Közzétette:
Jean Nicolas Arthur Rimbaud (Charleville, 1854. október 20. – Marseille, 1891. november 10.) – a szimbolizmus és a szimbolizmusból kibontakozó új költészet egyik legnagyobb képviselője, a szürrealizmustól a dadaizmusig minden irodalmi modernség őse és előfutára. Irodalmi munkássága mindössze néhány év: a „kölyök Shakespeare” – Hugo nevezte így – valamennyi versét tizenhatodik és tizenkilencedik éve között írta, számos nagy versét pedig, köztük a csodálatos A részeg hajó-t és a színes hallás elméletét illusztráló Magánhangzó-kat még charleville-i diákéveiben, s húszesztendős korában már búcsút mond a költészetnek. Egész élete és költészete egyetlen hősies vállalkozás: kitörni a nyárspolgári valóság, a képmutató polgári erkölcs elviselhetetlen börtönéből, látnokká, felfedezővé, s látható és láthatatlan világ Kolumbuszává válni, s teljességében ábrázolni az ellentmondásokkal terhes, modern világot. A Kommün, amellyel mindenben egyetértett, mély nyomokat hagyott költészetében (A párizsi orgia). Eljutva a kifejezés végső lehetőségéig, végképp felhagy az irodalommal, bekóborolja a világot, expedíciókat szervez Afrikában, elefántcsonttal és fegyverrel kereskedik, s harminchét éves korában hal meg egy marseille-i kórházban. Versei halála évében jelennek meg először összegyűjtve.
Forrás: Klasszikus francia költők II. kötet (608—609. oldal) Európa Könyvkiadó, 1984 HU—ISSN 0230 6522
Jean Nicolas Arthur Rimbaud (Charleville, 1854. október 20. – Marseille, 1891. november 10.), francia szimbolista költő, felfedező.
Arthur Rimbaud – A részeg hajó
Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.
Nem gondoltam velük – s azzal se, tág ölemben
angol gyapot pihen vagy belga búza ring,
a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben
vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.
S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán
robogtam siketen, mint gyermekagy, tova !
az omlóföldű félszigetek partja táján
győzelmesebb vihar nem tombolt még soha !
A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt
az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,
nem bántam már a part hunyorgó fényeit.
Mint gyermekajkon a borízü alma húsa,
a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,
a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,
s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő
és csillagringató tenger dalaiban,
a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő
és mámoros tetem bús sajkaként suhan;
s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban
a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,
izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban
erjesztve a fanyar és vérszin vágyakat.
Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,
tölcsért és áramot, mind láttam, és az est
árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal –
s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.
Néztem már süllyedő, borzongó titku napba
s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,
mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba
antik tragédiák merev s zord hőseként.
Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,
a tengerszemein csók volt az éjsetét,
kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,
s hallottam sárga és kék foszfor énekét.
És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam
a kergült csordaként torló hab taraján,
nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant
talpával tiprat-e a hörgőóceán?
Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,
láttam párduc-szemű, virágos testeket
s a horizont alatt kék habban méla nyájat,
s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.
És mocsár fortyogott, és óriási varsán
rohadt a sás között leviatáni hal,
szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány
örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.
Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna
öblök rémroncsait láttam s a hajnali
parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,
a görbe, mélyszagú fákról lehullani.
S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám
a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.
Virágos habverés áldotta bús utam már,
s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.
S a tenger – pólusok gyötörték s únt világok –
míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,
özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,
s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg.
S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem
a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.
S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten
rossz láncaim között aludni mélyre szállt…
Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,
s madártalan terek üréig vert az ár,
vizektől részegült roncsom ki nem halássza
se fürge monitor, se lassú bárka már.
Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe,
s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat,
és most a nap-moha és azúr nyála föd be
költőknek ritka és zamatos jófalat.
S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott
setét csikóhal is a balog tat megett,
vad júliusi fény és izzó lángdorongok
verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget.
Kit Behemót buja s hars poklához az orkán
borzongató dühe ötven mérföldre vitt,
én, örök bujdosó a kék ég horizontján,
sajnálom Európa kivénhedt földjeit.
Láttam sziget-csodát ! Csillagzó szemhatárral !
Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!
Jaj, ott bújtál-e meg, alvó aranymadár-raj
az éjek mélyein, jövendő szent Derű?
Igaz, sírtam sokat. Úgy elgyötört a hajnal,
s minden hold szörnyü volt és minden nap sivár,
és részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj,
csak szétrepedni már! Csak elsüllyedni már!
Ha vágynám vízre még az únt Európában,
hűs tócsa volna az, setét és pici tó,
hol bús fiúcska ül az alkony illatában,
s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó…
Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger,
kalmárként szállhat-e gyapottal révbe még?
Nem, nem ! S a lobogók és lámpák dölyfe sem kell,
nem állom már a mord hidak nehéz szemét…
Kardos László fordítása
Forrás: Klasszikus francia költők II. kötet (227—230. oldal) Európa Könyvkiadó, 1984 HU—ISSN 0230 6522
Lighthouse 