Közzétette:
(Igaz történet.)
Ma is bizonyos döbbenéssel gondolok rá. Pedig már eltelt egynéhány hét, szép nyári hetek, első fellélekzés egy hajszás tél után, első belemelegedés a magános munka gondolatába, mely itt várt ezen a dombtetőn, ebben a kis nyári házban, ahol az írógép billentyűit ütöm.
Meg kell már írnom; talán akkor mingyárt kellett volna; azóta folyton a lelkemen ül.
Nyaralás előtt sok a háziasszony gondja és nehézsége. A nevelőkisasszonyunk hűtelen lett, nem akart kijönni velünk a hegyre. Valaki azt mondta a feleségemnek:
– Mért nem veszel egy szegény úrileányt nyárra a gyerek mellé? Ez a legjobb, legolcsóbb, kipróbált. Hirdesd a rádióban, vagy akárhol. Egész bizonyosan fog akadni, aki nagy örömmel elmegy veletek, a szép nyaralásért, ellátásért, jólevegőért.
Óh nyár, jólevegő, dús falusi asztal, mezők, hegyek, erdők! A feleségemnek eszébe jutott a lánykora, régi nyarak sugaras emlékei s elszorult a szíve azokon a szegény úrileányokon, akiket az 
egészségtelen város fullatag börtöne tart fogva.
– Milyen jó gondolat! Csakhogy… – Ez a csakhogy manapság többnyire ott settenkedik a jó gondolatok mögött. Minden rosszabbul megy, a magyar író ma sokkal kevesebbet keres, mint azelőtt…
– Tulajdonképpen… én arra gondoltam, hogy erre a nyárra most egy pesztonka is megteszi…
– Ugyan, drágám, hisz ez még sokkal olcsóbb! Ez eljön nektek a puszta ellátásért; megtéríted az útiköltségét, helyetek van elég, adsz neki egy külön szobácskát s egész nap a kertben: boldog lesz!
Én minderről nem igen vettem tudomást, nagyon sok dolgom volt akkoriban s kissé kábultan húzódtam szobámba egy félórai pihenőre abban a koradélutáni órában, amikor a rádió demokratikus kürtjei s kagylói egy világvároson s egy világtól-elmaradt országon keresztül száz meg száz szegény, éhes, szomjas, fulladozó leányka fülébe üvöltötték a párszavas hirdetést, amit a szomszéd szobában fogalmazott meg a gondoskodó, kísérletező asszony.
Lehevertem, de egyszerre megszólalt a telefon, ez az élesszavú háziördög, a pesti lakások réme és hóhéra. Az én házam nem »az én váram« itt.
Izgatott női hang kérte a feleségemet. S ő azonnal tudta, miről van szó.
– Máris? – kiáltott, s bizalmatlanul vette át a kagylót. – Nincs két perce, hogy az annonce elhangzott. Valaki a rádiótölcsértől azon-nyomban telefónhoz szaladt. Nem fogok beugrani az első élelmesnek.
– Kérem, jöjjön el személyesen… Mégis előbb látnom kell… – mondta a kagylóba, kissé védekező hangon, és tízszer is. Mindig nehezen hagyja abba a telefonozást, nem mintha sokat szeretne beszélni, de nem akar udvariatlan lenni a másik féllel szemben. S most ez a másik fél véghetetlen volt: mintha életét kötné, hogy mindent elmondjon magáról, hogy kedvező várakozást költsön személye iránt…
Jöjjön el személyesen?… És hátha addig mással töltik be…
Végre elbúcsúzott. De ebben a pillanatban újból megszólalt a csengő.
– Kérem, a rádióban hallottam… – kezdte hadarni egy félénk és elszánt hang. Evvel már kissé rövidebben beszélt a feleségem; hanem alighogy letette a kagylót, harmadik jelentkezett. És nyomában negyedik s ötödik. El sem mehetett a telefóntól; s mialatt az ötödikkel beszélt, az előszobaajtónál csöngettek.
Egy sápadt, kedvesarcú serdülőlány állt a telefonozó előtt, pihegve, mint egy dobogó szív. Félénk pillantásokkal lesett föl s minden nyájas intésre sem mert leülni.
– Itt lakom a közelben, és hallottam a rádiót, és gondoltam, rögtön jövök, hogy meg ne előzzenek – dadogta naívan.
De végig se mondhatta a mondatot; megint megszólalt a telefón. És nyomban az ajtónál is újból csöngettek.
Most már én mentem a telefónhoz. A feleségemet a jövevények foglalták le. És én elhatároztam, hogy erélyes leszek. Minden újabb jelentkező csak újabb nehézséget okoz a választásban. A feleségem úgyis oly nehezen dönt ilyenekben. Elég, aki személyesen jön el. A telefonozókat le kell kapcsolni. Próbáltam azt mondani, hogy az állás már be van töltve.
De a reménykedő, kétségbeesett hangok, amik felémszüremkedtek a messzeségből, teljesen lefegyvereztek.
– Csak a címet tessék legalább fölírni – könyörgött valamennyi. – Hátha mégis…
El akartam őket ijeszteni; hangsúlyozottan kérdeztem, jól értették-e meg a hirdetést?
– Az nem is állás, és fizetés nélkül van.
Óh igen, nagyon jól értették, fizetés nélkül.
– De egy hegyen van, távol a várostól és bizony nincs meg minden modern kényelem…
– Óh nekem nincsenek igényeim, s szívesen segítek a házimunkában is!
Egy B-listás tisztviselő ajánlta a lányát: ez különösen alázatos és könyörgő volt. Majd egy régi ismerősöm hívott föl. Megörültem, hogy más ügyről van szó: de a régi-ismerős is csak erre az »állásra« protezsált valakit.
– Nem is állás: csak egy nyárról van szó – mondtam a legközelebbinek. De rögtön éreztem a hangja csuklásán, hogy egy nyár, egy biztosított nyár, valóságos életremény neki.
Ezalatt a feleségem körül is tartott az ostrom. A csengő egyre szólt; az előszoba tele volt várakozókkal, kik ellenségesen méregették egymást; sőt a folyosón is álltak. Már a házmesternek is feltűnt a dolog. A feleségem azt sem tudta, hol a feje. Fiatalok jöttek, szép és rokonszenves teremtések, szerények és intelligensek, szegényesek és jólöltözöttek. Olykor feltűnő jólöltözöttek. Egyik az angolkisasszonyoknál végzett; másik több nyelvet tudott; harmadik egy kegyelmes asszony ajánlólevelével jött. De mindannyian szerették a gyermeket és a szabad természetet s egyiknek sem voltak igényei.
Mind boldog volt, ha fölírták a címét, vagy épp engedélyt kapott, hogy másnap ismét jelentkezzék.
A feleségem a legelső felé hajlott, de a forgatagban nem tudott választani s a döntést másnapra hagyta. Némelyiknek, akik kevésbé tetszettek neki, mégis azt mondta, hogy már döntött. Ezek megható jelenetek voltak. Minden második sírva fakadt.
– Én mindenhova későn jövök – panaszkodott egy kis nyápic szőke. – Mindenhol éppen előttem töltik be.
Az egyik néhány szál rózsát nyujtott át, ártatlan vesztegetésül, s egészen meghatotta a feleségemet. Sok az anyjával jött, s az anyákat nehéz volt lerázni. Legtöbbnyire valóságos úriasszonyok voltak, valamikor jó pozíciójú férjjel, aki jelenleg állás nélkül áll; közös ismerősökre tudtak hivatkozni. A kislány jól beszél németül, franciául.
– Arra nincsen szükség. A gyerek tudjon először magyarul…
– Óh, az én lányom mindent elvégez, bármely munkát vállal – visszakozott ijedten az anya, nehogy túl-igényesnek véljék. Ingyencselédnek hajlandó lett volna a lányát odaadni. – Ma nem úgy van, kérem, mint azelőtt…
A feleségem már teljesen kimerült s kijelentette, hogy nem fogad többet. A csengő azonban még egyre szólt. A jelentkezők hosszasan érveltek a szobalánnyal, elmondták neki életük folyását, faggatták, iparkodtak megnyerni, megvesztegetni. A telefonon most a kilépő nevelőkisasszony utasította el a jelölteket. Ő legalább hideg és kegyetlen tudott lenni. A hajsza még másnap is tovább folyt. Lakásunk valóságos megszállás alatt állt. Le kellett szerelni a csengőt, hogy egyáltalán dolgozhassak. A szomszédok nem tudták elképzelni, mi történik nálunk.
Délutánig megkezdődött a levéljárás is. A postás a rendes paksamétán kívül vagy harminc szokatlan fajta levelet hozott, a feleségemnek címezve, szép kalligrafiás iskoláslányírással, vagy ügyetlenül rakott betűkkel, naív helyesírási hibákkal. Közibük más, fölényesebb írású sorok vegyültek, ritkán megszólaló ismerősök levelei, akik valamely ajánlkozó érdekében írtak. De rokonszenvesebbek voltak maguknak a naív ajánlkozóknak írásai, akiket senki sem protezsált, önkénytelen líra szólt ezekből a levelekből; mind csupa sóhaj volt, megható, balgatag, vidéki lánysóhaj, fülledt városkák nyomott házaiból, mennyi nyomor, szomjúság és reménytelenség, rab madárkák gyámoltalan szárnycsapkodása!
– Borzasztó! – kiáltott a feleségem. – Életek és sorsok fölött kell döntenem!
S az előszobából zokogás hallatszott, más híján a szobalány megértő kebelébe sírva. Vissza szerettünk volna sírni rá. Mily időket élünk! Egy kicsi és mindenképpen takarékos ötlet az embertársaink fölötti hatalom minden szomorúságát és lelkifurdalását átéreztette velünk. Mi lesz ezekkel a szegény, szép, okos, fiatal és lelkes teremtésekkel? Ki fogja megállítani valaha ezt a sok pusztulást, meggyógyítani ezt a sok lihegő szenvedést?
Egy nyár, egy szép nyár, egy biztosított nyár már megtalált öröm és új életremény. Ha tudnák a gazdagok, mily olcsón lehet boldoggá tenni valakit!
Forrás: Babits Mihály összes novellái (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 