Közzétette:
LA VEILLÉE
Haláltusa nélkül, csendben hunyt el, ahogy olyan asszonyhoz illik, akinek makulátlan volt az élete; most csukott szemmel hanyatt feküdt az ágyán, vonásai nyugodtak, hosszú, ősz haja gondosan lesimítva, mintha halála előtt néhány perccel még rendbe hozta volna magát; a sápadt, élettelen arc ünnepélyes, békés, megadó kifejezése arról tanúskodik, hogy ebben a testben szelíd lélek lakott, hogy ennek a derűsen nyugvó öregasszonynak tiszta volt minden tette, hogy a tisztes élet végén önvád és 
megrázkódtatás nélkül nézett szembe a halállal.
Ágya mellett zokogva térdelt a fia, a puritán, hajthatatlan bíró, és apáca lánya, Marguerite, aki a szerzetben az Eulalie nevet viselte. Anyjuk kezdettől fogva szigorúan, szilárd vallásosságra, megalkuvást nem ismerő kötelességteljesítésre nevelte őket. A fiúból bíró lett, s a törvény erejével irgalmatlanul sújtott le a gyengékre, a megtévedtekre, a lányra pedig annyira hatott ennek a zord családi életnek tisztasága, hogy a férfiaktól undorodva, zárdába ment.
Apjukat alig ismerték, csak annyit tudtak róla, hogy anyjuk boldogtalan volt mellette, de a részletekről nem volt tudomásuk.
Az apáca szenvedélyesen csókolgatta a halott lecsüngő kezét, amely elefántcsontszínű volt, akárcsak Krisztus teste az ágyon nyugvó, nagy feszületen. A nyugvó test másik oldalán a másik kéz mintha még mindig fogná a gyűrött lepedőt, azzal a vak mozdulattal, amelyet a haldoklók szorításának neveznek, és az ágynemű vászna apró hullámok képében mintha az örök dermedtséget megelőző mozdulatot őrizné.
Halkan kopogtattak az ajtón, a két zokogó testvér fölemelte a fejét: a pap nyitott be; megvacsorázott, és most visszajött a halott mellé. Szuszogott, és az arca kivörösödött az evés-ivástól, mert nagy adag konyakot öntött a feketéjébe, hogy legyűrje az előző álmatlan éjszakák fáradtságát, és felkészüljön az átvirrasztandó éjszakára.
Szomorúnak látszott, annak a fajta papnak műbánata rítt le róla, akinek a halál csak kenyérkereset. Keresztet vetett, és kenetes mozdulattal közeledett a gyászolókhoz.
– Nos hát, szegény gyermekeim, hadd segítsek átvirrasztani ezeket a szomorú órákat.
Eulalie nővér hirtelen fölegyenesedett.
– Köszönöm, atyám, de fivérem és én kettesben óhajtunk mellette maradni. Most látjuk utoljára, szeretnénk együtt lenni, hárman, mint valaha, amikor… mi… mi még kicsik voltunk, és szegény… szegény édesanyánk…
Hangja elcsuklott, feltörő könnyei elfojtották a szavát.
A pap meghajolt, megkönnyebbülten gondolt az ágyára.
– Ahogy akarják, gyermekeim. – Letérdelt, keresztet vetett, imádkozott, aztán felállt, s míg nesztelen lépésekkel kifelé indult, azt mormolta: – Szent életű asszony volt.
A halott meg a gyermekei magukra maradtak. Egy láthatatlan falióra halk tiktakolása hatolt át a homályon, a nyitott ablakon a hold bágyadt fényével együtt betódult a széna és az erdő illata. Körös-körül az egész vidék csendes, csak a békák brekegése hallatszott, s időnként egy-egy éjjeli bogár zümmögött, mikor sebesen berepült, és nekivágódott a falnak. Határtalan békesség, magasztos bánat és csendes megnyugvás vette körül a halottat, mintha belőle áradna, s a természet is megilletődne tőle.
A bíró még mindig az ágy előtt térdelt, fejét az ágynemű közé fúrta, szívszaggató hangja tompán hallatszott ki a takarók meg az ágyhuzat közül, ahogy azt kiáltotta: – Mama, mama, mama! – Az apáca a földre roskadt, fejét a padló fájához verve fanatikus, görcsös mozdulatokkal vonaglott, reszketett, mint egy epilepsziás, és jajgatva nyögte: – Jézus, Jézus! Mama, Jézus!
Mint akikre a fájdalom vihara zúdult, mindketten lihegtek, hörögtek.
Aztán a vad szenvedés lecsillapult, könnyeik már csendesebben folytak, ahogy a zivatarokat is nyugodt eső váltja fel a viharos tengeren.
Nagy sokára felálltak, és nézték drága halottjukat. Emlékek rohanták meg őket a messze múltból, tegnap még oly kedves, ma már gyötrelmes emlékek, elfelejtett apró részletek villantak fel, azok a meghitt, mindennapi részletek, amelyekből élővé válik az elköltözött. Képek bukkantak fel, az ő mosolya, beszéde, a hangsúlya, az övé, aki többé már nem szól hozzájuk. Maguk előtt látták boldog és nyugodt arcát, visszaemlékeztek a szavaira, arra a kézmozdulatra, amellyel mintha a ritmust verte volna, ha fontos dolgot közölt.
Soha senkit nem szerettek úgy, mint anyjukat. És most, ahogy kétségbeesésük súlyát megmérték, rádöbbentek, milyen egyedül lesznek ezentúl.
Ő volt támaszuk, útmutatójuk, vele együtt tűnt el a fiatalságuk, az életük boldog szakasza, általa kötődtek az élethez; az anya, az ő mamájuk, akinek testéből kiszakadtak, az őseikhez fűződő kapocs nincs többé. Magányosak lettek, elkülönültek, nem nézhetnek többé maguk mögé.
Az apáca fivéréhez fordult:
– Emlékszel, anyánk hányszor olvasgatta a régi leveleit, ott tartotta valamennyit a fiókjában. Ha most mi olvasnánk el a leveleket, ha ezen az éjjelen, az ágya mellett virrasztva végigjárnánk az egész életét! Az emlékek kálváriáján… Megismerkednénk anyánk anyjával, a nagyszüleinkkel, akiket sose láttunk, akiknek írásait ott őrzi, s akikről, tudod, bátyám, oly gyakran beszélt.
Kivettek a fiókból egy tucatnyi elsárgult levélcsomót: valamennyi gondosan összekötve, egymás mellé rakva. A drága ereklyéket a halottas ágyra tették, és kiválasztottak egy köteget. “Apa” – ez volt ráírva. Kibontották, és olvasni kezdték.
Régi levelek, aminőket ódon családi íróasztalok fiókjában találni, s egy letűnt századot idéznek. Az első így kezdődött: “Édes kicsim”, egy másik “Drága kicsi lányom”, később ez volt a megszólítás: “Kedves gyermekem” és “Drága lányom”. Az apáca hirtelen hangosan kezdte olvasni a leveleket, felolvasta a halottnak élete történetét, kedves emlékeit. A bíró pedig, könyökét az ágyon nyugtatva, hallgatta, tekintete anyjára tapadt. A mozdulatlan halott boldognak látszott.
Eulalie nővér abbahagyta az olvasást, fivéréhez fordult:
– A koporsójába kellene tenni a leveleit, szemfedőt készíteni belőlük, hadd borítsák be a sírban.
Aztán egy másik levélcsomóhoz nyúlt, amelyen semmi felirat nem volt. Hangosan olvasta: “Egyetlenem, szeretlek, imádlak. Tegnap óta szenvedek, mint a kárhozott, éget az emléked. Érzem szádat a számon, az egymásba olvadó tekintetünket, a testedet a testem alatt. Szeretlek, szeretlek! Megőrjítettél. A karom kitárul, lihegek, tombolva árad szét bennem a vágy, hogy újra az enyém légy. A testem minden porcikája hív, követel. A szám csókjaid emlékét őrzi…”
A bíró fölegyenesedett; az apáca hangja elakadt, fivére kitépte kezéből a levelet, az aláírást kereste. A legvégén csak az volt: “Imádlak. Henry.” Apjukat Renének hívták. Így hát nem ő írta. A bíró heves mozdulattal egy másik levelet húzott elő az írások közül. “Nem bírok meglenni az ölelésed nélkül…” Szigorú arccal állt, mintha a törvényszéken lenne, és nézte a szenvtelen halottat. Az apáca szoboregyenesen állt, szeme szögletében megdermedt a könny, tekintetét testvérére emelte, és várt. Az lassú lépésekkel végigment a szobán, az ablakhoz lépett, és a sötétségbe bámulva gondolataiba merült.
Mikor hátrafordult, Eulalie nővér szeme már száraz volt; fejét lehorgasztva még mindig az ágy mellett állt.
A bíró odament, gyorsan összeszedte a leveleket, és csak úgy rendezetlenül valamennyit a fiókba dobta, aztán összehúzta a halottas ágy függönyét.
És mikor a hajnal világosságában az asztalon égő gyertyák elhalványodtak, a bíró lassan felkelt karosszékéből, s egy utolsó pillantást sem vetve anyjára, akit a függönnyel elválasztott maguktól, és elítélt, csöndesen csak ennyit mondott az apácának:
– Pihenjünk le, nővérem.
1882. június 7.
Lighthouse 