerre a hontalan útonjárók, láthatatlan arcú vándorlók, céltalan kóborlók elhaladnak! Mily panaszos hangon süvít az éji szélben a magányos akácfa, amely alatt kétségbeesett bolyongók megpihennek, mielőtt felkötnék magukat! Mit beszél a pusztai kútágas, amidőn az éjfél fekete felhői, mint fenyegető szörnyek elrobognak a magasságban! Mily rejtelem a táncoló lidércláng a nyírségi nádasokban, ahová gyermekkori szemem tapadt egy falusi ház kis ablakából! A nádas, amely felett vércse vijjog, és benne a bölömbika búg, fodros, kétségbeesett felületével háborgó tengerként vonaglik, míg a messzi vadvizek felett a villámsugár lecsap egy árva nyírfába! Mily vad, emberfeletti hangjai vannak a téli förgetegnek, amely az utazó kocsiját kíséri az országúton, mily keserves sírás hallatszik a keresztutaknál, mily névtelen félelem remeg az erdők mélyében! Ki az, aki elátkozott lélekként kiált az ágasokról a faluvégi udvarházak környékén! Ki az, aki madárijesztő alakjában hadonász karjaival az őszi alkonyatban! Miért más hangja az esti szélnek a temetők környékén; miért olyan félelmetesek a vén fák a régi temetőkben; miért ijedünk itt meg az éji madár zajától, a falevél csörrenésétől, sírkő fehérlésétől, fejfa árnyékától! Miért van oly különös fénye a messzi pásztortűznek a rengő pusztai éjszakában! Miért hallunk másvilági hangot a csecsemő éjféli sirámában! Miért felejtjük szemünket az újhold sarlóján, amely vérpirosan kel a nádasok felett! Mit tud a szélkiáltó, hogy az időt megjósolja; mit tudnak a hosszú tél elől városokba vándorló egerek; mit tudnak az elhalkuló fák, amikor a vihar még messzire van? Régi szélmalmok körül miért oly különös az este, ahonnan a denevérek, halálfejes lepkék előszállanak? Kopár mezőkön, ahol nem terem más, mint bogáncs meg szamártövis, ki jár ködös éjfélen? Miért zendül fel néha a szél, mint a bűvös vadász kürtje mély erdős völgyekben, holott a tetőn mozdulatlanok a fák?

És a szerelemnek hány különös körülménye van, amelyet józan ésszel fel nem mérhetünk, csak rejtelmes éjjelen, amikor Poe hollója károg gyertyavilágunknál! Ha a mindennapi szabályok valóban érvényesek volnának, csúf, fogatlan, zöld hajú férfiak sohasem kapnának világszép feleséget, és ráncos vénasszonyok deli fiatal férjet. Pedig e szabályoknak az ellenkezőjét láthatjuk lépten-nyomon, ha körülnézünk a szerelmesek világában. Hány ragyabunkó ölelget piros menyecskét, akiért daliák szíve vére csepeg! Hány öregedő asszony nyergel meg inas lábszárával hetyke ifjút, akin nem fognak szép hölgyek bűbájai! Honnan van az, hogy asszonyok után messzi tájakról vissza-visszatéregetnek férfiak, nem tudnak elfelejteni egy kancsal szempárt, tengerzöld tekintetet, egy görbe mosolyt, holott az asszonyok derékon alul mind egyformák! Honnan van az, hogy könnyelmű férfiak után nők késő öregségükig oly melegséget éreznek a szívükben, hogy lángba borul az arcuk a gondolattól! Mi van az öregek vén fa módjára meggörbült alakján, göbös ujján, szélmarta arcán, pókhálós szemén, hogy gyakran veszekednek utánuk a fiatalok! Mi van egyes asszonyok hangjában, hogy azt meghallani veszedelem; mi van a hajában, hogy azt megérinteni tűzveszély; mi van a ruhadarabjában, inggombjában, gombostűjében, hogy évekig őrizgetik a férfiak! Milyen az a perc, amelyben egy józan nő őrülésig megszerelmesedik! Milyen gőz száll a földből, amely elkábítja a mély, komoly férfiakat némely nő közelében, amely férfiak aztán a legnagyobb bolondságokra is hajlandók! Mit esznek a vőlegények menyasszonyuk asztalánál, mit hagynak hátra messzire elutazott férfiak hideg ágyukban, hogy az asszonyok mindvégig hűségesek maradnak! Mi van a párnában, hogy a rajta nyugvó fej szerelemről álmodik! Mi van az ajtónyikorgásban, a szarka tarkabarka csergésében, a kéményből göndörödő füstben, hogy előre megmutatja a szerelmes közeledését! Mit tud a hegyével megálló olló és a zúzmarás ablak abrakadabrája?

Bár napközben nevetünk a babonákon: azok körülvesznek bennünket minden lépésünkben, anélkül hogy tudnánk róluk. Szerelmesek, álmodozók, esti tűzbe nézők, ólomöntők, lucaszékcsinálók, időjárásra és álomra figyelmezők mindig lesznek a világon, amíg az emberi lélekből ki nem hervad a képzelet virága. Ne vessük meg a babonásokat. Ők azok, akik a mindennapi élet szürkeségét a maguk primitív költészetével megszínezik.

*

Forrás: Krúdy Gyula – Álmoskönyv és tenyérjóslások könyve (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s