Közzétette:
Szeged közművelődési palotájának lépcsőcsarnokában az alföldi szegénynép, a «tanyasi» magyarok tízezrei hullámozták körül a kincses palota hű gazdájának, a soraikból sarjadt, messze hangzó szavú és sokarcú írónak korai ravatalát. Tömörkénynek utóda volt az Alföld példaadó néprajzi és régészeti múzeumának s leggazdagabb városi könyvtárának élén és Tömörkény örökségét vállalta abban is, hogy a tiszamenti kérges tenyerű, földtúró «népek» irodalmi bizalmasává, fáradhatatlan rajzolgatójává szegődött. Ugyanoda verte írói gyökereit, ahová Tömörkény, de magasabbra nőtt s üde lombú koronáját messzibb hatásoknak mutatta meg.
Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.) magyar író, újságíró, muzeológus, a „tiszteletbeli makói”. Móra István testvéröccse, Móra László költő nagybátyja.
A földtúrás ránézve nem a búzamezők csirarétegéig terjedt: az Alföld homokját ő a tudós archeológus biztos érzékével, sokszor szinte művészi ihletével bolygatta meg történelem előtti mélységekig, pogány «ősökért» és ezeknek hadi és háztartási kezükműveiért. Amit így napvilágra varázsolt, az most dédelgetett múzeumának polcait és tárlóit népesíti be, az oktató és szemléltető feliratoknak olyan mintaszerű bőségével, hogy azok nyelvén a titokzatos múlt még az iskolázatlan fülekhez is szólni kezd. De e kincskereső «vakondokmunká»-val párhuzamosan Móra az ő hűséges parasztjainak lelkében is nagy ásatást tartott, számára a huzamos együttélés során abban is olyan ősrétegek tárultak fel, melyekben talán szintén évezredek örök és tiszta humánuma ágyazódott be. Ezek a «lelet»-ek könyveinek levelein, írói életművének vitrinjeiben sorakoznak fel a magyar néplélek kincsesházává, éppoly beszédesen, mint a szegedi kultúrházban a tárgyi maradványok, hiszen e lelki leletek közt is az ő fürge, behízelgően oktató és megvilágosító szelleme sürög-forog, hogy eligazodást és együttélvezést nyújtson, szép hegedűszóban.
A lelkes tudós és a tiszta szívű költő mellett benne még meggyőződéses és szókimondó újságíró is dőlt ki a magyar írótoll gárdájából. Nem hűselt ő politikai párt ámbitusán, mint Mikszáth, nem is «karcolat»-témákért leskelődött be az írószobában marakodók ablakán, de tiszta szándékát, liberális felfogásának elvi fedezetét tisztelnie kellett annak is, kinek zászlaját az inspirációk szele talán más irányba lobogtatta.
Móra sokat hagy itt, de még többet visz magával ijesztő hamarsággal megnyílt pihenőhelyére. Egyéniségének varázsa, eredendő színessége és melege, úri kelleme talán még többet adott barátainak, sőt futólagos vendégeinek is, mint könyveié olvasói sokfő sokaságának. Ahová Móra beköszöntött, az ajtónyíláson valami cirógató melegségű sugárkéve özönlött be a nyomában. A fáradtak, mogorvák és tépettlelkűek közé vele a tetterőnek, derűnek és lelki épségnek távoli üzenete érkezett, azé az életé, mely érdemes a nevére, melynek titkát ő magának irígyelnivalón megfejtette s melyből most mégis oly fájdalmasan korán kitagadtatott.
Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · IN MEMORIAM
Lighthouse 