Közzétette:
Esküvő után bekövetkezik a reactio, hol erősebben, hol gyengébben; de előbb-utóbb megérkezik, s mindkét félnek keresztül kell gázolni rajta, ha azt akarják, hogy éltök további folyamán az árral haladhassanak.
Cusack-Bremmiléknél ez a reactio egészen a harmadik esztendeig nem jelentkezett az esküvő után. Bremmil aligha volt tökéletes; de annyi tény, hogy addig remek egy férj volt, mig kis gyermeke meg nem halt és felesége gyászt nem öltött, le nem soványodott s nem búsult annyira, mintha legalább is a világegyetem indult volna pusztulásnak. Bremmilnek talán meg kellett volna őt vigasztalnia. Ha jól tudom, tett is kisérletet; csakhogy mennél jobban vigasztalta, az asszony annál jobban búnak eredt, minélfogva Bremmil úr annál kényelmetlenebbül érezte magát. A valóság pedig az volt, hogy mindkettőjüknek erősítőre volt szükségök. S az erősítő nem is maradt el. Bremmilné asszony most már 
könnyen nevet; de akkoriban nem volt a dolgon semmi nevetni való.
A mint látjátok, Hauksbeené asszony megjelent a láthatáron, s a hol ő volt, ott alapos volt a kilátás a zavarokra. Simlában nem is hitták őt csak a “viharmadár”-nak, s ezt a czimet saját biztos tudomásom szerint is ötször megérdemelte. Kicsike, barna nő volt, sovány, majdnem száraz asszony, örökké mozgó, nagy ibolyakék szemekkel, s a világ legédesebb modorával. Délutáni tea mellett elég volt nevét említeni, hogy a szobában levő nők egytől-egyig felugráljanak s Hauksbeené asszonyt – meg ne áldják. Ügyes, eszes, sziporkázó nő volt, elhomályosította nemének legtöbb tagját; de benne lakott a gonoszság s a káröröm valamennyi ördöge. De azért kedves is tudott lenni, még saját nemével szemben is. Csakhogy ez már más mesébe tartozik.
Bremmil a kicsike halála után, az általános elkedvetlenedés napjaiban, egyszerűen el-elmaradozott hazulról. Hauksbeené ejtette őt rabul s Hauksbeenének nem abban telt a kedve, hogy foglyait rejtegesse. Nyilvánosan ejtette őt rabul, a világ szemeláttára. Bremmil vele lovagolt, vele sétált, vele beszélgetett, vele járt piknikekre, vele tizóraizott Peliti-nél, úgy, hogy az emberek végre is ránczba szedték homlokukat s igy szóltak: “Botrány!”
Bremmilné otthon üldögélt, előszedegetve a kis halott ruhácskáit s jajgatva az üres bölcső mellett. Semmi mással nem törődött. De mintegy nyolcz jóakaró, drága barátnője körülményesen elmagyarázta neki a helyzetet arra az esetre, ha talán még semmit sem vett volna észre. Bremmilné nyugodtan meghallgatta őket s megköszönte a szíves felvilágosítást. Nem volt ugyan olyan okos, mint Hauksbeené, de nem volt ostoba sem. Meghányta-vetette a dolgot, s azután egy szót sem szólt Bremmilnek arról, a mit hallott. Ez megjegyzésre méltó. A szemrehányás, a lárma sohasem volt még a férjekre jó hatással.
Ha Bremmil otthon volt, a mi ritkán történt, gyöngédebb volt, mint rendesen, s ez ellene tanuskodott. Az erőltetett gyöngédséggel részint lelkiismeretét, részint feleségét akarta megnyugtatni. De mind a kettőt hasztalanul.
Történt, hogy Lytton úr és neje őkegyelmességeik a szolgálattevő hadsegéd útján meghívták Cusack-Bremmil urat és nejét Peterhoff-ba, július 26-ikának esti féltíz órájára. A meghívó tánczot is jelzett földszint balra, a sarokteremben.
– “Én nem mehetek el,” – szólt Bremmilné asszony, – “még nagyon is hamar volna szegény kis Florrie-nk halála után… de ez téged ne tartóztasson, Tamás.”
Az asszony úgy gondolta, a hogy mondta s Bremmil azt felelte, hogy el fog menni, de csak azért, hogy épen ott legyen. Nem mondott igazat, s Bremmilné tudta ezt. Gyanította, – s a nő gyanúja közelebb jár a valóhoz, mint a férfi bizonyossága, – hogy férje az első percztől fogva el akart menni, még pedig Hauksbeenéval együtt. Leült gondolkozni, s arra az eredményre jutott, hogy egy halott gyermek emléke jóval kevesebbet ér egy eleven férj vonzalmánál. Kieszelt valamit s tervéért mindent koczkára tett. Ez órában fölfedezte, hogy Bremmil Tamást töviről-hegyire ismeri, S erre építette, a mit tervezett.
“Tamás” – mondá Bremmilnek – “26-án este Longmore-éknál fogok ebédelni. Jól tennéd, ha a clubban ebédelnél.”
Bremmil úgy is el akart menni, hogy Hauksbeenéval ebédeljen. Felesége szavai megszabadították az ürügy-koholástól s hálára indították. De a hála mellett egyben el is szégyelte magát – s ez igen egészséges dolog.
Bremmil ötkor kilovagolt. Este fél hat körül nagy, bőrrel bevont kosár érkezett Phelps üzletéből Bremmilné czímére. Bremmilné ugyancsak értett az öltözködéshez; s nem hiába töltött egy hetet azzal, hogy ruháját kiszabja, megvarrja, halcsontozza, fodrozza s nem is tudom minő más műveleteket végezzen rajta. Pompás egy ruha volt – fél gyász. Én le nem tudnám írni; de annyit mondhatok, hogy valóságos “műalkotás” volt – olyan, hogy szemedet le nem vehetted róla s a nagy bámulattól szinte kővé váltál. Bremmilné nem a legbátrabban fogott bele tervébe; de a mint a nagy tükörbe pillantott, elégtétellel látta, hogy soha életében nem volt csinosabb. Karcsú szőke nő volt, s a mit kiválasztott, fölségesen illett neki.
Ebéd után, Longmore-éktól kicsit megkésve az estélyre ment. A tánczteremben ott látta Bremmilt, karján Hauksbeenéval. Ebbe belepirult s midőn a férfiak köréje sereglettek, egy-egy tánczot kérve, nagyszerűen festett. Eligért minden tánczot, csak három táncz maradt kitöltetlenül tánczrendjében. Hauksbeené csak egyszer pillantott rá, s rögtön látta, hogy háború, valóságos háború ütött ki kettőjük között. Egyenlő erővel indultak a küzdelembe, mert Hauksbeené szeszélyeskedései épen annyival haladták meg a kellő mértéket, hogy Bremmil kezdte a dolgot már-már megelégelni. E mellett sohasem látta még feleségét oly szeretetreméltónak, mint most. Rábámult az ajtóból s ha felesége tánczosaival sétált, le nem vette róla szemét; s minél jobban bámulta, annál jobban belezavarodott. Alig tudta elhinni, hogy ez az a vörös szemű, fekete ruháju asszony, a ki reggelinél zokogni szokott a tojások mellett.
Hauksbeené elkövetett minden tőle telhetőt, hogy Bremmilt visszatartsa, de Bremmil a második táncz után átsurrant feleségéhez s egy tánczot kért tőle.
“Attól tartok, Bremmil úr, hogy már későn jött” – szólt kacsintva az asszony.
Bremmil erre könyörögni kezdett egy tánczért, mig végre felesége, különös kegy gyanánt, az ötödik keringőbe beleegyezett. Szerencsére az ötödik keringő nem volt lefoglalva tánczrendjében. Együtt tánczolták s a termen halk susogás futott keresztül. Bremmil hallott arról, hogy felesége tud tánczolni, de sohasem tudta, hogy ilyen fölségesen tánczol. A keringő végén még egy tánczot kért kegy gyanánt, nem mintha joga volna rá és Bremmilné igy szólt: “Add ide tánczrendedet, édesem!” Ugy nyújtotta át, mint valami haszontalan kis nebuló mesterének a tiltott nyalánkságokat. Alig volt benne más, mint “H” betű, többi közt “H” volt a vacsora mellett is. Bremmilné nem szólt semmit, csak mosolygott megvetőleg, irónjával végig futott két “H”-n a hetes és a kilenczes mellett s fölébe irva saját nevét, – egy kedveskedő nevet, a melyet csak ő meg férje használt, – visszaadta a tánczrendet Bremmilnek. Majd megfenyegette őt ujjával s mosolyogva annyit mondott csak neki: “Oh te kis csacsi!”
Hauksbeené hallotta ezt s érezte, hogy ő huzta a rövidebbet. Bremmil hálásan fogadta a hetest és a kilenczest. A hetediket tánczolták s a kilenczedik alatt félrehúzódtak egyik kis sátorba.
Mikor a banda vacsorát jelzett, ők ketten kimentek a verandára s mig az asszony befordult az öltözőbe, Bremmil felesége kocsija után kezdett nézelődni.
Hauksbeené hozzálépett s igy szólt: “Azt hiszem, Bremmil úr, ön vezet vacsorához?”
Bremmil elvörösödött s nagyon bamba arczot vágott: “Ejnye, – hm! Én haza készülök feleségemmel, asszonyom. Azt hiszem, valami kis félreértés lehet a dologban.” Férfi létére úgy beszélt, mintha Hauksbeené volna mindennek az oka.
Bremmilné jött ki az öltözőből hattyúprémes ruhában, fehér “felhő”-vel feje körül. Arcza ragyogott, de volt is rá oka.
A párocska eltünt a sötétségben; Bremmil szorosan felesége kocsija mellett lovagolt.
Hauksbeené pedig, a ki a lámpafényben kissé bágyadtnak és kimerültnek látszott, e szavakkal fordult hozzám: “Szavamra mondom, hogy a legostobább asszony is könnyen elbánik az okos emberrel; de ugyan eszes asszony legyen az, a melyik el tud bánni az ostobával.”
Ezután bementünk vacsorázni.
Forrás: Rudyard Kipling – Indiai történetek (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 