Közzétette:
Piros ajkad szomjú ajkamnak add,
Estrella, szép gitána!
Dél napja izzó aranya alatt
hadd marjak az almába.
A dombtetőn, zöld olajfák felett,
egy mór minaret szétnéz,
színe, akár a te vad hús-szined,
íze, mint hajnal és méz.
Égett-barna tested felém-kináld:
ott az isteni étek,
mely folyóparti fűznek rügyet ád
és csillagot a szélnek.
Mért lettél enyém, te bronzbarna fény?
szerelmed telt edénye,
liliomos öled mért lett enyém
s kebled halk rezzenése?
Talán, mert arcom bús és színtelen
és járásom esetlen?
Talán megszántál, mert az életem
elfonnyad énekekben?
Mért nem szeretsz gyászdalaim helyett
egy réti Szent Kristófot,
kinek combjai lomha-léptüek,
de jól érti a csókot?
Velem a kéj Danaidája vagy,
ó asszonyi Szilvána!
Csókjaid ontják nap-illatukat,
mint a nyárvég buzája.
Dalod fátylával takard be szemem.
Hajad pompáját tárd szét,
bomoljon szerte ünnepélyesen,
mint síkságon az árnyék.
Vérző ajkaddal festesz: föllobog
ege a vonzalomnak
s a hús-háttér előtt a kín ragyog,
e bíborlila csillag.
Andalúz pegazusom rabja lett
kerek sötét szemednek;
bánkódva röppen, tünődik, remeg,
ha látja elveszettnek.
Ha nem szeretsz is: szeretlek, tudod,
szemed mély bánatáért,
akár pacsirta a kelő napot,
csupán a harmatáért.
Piros ajkad szomjú ajkamnak add,
Estrella, szép gitána!
Legyen enyém e déli hő alatt
tested édes almája.
(ford.: Weöres Sándor)
Forrás: Énekek éneke – A világirodalom szerelmes verseiből (626-627. oldal) Európa Könyvkiadó, 1974 ISBN 963 07 0355 6
Lighthouse 