Csáth Géza: Az egészséges önismeret

 

 

A lelki egészség kérdésének legfontosabb részletéhez jutottunk. Arra kell felelnünk, hogy mit kell tennünk, hogyan kell cselekednünk, hogy lelki egészségünket, lelkünk nyugalmát, harmóniáját minden körülmények között megőrizzük.

Horatius így dicsekedett:

“Ha az egész világ összeomlik is – engem mint rettenthetetlent, nyugodt lelki állapotban temetnek el a romok.”

Nos tehát ez a mindig biztos (lelki) egyensúly az, amelyre mindannyiunknak törekednünk kell. De mi módon?

Nagyon nehéz és szubtilis dolog ez. Mert hiszen a lelki nyugalom elérése többféle módon történhetik. A lélek alaptulajdonsága, hogy mindig megvigasztalódik, automatikusan helyreállítja az egyensúlyát. És éppen ennek az egyensúly-helyreállító törekvésnek a túltengése az, ami az elmebetegséget okozza. Mit tesz az elmebeteg? Ő az, akinek nagyon érzékeny lelke a csapások sorozata alatt megroppan, és miután a realitásban vigasztalást, nyugalmat nem tud találni, lemaradva a tények helyes mérlegeléséről, valónak fogadva el és állítva nem létező dolgokat, szerzi vissza, úgy-ahogy, a világgal vagy legalábbis az önmagával való megelégedettség elvesztett, de az éléshez nélkülözhetetlen érzést. És éppen ez az, amire vigyáznunk kell. Lelkünk menekülni akar a szenvedések elől (ez minden élő szervezet alaptulajdonsága) – ekkor fenyegeti leginkább a veszély, hogy irreális útra téved.

Nem szabad neki megengednünk, hogy a valóság tényeit meghamisítsa és túlzottan védekezzék. A túlzott védekezés módszere ugyanis a projekció – a kivetítés. Ezt láttuk a két utolsó cikkünkben ismertetett elmebetegeknél is.

A leányt elhagyta udvarlója: a szerelmes nő ezt nem tudta elviselni, letagadta a tényt, sőt az ellenkezőjét állította (vigasztalás), azaz azt hallucinálta, hogy egy férfi üldözi, aki el akarja csábítani. Vagy: a tanítót mellőzték a kinevezésnél, bele kellett volna nyugodnia, hogy a nála tehetségesebb vagy szerencsésebb ember elébe vágott: ezt nem tudta elviselni, tehát azt “beszélte be” magának (vigasztalás ez is!), hogy mellőzése külön összeesküvés, maffia munkája, amelynek természetesen annyi szívós aknamunka után el kellett érnie a célját, lényegben hasonló projekciókkal a normális ember is dolgozik. Mindannyian hajlandók vagyunk reá, hogy hibáinkat szépítsük, és nem a magunk ügyetlenségével vagy butaságával, hanem külső körülményekkel magyarázzuk. Ez annyira automatikus bennünk, hogy szinte nem is lehet patologikusnak mondani. Hiba csak akkor van, ha ezt a védekezést már el is hisszük, ha nemcsak másokat, hanem saját magunkat is meggyőzzük róla, hogy valóban nem bennünk volt a hiba. Ettől kell óvakodni. Meg kell szoknunk, hogy magunkat okoljuk.

Az elbocsátott tisztviselő például ne engedjen a primer ösztönének, ne vádolja ellenszenvvel és üldözéssel a főnökeit, hanem igyekezzék számolni a saját hanyagságával és lustaságával. Ha ezzel számol, nem fog ismétlődni a kellemetlenség, ha ellenben az előbbi, kényelmesebb utat választja, akkor újra és újra hasonló helyzetekbe fog jutni, aminek a vége az lehet, hogy egy napon üldöztetés központjában fogja magát érezni, a járókelőket kémeknek nézi, és a saját vigasztaló (projekciós) módszere elmebetegség alakjában mintegy állandó és végleges berendezéssé válik nála.

A férjnek, aki neje hűtlenségére jött reá, ne az legyen az első gondolata, hogy az asszony gonosz bestia, aki fenékig romlott volt kezdettől fogva, hanem keresse meg a legegyszerűbb magyarázatot, hogy feleségét bizony nagyon elhanyagolta. Lehet az is, hogy a nő valóban könnyelmű és közönséges lélek – és mi nem azt akarjuk mondani, hogy ennek a megállapítása már helytelen, patologikus gondolat volna -, de ne legyen ez az első feltevés. Az első mindig az legyen, hogy a hibát magunkban keressük, és csak ha ez nem bizonyul helyesnek, akkor térjünk át a külső körülményekre és más személyekre. Mert ha már rendszerré lett a projekció, akkor ez ismét oda vezethet, hogy például a megcsalt férj a világ összes nőit bestiáknak, gonoszoknak, megbízhatatlan és könnyelmű teremtéseknek fogja minősíteni, azaz nőgyűlölővé lesz. A nőgyűlölet tehát projekció, azaz patológiás (vigasztaló!) magyarázata a tényeknek. Hogy miben gyökerezik, értjük. Az illető egyén nem akarja elfogadni a keserves és elviselhetetlen valóságot, hogy ő bizony nem arra teremtett ember, hogy a nők szeressék és megbecsüljék, inkább tehát azt a magyarázatot választja, hogy a nők önzők, senkit (nemcsak őt, hanem senkit) igazán nem tudnak szeretni, nem érdemes lelkesedni értük, mert mindig (nemcsak neki!) mindenkinek hálátlansággal fizetnek.

Ugyanilyen projekció az embergyűlölet, amelynek szintén vigasztalás a célja. Kitűnő, önzetlen férfiak, akiknek jóságáért, odaadásáért bizonyos komisz emberek hálátlansággal, gúnnyal fizettek, idővel szintén projekciálják a kellemetlenségeiket, és azt a véleményt fogadják el, hogy minden ember alapjában rosszindulatú és hálátlan. Ahelyett, hogy így szólnának: “Én abban a különös szerencsétlenségben részesültem, hogy folyton hálátlansággal és rosszindulattal találkoztam!” Miért vigasztalás ez? Azért, mert sokkal elviselhetetlenebb és nyomasztóbb az utóbbit fogadni el, tudniillik, hogy kiválasztottak voltunk a bajban és a balszerencsében, mint az előbbi nézetet, amely szerint minden önzetlen, nemes emberre hasonló sors vár.

Aki ilyen vigasztaló gondolatokkal él, még nem elmebeteg, de nem is normális ember. Hiszen hamisította a valóságot, egy hamis önkovácsolta véleményt fogadott el, amely a tényeknek nagyon is szubjektív felfogásán alapszik. Ne legyünk szubjektívek, legyünk objektívek. Ez nehezebb, de mégis sokkal inkább biztosítja a lelkünk harmóniáját, mint a szubjektivitás. Úgy kell vennünk a dolgokat, amint vannak, és nem szabad úgy látnunk őket, ahogy szeretnénk, hogy legyenek. Ebben az utóbbi esetben elkerülhetetlenek a nagy csalódások, amiknek nyomán azután a lélek igen könnyen rávetemedik a hibás irreális útra.

Egy miniszteri hivatalnok, akinek hiányoztak a megfelelő összeköttetései, egy szorgalmas, de igen jelentéktelen ember például ezt a hibát követte el. Kinevezése késett. Esztendők múltak el, és nem ment előre. Egész sorát az utána következőknek nevezték ki, és ő még mindig bízott, remélt: egy napon segédhivatali igazgató lesz. Nem lett azzá. Nyugdíjba küldték minden előléptetés nélkül. Ettől a naptól kezdve a mi emberünk fűnek-fának azt beszélte, hogy miniszteri tanácsossá nevezték ki. És fogadta a gratulációkat. Míg ellenben ha már első mellőztetésénél elutasította volna magától az alap nélküli reménykedést, és valószínűbbnek fogadta volna el, hogy most már sohase fog magasabbra jutni (ismerve a viszonyokat és ismerve a saját mérsékelt képességeit), úgy talán annak idején néhány igen keserves hetet, hónapot élt volna át, de azután egy reális (az adott tényeken alapuló) lelki harmóniára tett volna szert. Megalkudott volna a tényekkel, a fennálló viszonyokkal, és vagy ottmarad a hivatalban (minden alap nélküli reménykedésről lemondva!), vagy más állást keres, amelyben kilátások nyílnak számára, hogy szorgalmát, pontosságát jobban megbecsülik. Ő azonban nem akart számot vetni magával, nem tudott lemondani a csalárd reménykedésről, és a realitás véresen torolta meg rajta az egészségtelen, túlzott lelki védekezés használatát.

(Legközelebbi cikkünkben folytatni fogjuk ezeket a praktikus példákat, azután pedig át fogunk térni a féltékenységre, a lelki egyensúlynak ma mindkét nemnél leggyakoribb veszélyeztetőjére. Be fogjuk igazolni, hogy helyes gondolkodás, a tények objektív mérlegelése mellett féltékenység nem lehetséges.)

1914

Forrás: Csáth Géza – Ismeretlen házban: Kritikák, tanulmányok, cikkek