Bródy Sándor emlékének

Stílusa, műveinek hatása először a Nyugat első nemzedékénél jelenik meg.

“Bródy mint író is, a nagy, bizakodó nekikezdések embere. Regényeinek első fejezetei, színműveinek első felvonásai (a Dada első felvonása nem csupán Bródy művében, hanem az új magyar színmű-irodalomban a legjobb első felvonás), – novelláinak első oldalai csupa ihlet és lendület… aztán? aztán minden attól függ, hogy mennyire telik a svungból meg a szuszból.

Bródy Sándor (Eger, 1863. július 23. – Budapest, 1924. augusztus 12.) magyar író, drámaíró és publicista. Hatással volt többek között Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Krúdy Gyulára, Szomory Dezsőre és Molnár Ferencre is. Hunyady Sándor apja.

Bródy Sándor – A nadrág

Már reggel volt, de a lámpa égett a konyhában; télen, ünnep előtt. Egy asszonyka melegedett a tűzhelynél és vitázott az olcsó cseléddel, akinek nem a napi munka, hanem az ünnepi estve járt az eszében. Az asszony is az estvére gondolt, komoran és haragosan, mert még csak ötlete sem volt, hogy miből és miféle meglepetést szerez a három gyermekének. Egyelőre az urát szidta, aki oly kíméletlen volt és a földbe ment, mielőtt a gyerekeket fölnevelte volna.

– A gazember; ne legyen nyugta a földben! – így gondolkozott a különben szelíd asszony, miközben főzte a reggelit, lefölözte a tejet és bírálta az urát, aki – amíg élt és élni tudott – nem éppen rosszkeresetű zenész volt. Nem született cigány, hanem alapjában véve fehér ember volt, amolyan félművész, akit mindenféle véletlenek cigánysorba sodortak bele.

– A gazember! – ismételte, de most már hangosan a még fiatal, de meggörbedt asszonyka, aki az ünnep kedvéért megmosta a még egészen fekete haját és nyilván dacból – gyásza ellenére – bekötötte kackiásan fehér kendővel.

A dac, meg a harag azonban nem használt, az elpihent férfi nadrágzsebét – mint rendesen – nem lehetett kikutatni összegyűlt bankók után. De ha pénz nem is volt, – hopp hó – gondolta magában a vagyontalan özvegy, valahol, valamelyik szekrény aljában kell egy nadrágnak lenni. Ami az elköltözött után megmaradt, azt lassankint mind eladogatta, de ez a ruhadarab megmaradt; babonából tartotta meg, vagy senkinek sem kellett? Valószínű, hogy nem akadt vevője, a nadrág nagyon furcsa volt, drága, de fehér posztó, amilyent nem viselhetett senki, csak egy nagyon furcsa ember, aki komoly és nehéz melódiákkal volt tele, mégis arra rendeltetett, hogy cifra meg könnyű dallamokkal mulattassa az éjszakai közönséget.

– A nadrágot hozzad ki; hívjál fel egy házalót! – mondá az asszony a cselédnek nagy elhatározással, de kevés reménységgel. És a konyhaasztalon csakhamar megjelent a ruhadarab, majd feljött a házaló is, aki oly öreg volt, hogy nem lehetett tudni, délről, északról jött-e, micsoda hitet vallott, milyen nyelven beszélt.

Nevetett a nadrágra és az első pillanatban nem is akart szóba állni vele. Egyszerre köszönt és egyben búcsúzott.

– Ezért hívtak föl?

De a következő pillanatban, mintha valaki ingerelte volna, visszafordult:

– Hol az az úr, aki ezt a nadrágot viselte? Az külön gyárthatta magának hozzá a posztót – mondá gúnyosan.

Az asszonyka a konyha cementpadlójára mutatott:

– Lent!

– Fiatalon?

– Nem. Negyvenkilencéves volt. Már volt egy betett szemfoga is.

Ez utóbbi mondatot az özvegy inkább magának mondta.

– Ne tessék haragudni, csak úgy kérdezem, micsoda mesterségen volt? – kérdé a vénebbnél-vénebb ember.

– Zeneszerző! – mondá a nő szelíd, de nem céltudatlan büszkeséggel. – Bár egyszerű, a legutolsó iparos lett volna! – tette hozzá aztán haraggal, ami ártott különben kedves fejének.

– Úgy?! – szólt a házaló és tapogatta, fogdosta az öltözetmaradványt, amelyen a vasalás – középütt – még azon friss volt.

– Úgy?! – ismételte az öreg és fokozódó érdeklődéssel kérdezte: mi az a zeneszerző?

Választ azonban nem várt, hanem a gyakorlati lélektan minden törvénye ellenére kimondta nyiltan, hogy a nadrág tetszik neki, lehet róla szó. Mire leültették, törkölypálinkával kínálták meg – véletlenül volt még a háznál – és az okos és derék asszonyka, amíg reggelizett, nemcsak tárgyalt, de beszélgetett vele.

– Lássa, – mondá – nekem nagyon rossz férjem volt. Egész éjjel muzsikált és hajnalban elment más helyiségekbe, hogy másokat hallgasson. Reggel akart aludni, amikor nekem klopfoltatni és tisztogatni kellett.

– Bolond ember volt, – erősítette meg a házaló is, de nyomban hozzátette: – bolond volt, hogy ilyenkor fel nem kelt és a ténsasszonyt meg nem verte!… A nadrág azonban szép, finom szövet! – szólt a nagyszakállú, kóbor ruhakereskedő, hogy el ne mérgesítse a vitát.

– Ritka darab! Ilyenekben járt a megboldogult télen is! – jegyezte meg az asszony, most már nem rosszkedvű gúnyolódással.

– Az egyik férfi ilyen, a másik olyan; az asszony mind egyforma, azért kell, hogy odasímuljon az egyikhez is, a másikhoz is! – mondá az öreg olyan világos és rendes beszéddel, hogy a nő megijedt tőle, egyszerre csak nem tudta, hogy kicsoda, micsoda? De mégis biztosan, egész közönséges házaló volt, aki szerette, hogy itt felmelegedett, pálinkát kap és esetleg egy kis üzletet is csinál.

– Nekem van egy fiam, aki szereti az ilyen ruhát, annak venném meg, az is olyan különös ember, mint a ténsasszony ura volt; nem jár haza rendesen, a holnapi napot keresi, a tegnapit kutatja, és mindenkivel azt szeretné elhitetni, hogy ő nagy úr, még azzal a bútorkereskedővel is, akinek a kis kocsiját végighúzza a városon, hogy majd megszakad bele.

– Maga, bácsi, mindent tud! – mondotta az özvegy; nem lehetetlen, hogy azért, hogy az öreg embert hiúságában kikezdje és a nadrág árán szebb játékot vehessen a gyermekeknek.

– Tudunk valamit, – szólt az öreg – gyövünk, megyünk, veszünk, eladunk. Tapasztalunk egyet-mást. Csak a fiam, az nem ért ehhez.

Az asszony nem felelt, megreggelizett és az üzletet szerette volna már lebonyolítani, hogy biztos legyen a dologban. A gyerekek is – a legidősebb hatéves – mozgolódni, ébredezni kezdtek odabent és az aggastyán még mindig filozofált:

– A kedves ura – kérdé – mért halt meg olyan hamar?

– Sokáig kínlódott.

– Úgy? A ténsasszonyt is kínozta, persze!

– Bizony megtette, amikor csak módja volt rá. Nem volt vele talán egy jó órám se. Mindig csak az idegenekhez volt jó.

– Miért lett volna jó az idegenekhez, ha nem volt jó a magáéihoz, magához?

– Olyan volt. De mit ad bácsi a nadrágért?

– Az, az! – tetette magát az öreg, mintha nem is üzletről, hanem bölcselkedésről lett volna szó. Már a harmadik pohár törkölyt itta meg és tréfálkozni kezdett: – Szeretőket is tartott, úgy-e?

– Nem csak tartott, hanem el is mondta.

– Ha mondta, talán nem is volt igaz. Ha elmondta, talán csak azért mondta, hogy becsülete legyen a ténsasszony előtt Azt hitte, hogy a fehérszemélyek mind ilyenek. És miért ne lennének ilyenek? Ha…

Nem folytatta tovább, pedig egyszerre kitünt, hogy folyamatosan és magyarul tudja kifejezni gondolatait. Nem lehetett eligazodni rajta, miféle szerzet. Anyjuk a két kis fiút is kihozta, hogy megbámulják és tapasztaljanak. Gyönyörű szép, szőke kis gyerekek voltak; épek, vidámak, nem látszott meg rajtuk, hogy az apjuk elbetegesedett, öreg cigány volt és hogy az ünnepi játékszerek miatt aggódtak volna. Fölmásztak a nagytermetű vén házalóra, megcibálták a szakállát, anyjuk biztatására kacagva biztatták:

– Pénzt, sok pénzt adjon az apa nadrágjáért!

A vándor boltos már nem is igen alkudott, az asszonyka bámulatára megadta a kért summát.

– A fiam örülni fog neki, hátha a fiamnak szerencsét hoz! – mondá, föladván üzleti elveit és szokatlan józanságát. És, fogta, szépen összehajtotta, épp a batyujába akarta tenni az elpusztult zenész különös ruhadarabját. De amikor ezt cselekedte, nesztelen, mintha nem is lábujjhegyen, de a földet nem is érintve, szinte a levegőben jött volna ki a konyhába egy kis leány, a legnagyobb gyerek és odament hozzá, elvette tőle a nadrágot:

– Az apámé, nem adom!

Az asszonyka, a fiú-gyermekek, de az öreg ember is kissé csodálkozva néztek az akaratos leány-gyermekre. De nem mert vele ellenkezni senkise. A házaló rezignációval szólt:

– Az üzlet visszament!

Kezet csókolt – a pálinka miatt – a hajlott vállú, de fiatal asszonykának, aki a fehér angol-ruhadarabot visszavitte a siffonaljába és még száraz, de már nyugodtabb hangon szólt:

– Gyerekek, öltözni, reggelizni. Ne féljetek, játék azért estére lesz, küld az a rossz apátok!

– Honnan? – kérdezte az egyik kiválóan józan és szép fiúcska, aki egészen az anyjára ütött.

A feketeszemű, nagy kócoshajú leány, az apja lánya, minden érzékenykedés nélkül és az allegóriára bizonyosan nem gondolva, a földre nézett, arra mutatott és csendes, nyugodt biztonsággal szólt:

– Onnan. A föld alól. Ahol van.

Forrás: Bródy Sándor legszebb írásai (Magyar Elektronikus Könyvtár)